Angerer Adrienne: A föld közepéből inni

Elolvasási idő: 5 perc
Elolvasási idő: 5 perc
„Az Úr az én pásztorom” címmel irodalmi pályázatot hirdetett az Esztergomi Béke Baptista Gyülekezet a Baptista Művészeti Napok keretében.

Novella és dalszöveg kategóriában várták az írásokat a hit és az alkotás viszonyáról, a művészet, a művész és a Teremtő kapcsolatáról vagy a mindennapokban erőt adó bibliai idézetekről.

A novella kategória különdíja:

Háló Gyula különdíja: Angerer Adrienne A föld közepéből inni című novellája. A zsűri véleménye: „Jól felépített történet, saját stílussal.”

 

A föld közepéből inni

Egy teljesen átlagos napon történt. Egyedül volt, mint mindig. Igazából mióta az eszét tudta, egyedül volt. Gyerekként is már. Megtanult magában lenni. A belső világa nagyon intenzív volt, mindig kitalált valamit, fantáziált. Nem beszélt róla senkinek, szégyellte. Mihaszna dolognak tűnt, hiszen ilyesmit nem várnak el tőle sem az iskolában, sem otthon. Egészen más dolgokat várnak el… Szóval ezen a teljesen átlagos napon épp megengedte magának, hogy ne legyen hasznos. Nem az óráira készült, nem azon töprengett, hogy hogyan érintse meg a gyerekek lelkét a hittanórán. Pedig szeretett ezen is töprengeni. Beletenni a kreatív erőit a Jóisten szolgálatába.

De ezúttal sikerült egy kicsit elengednie az önmagával szembeni elvárásait, és ezen a szép vasárnapon nem csinált egyebet, mint… volt.

Teliengedte a kádat, és ott üldögélt, lubickolt, fényes délelőtt. S a csoda megtörtént: felpattantak a mennyország kapui, megnyíltak a föld eresztékei, a múlt, a jelen és a jövő egy ponttá sűrűsödött, átlátszóvá vált a világ, s mint tiszta víz áradt, ömlött, folyt mindenhonnan mindenhová. Angyalok serege érkezett hangos fanfárral, egy ládát cipeltek, és letették elé. Kinyitották… a ládából fénynyalábokon utazva perdültek-fordultak ki mindenféle lények, boldogtalanok, meg nem valósultak, meg nem hallottak, meg nem látottak… Zsibongtak, kavarogtak, táncoltak, énekeltek, hangoskodtak…

Ő ebből az egészből az égvilágon semmit nem észlelt… egyetlen icipici apróságot kivéve: hogy megjelent a gondolataiban egy kis történet. Egy sztori. Egy fura kis valami, vicces is, meg… igen, igen, abszurd… és… izgalmas… Jólesett ezen gondolkodni, szőni tovább, beleengedni magát ebbe a történetbe. El is határozta, hogy megírja.

Le is ült, rá is tette az ujjait a billentyűzetre. És elkezdte… annyira nem került erőfeszítésébe írni, csak úgy perdültek kifelé a szavak, a mondatok, egymást kézenfogva-húzva… Egyszer csak észrevette, hogy az egyik mellékszereplő már megint ott van, már megint vele kezdődik a bekezdés. És megint. És megint… Próbálta őt visszaszorítani, elvégre nem róla szól a történet. De nem tudta! Ez a fránya kis mitugrász ott fontoskodott, ott tolakodott, mindenáron középpontba akart kerülni!

Nem volt mit tenni: egyre nőttek a sorok a keze alatt, s mindben ez a mellékszereplő dominált… Aztán, amikor a végéhez ért a történetnek, levette a kezét a billentyűzetről, és hátradőlt… Nagyot sóhajtott… egy sosem érzett kielégülés sosem elsóhajtott sóhajával… Az angyalok leeresztették a trombitáikat, kifújták magukat. A láda üresen állt, lecsukták a fedelét, s felemelték. „Köszönjük” – suttogták, s csendben szálltak vissza az égbe. A kapuk bezáródtak, a tér kisimult, az idő visszarendeződött…

Nézte, szemlélte a történetet… és akkor összeállt a kép: valójában erről a kis figuráról szól az egész történet… Az ő fontoskodásáról, arról, hogy magát grandiózusnak hiszi. És csak a végén derül ki, hogy éppen ő ad új értelmet a történet címének…

Innentől kezdve a ládából állandó hangos dübörgés, követelőzés hallatszott. Az angyalok csitították őket, de ők kiabáltak, dörömböltek. „Ssss… tudjátok, hogy nem tudunk levinni titeket.” – „Miért nem? Hiszen angyalok vagytok!” – „Nem lehet. Csak ha ő kinyitja a kaput odalent…”

De ő nagyon ritkán nyitja ki… Nem meri. Fél valamitől. Hogy talán nem is volt igaz a csoda. Vagy ha igaz volt, nem történik meg újra. Jó, egyszer megtörtént újra… meg még egyszer… meg még egyszer… de legközelebb biztos nem fog… Inkább imádkozik. Faggatja az Istent, mondja már meg, kit adott önmagának lennie, s mi a dolga ebben a világban… Várja a választ… nem hallja… Hallja viszont a dübörgést a ládából, már annyira hangos, hogy lehallatszik, de minden erejével zárva tartja azt a nyomorult kaput, csikorog a foga is, szorítja a kilincset, elviselhetetlen már a dübörgés, a követelőzés… minden erejét a kilincs leszorításába öli, fáradt már, gyenge, miért nem válaszol az Isten?!? Miért hagyja vergődni……..?

……….

Tíz évvel később még mindig nem meri elhinni, hogy a Teremtő a saját teremtő erejét osztja meg vele, hogy nem kellene erőlködni, csak megengedni mindennap, hogy megtörténjen a csoda… A gyerekszobában ül, ötéves kisfiát hallgatja, aki zenél. Átszellemülten, koncentráltan. Pontosan lehet érezni, hogy ez a zene most születik le… Lezárul a dallam, lekerekedik a kis mű. Megkérdezi a kisfiát:

„Honnan jön a zene?” – „A Jóistentől. Ő kitalálja, én meg lejátszom”…

 

Fotó: unsplash.com

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp