JÉZUS ÉS AZ IDENTITÁS (vízkeresztre)

Ez a pont Jézus számára olyan végső tapasztalat, amelyben mindazt, amit addig is tudott, sejtett, teljesen valóságként élhette át: „Isten gyermeke, Fia vagyok. Isten az én szülőm, apám. És minden más embernek is egyedül ő, Isten, az apám a szülője. Az emberek tehát mind a testvéreim.” Minden másfajta – férfi, zsidó, galileai, rabbi, ács, hosszú hajú, cserzett bőrű stb. – létének, meghatározottságának megélését alapvető identitása határozza meg. Ez utóbbiak – ma ezekre mondják: identitások – jellegzetességei alárendelődnek, bennük csak testet ölt mindaz, ami Jézus egyetlen identitása, amiért itt élt közöttünk.

A valódi identitás az a puszta én, akinek világos ismerete van eredetéről és célfeladatairól. Őt nem jelzőkkel lehet meghatározni, hanem céljával, amit számára eredete határoz meg. Ezért identitáskihívásai, -krízisei nemhogy elbizonytalanítanák, hanem még jobban megerősítik hivatásában.

Ezért sosem lehetnek már egyediek, milliárd közül is egyetlenek, bár kétségbeesetten végtelenített jelzőhalmazzal igyekszenek ezt elérni. Olyanok, mintha csupán élő árucikkek lennének egy gigantikus üzletközpont polcain, akiket különböző módon jellemeznek mások, és még megkapták azt a vigaszt az identitás helyett, hogy önmagukat is jellemezhetik.

Az identitás csak akkor lehet erős, ha az ember nem az örökké változó személyiségében (pszichológiai módon), hanem személyének állandóságában (antropológiailag) keresi és találja meg.

Az identitás valójában szakrális állapot: ettől erős és végleges. Ez azt is jelenti, hogy identitásunkat nem mi találjuk ki, még csak nem is a közösség. Nekünk felismernünk kell. Ma nagy kísértés, hogy etnikai, vallási, nemi, nyelvi, média-, zenei vagy egyéb, „dekonstruált” identitásokkal feladjuk személyünk igazi identitásának megtalálását.

Valójában – ahogy Jézussal is történt – az identitásunk fog ránk találni, ahogy Weöres fogalmaz Akik megtalálnak versében:

Én keresem a célomat:
célom engem majd megtalál.