Trónok harca

Elolvasási idő: 9 perc
Elolvasási idő: 9 perc
„Ha a királynő boldog, az egész birodalomban boldogság van.” Sokáig teljes egészében tudtam azonosulni ezzel az elképzeléssel. Mert az anya az, aki mindenről tud: az elveszett fél pár zokni fellelési helyétől a gyermekek aktuális szerelmi életén át egészen a befizetésre váró csekkek határidejéig.

Ő az, aki álmából felkeltve is betéve tudja az összes gyerek órarendjét, kinek mikor van a születésnapja, mi fogyott el a hűtőből, mikor kell az autót olajcserére vinni, és még a férje határidőnaplója is bele van égve a retinájába. De azt nem tudja megmondani, hogy mikor itta meg utoljára melegen a kávéját, vagy ette meg egyszerre az ebédjét anélkül, hogy legalább tízszer fel kellett volna állnia. Nem emlékszik rá, hogy mikor vásárolt csak úgy kedvtelésből, vagy mikor olvasott ki egy teljes könyvet.

Sokáig azt gondoltam, hogy az én kiegyensúlyozottságom és boldogságom attól függ, hogy a szeretteim hogyan állnak hozzám. A családban betöltött szerepemet emberi produktumként kezeltem, napi feladataim túlnőttek rajtam, és ez frusztrálttá tett. A frusztráció pedig elégedetlenséget, majd pedig haragot szült, amit természetesen a hozzám legközelebb állókon töltöttem ki. Miért nem veszi észre senki, hogy mi mindent teszek a családomért? Miért nem segít többet a férjem? Ilyen belső világgal nem volt nehéz a férjem fejéhez vágni a következő mondatot:

„Ha a királynő boldog, az egész birodalomban boldogság van.”

Az érzelmi zsarolás ezen formája és a követelőzésem csak ideig-óráig hozott megoldást, viszont a vitáink számát lényegesen megnövelte. Elvárásaimmal a férjemre olyan terhet raktam, aminek következtében már nemcsak én, hanem ő is frusztráltan érezte magát a kapcsolatunkban. Kölcsönösen elbeszéltünk egymás mellett. Azért, mert nem egy nyelvet beszéltünk.

Sokat imádkoztam ennek a helyzetnek a megoldásáért, mert éreztem, hogyha így folytatódik tovább, akkor össze fog dőlni a birodalom, én pedig trónfosztott királynő leszek. Aztán újból elém jött ez a kis képes szlogen az interneten. Elolvastam újra meg újra, de valahogy olyan idegennek tűnt. Valami nem stimmelt. Aztán észrevettem, hogy a képről hiányzik az apuka. Ez eddig elkerülte a figyelmemet. Ott van anyuka mint királynő, szép nagy aranykoronával a fején, a gyermekek mint kis alattvalók, az ég kék, a fű zöld, a napocska süt, és látszólag mindenki boldog, csakhogy a kép nem volt teljes, sőt! Egyenesen hamisan csengett!…

És akkor végre megértettem! Megértettem, hogy milyen téves elképzelés az, amit annyira a magaménak vallok. Hogyan is beszélhetnénk családról, egységről, szerepvállalásról ott, ahonnét hiányzik az apa? Mióta tekintem a saját fennhatóságomnak az életterünket? Mikor kerültem én a trónra, és miért tekintem a gyermekeimet alattvalóknak? Mióta akarok uralkodni a családomon, miért kell bárkinek is alávetettnek lennie egy szeretetközösségben, és mikor léptem ki a férjem tekintélye alól? Hogyan engedhettem, hogy így felboruljon az Istentől rendelt szabályrendszer a családi életünkben? Mióta lázadok a férjem és Isten ellen? Az elvárásban nincs szeretet, nincs lehetőség, nincs szabadság. Az elvárásban önimádat van. Így lesznek az emberek a házasságban rabok.

A felismerés a porba sújtott és mély önvizsgálatra indított.

Megértettem, hogy a házasságban az Isten előtt a férfi és a nő egyenlő értékű, hiszen mindkettő az ő képére és hasonlatosságára lett teremtve, viszont a férfiak és a nők házasságban betöltött szerepe messzemenőkig különbözik egymástól. A férfi a család feje, a nő pedig a segítőtársa. Egymásnak szövetségesei, céljuknak egyfelé kell mutatnia.

De ez még mind kevés lenne. Sok kezdetben jól működő házasság van, amely aztán válással végződik. Miért? Mert ahol csak a világi dolgokra épül a kapcsolat, és a testi örömök annak mozgatórugói (testiség, pénz, kényelem), ott mindig újra és újra előtör az ego, és elkezdődik a trónok harca. ÉN ezt akarom, ÉN úgy gondolom, ÉNNEKEM ez már nem felel meg, ÉN ezt meg ezt csináltam, bezzeg te!

ÉN, ÉN, ÉN! A végeredmény: a harcok hevében két kifáradt és érzelmileg megtépázott, egymást szívből megutáló ember.

Nemrég valaki azt kérdezte tőlem, hogy miért olyan fontos az egyházi esküvő. Pont ezért! Mert nem elég a kettős kapocs, mert azt nagyon könnyen szét lehet cibálni. Be kell hívni ebbe a szövetségbe az Istent, ahol a hármas fonál már nem szakad el! Ha Isten jelen van az életünkben, és ezt egy menyegző keretein belül nemcsak az egybegyűlt ünneplő násznép, hanem a szellemi világ előtt is megvalljuk, akkor Jézus Krisztus meg fogja teremteni azt az egyensúlyt az életünkben, amit a világ soha nem fog tudni megadni.

Hiszen nemcsak egymással, hanem az Istennel is szövetséget kötünk. Ha pedig a mindenható Isten a mi szövetségesünk, akkor jöhet bármilyen külső vagy belső támadás, és megtépázhatja emberi erőnket, de Istenben kötött szövetségünk erősen ellenáll és megtart. Az istenit semmilyen emberi nem tudja megsemmisíteni.

Megértettem, hogy akkor lesz kiegyensúlyozott és boldog a házasságom, ha a férjem Istentől vezetett főpapja lesz a családunknak.

Mert ha ő „rendben van”, akkor minden rendben van. Ha ő Istentől kéri el a bölcsességet és a család vezetését, akkor az egész családunk jó irányba fog haladni. Ha neki szoros a kapcsolata Istennel, akkor nekem már nem kell többé követelőznöm, nem kell elvárásokat támasztanom, mert Isten szenzitívvé fogja tenni az én és a gyermekeim igényei iránt is: észre fogja venni a mosatlant, és el is fogja mosogatni, vagy ha látja rajtam, hogy kimerültem, ő maga fogja felajánlani, hogy menjek el pár órára kikapcsolódni, ahelyett, hogy ő pihenne.

Meg fogja látni, ha harcaim vannak, és azt is, ha eltávolodom Istentől. Isten meg fogja tanítani minden szempontból kielégítő családi életet élni. Bátorítani fog, felemelni és szeretettel vezetni. Amikor elkezdtem emelni a férjemet imáimban Isten elé, és az elvárásaimat a szelídség, a tisztelet és a megbecsülés váltotta fel, akkor gyökeresen megváltozott a férjem hozzáállása is. Mindez azért volt lehetséges, mert már egy nyelvet beszéltünk, mégpedig a szeretet nyelvét. Ezt egyetlen nyelviskolában sem tanítják, csak Krisztusban lehet elsajátítani. Mert Isten szeretet.

Ezért nekem mint feleségnek óriási a felelősségem abban, hogy mint segítőtársa és szövetségese a férjemnek minden lehetséges módon támogassam abban, hogy a legszorosabb kapcsolatban legyen Istennel. És ez pont nem azt fogja eredményezni, hogy én és az én igényeim teljesen háttérbe szorulnak, de még csak azt sem, hogy minden a férjem szükségleteinek lesz alárendelve, hanem pont ellenkezőleg. Egy olyan harmonikus és szeretetteljes kapcsolatot eredményez, ahol mindketten kiteljesedhetünk Istentől rendelt feladatainkban.

Pár bibliai példa arra, hogy lássuk, mekkora a felelőssége a családfő tetteinek:

  • Ádám rossz döntése következtében átkozott lett az egész föld (1Mózes 3,17).
  • Noé egész családja azért menekült meg, mert Noé igaz volt az Isten előtt (1Mózes 6,18).
  • Noé lerészegedésének következményei fiának, Hámnak leszármazottai mint az ígéret földjének örökös bitorlói (1Mózes 10).
  • Lótnak is meggyűlt a baja az itallal, ami messzemenő következményeket eredményezett (1Mózes 19,36–38).
  • Ábrahám türelmetlensége és befolyásolhatósága a zsidó nép örökös ellenségét, az arabokat szülte Izmael leszármazottai személyében (1Mózes 16,12).

És ez még csak a Teremtés könyve!

  • De Ákán elásott köntöse, Dániel vádlóinak gonoszsága vagy Hámán hatalomvágya az egész családjuk életébe került (Józsué 7; Dániel 6; Eszter 7).

Pár újszövetségi és pozitív példát is hoznék:

  • Jairus lánya az apja hite által kelt életre (Márk 5,36).
  • A filippi börtönőr a kardjába akart dőlni, de helyette ő és az egész háza népe megtért (Apostolok cselekedetei 16,31–34)
  • Kornéliusz istenfélő ember volt, és Péter érkezésére összegyűjtötte a házába rokonait, valamint a legjobb barátait. Így mindannyiukra kitöltetett a Szentlélek ajándéka (Apostolok cselekedetei 10,44–45).

Egy családban nem könnyű megtalálni az Istentől rendelt szerepünket, és sokszor nehéz abba belesimulni, azt gyakorolni. Mire tanított meg Isten egy egyszerű, interneten keringő kép által? Arra, hogy:

  • Nem vagyok királynő, hanem a királyok királyának gyermeke vagyok.
  • A családom tagjai nem az alattvalóim, hanem Istentől kapott ajándékaim, én magam pedig a mindenható Isten szolgálóleánya vagyok.
  • Az otthonom nem a birodalmam, hanem Isten birodalmának állampolgára vagyok.
  • Nem az enyém a trón, hanem a töviskoronás királyé.
  • Ha Krisztus által vezetett főpap irányítja közös életünk hajóját, egészen biztosan nem fogunk megfenekleni. Ha Jézus a helyére kerül, minden helyre kerül!
  • Mert „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (János 3,30).
Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp