Már közel járt az 50-hez, amikor születtem. Úgy emlékszem rá, hogy mindig fejkendőt hordott, egyszerű ruhát. Nem voltak ékszerei, nem járt fodrászhoz, kozmetikushoz, nem utazott, nem nézett filmeket. Még enni is többnyire azt ette, ami maradt, a legfinomabb falatokat félretette gyermekeinek, unokáinak, dédunokáinak. Egész életében szolgált, adott… Féltett, óvott minket.
Ma azt mondanánk, nehéz gyermekkora volt, mégis mindig úgy beszélt róla, hogy éreztük, szinte visszavágyik. Mindig sokat és nagy szeretettel emlegette régen elhunyt szüleit. Már 10 éves korától napszámba járt. Szüleivel együtt, kora hajnalban kelt, hogy hosszú gyaloglás után, időben megkezdhessék a munkát az uraság földjén. Zsíros kenyér hagymával, a fán termő gyümölcs volt, ami erőt adott a nehéz feladathoz. Végtelenül hálás volt a szüleinek, amikor megvettek neki egy pár cipőt, és már nem mezítláb kellett járnia. Vigyázott rá, fényesítgette… megsiratta, ha egy folt esett rajta.
Öregkorában is emlegette, hogy „a drága jó szüleinek”, mennyit kellett dolgozniuk érte.
Mintha megszokta volna, hogy neki ennyi jár, a legegyszerűbb ennivaló, a legegyszerűbb ruha, a legkevesebb élmény. Később sem tudott többet elvenni ez élettől. Ugyanakkor észrevette és kívánatosnak tudta látni, amit a világ már adhatott volna számára, de nem magának kívánta. Minden irigység nélkül megcsodálta a másét. Ha valami nagyon megtetszett neki, nekünk, a gyermekeinek, unokáinak, igyekezett megadni, és nagyon örült, amikor ez sikerült.
A fejkendővel fedett haj keretezte, napon végzett munkától cserzett, ráncos bőr fedte arcból, mint a nap a felhők közül, sugárzott vonásainak lágy bája, nyílt tekintete, kedves, elfogadó, irigység, elégedetlenség által el nem homályosított mosolya. Szeretet, féltés és gondoskodás biztonsága vett körül a közelében. Mindemellett hihetetlen erő és erkölcsi tartás jellemezte. Megalkuvás nélkül képviselte az őt vezérlő fontos erkölcsi normákat. Ha úgy látta, bármi veszélyezteti, hogy a szülei által mutatott és számunkra is kijelölt úton haladjunk tovább, a kényszertől sem riadt vissza. Ezért kamaszként sok konfliktusom volt vele. Felnőttkoromra, különösen világunk mai működése tükrében, már tudom értékelni szigorú erkölcsi szabályait. Gyerekként, kamaszként, a szabad lehetőségekbe vetett hittel, a nincs lehetetlen, majd kitalálom magam optimizmusával olykor merevnek, korlátozónak és erőszakosnak tűnt.
Életutam során fokozatosan egyre biztosabban meggyőződtem róla, hogy a szabadság abban az értelemben, ahogyan sokan gondolják, rabsághoz vezet…
Könnyen saját vágyaink, terveink, elképzeléseink rabjaivá válhatunk. A szabadsághoz szükség van igára, mely a megfelelő nyomvonalon tart, melyen haladva nem tesszük tönkre magunkat, testünket, lelkünket. A mai szélsőséges viszonyok közt, amikor az ember szinte abszolút szabadságra vágyna, igyekszik figyelmen kívül hagyni még a biológiai, fizikai törvényszerűségeket is, még a teste által megszabott lehetőségeket sem hajlandó korlátnak tekinteni, sokkal inkább tudom értékelni azt a nemzedékről nemzedékre átadott bölcsességet, életnormát, mely az évszázadokon át működőképesnek bizonyult csapásban hivatott tartani életünket.
Nagyon szeretem Madách szemléletes képét… Amikor Az ember tragédiájában Ádám már majdnem elszakad a föld légkörétől, rádöbben, hogy vissza kell jönnie, mert különben meghal, csak a földhöz láncolva létezhet. Bármennyire is szeretnénk szabadok lenni, nem léphetjük túl létünk alapvető korlátait, csak a világmindenség számunkra teremtett szegletében, a számunkra teremtett testben és adottságokkal létezhetünk és lehetünk boldogok. A szabadságunk csak a teremtett határokon, létünk sajátosságai által kijelölt korlátokon belül létezik.
„Tégy foglyoddá, Uram, akkor szabad leszek” – milyen egyszerű és világos gondolat, mégis hosszú út vezet a teljes megértéshez.
Milyen volt a nagymamám hite? Katolikusnak keresztelték, de ritkán járt templomba, inkább csak nagyobb ünnepekkor. Nem volt tanult, hisz kora gyermekkorától fogva komoly részt kellett vállalnia a család fenntartásában. Hite mély volt, ösztönös, természetes, gyermeki.
Hitt az isteni gondviselésben, megtanított engem is imádkozni, és nem hallottam még mást olyan mély együttérzéssel beszélni Jézus szenvedéséről, mint ahogyan ő tette.
Hogyan pihent? Virágait gondozta. Az egész napos munka után, gyakran sötétedéskor öntözte a virágoskertet, mely az egész udvarunkat beborította. A környékbeliek csodájára jártak, én meg gyermekként azt hittem, a legtermészetesebb dolog egy paradicsomi virágoskertben, biztonságban és szeretetben élni. A szülei sírjához is rendszeresen kijárt, amit ugyancsak mindig virágtakaró borított. Gyerekként sokszor én is elmentem vele. Tőle tanultam az ősök tiszteletét. Lakásunkban ma is van egy galéria, az „ősök arcképcsarnoka”, melyben minden elődünkről, akiknek csak fellelhető képe van, szerepel egy fotó, hogy gyermekeink naponta láthassák azoknak az arcát, akiktől származnak, hogy emlékezzenek, „emlékművet állítsanak” nekik, és egyben tudatosan megélhessék saját identitásukat. Tudatában legyenek nemcsak tanult, hanem hozott, örökölt értékeiknek, mindannak az örökségnek, ami nemzedékek láncolatán át érkezett meg hozzájuk.
Remélem, ma is és évtizedek múlva is, amikor ki tudja, hova „fejlődik” a világ, tudják majd értékelni ezt. Az idősek, akik régen a tudás letéteményesei voltak, ma nem örvendenek kellő tiszteletnek. Sokan úgy gondolják, ma már az emberiség összes tudása elérhető adatbázisokból, nincs szükség az idősekre, sőt csak problémát jelentenek rugalmatlanságukkal, a szokásokhoz való ragaszkodással. A bölcsességet, az érzelmi érettséget, a tapasztalatokat azonban nem lehet az adatbázisokból meríteni. Emellett az idősebb generáció képes olyan elvárásokat támasztani, melyek által felállítja azokat a korlátokat, melyek közt ép emberek maradhatunk. A fiatalság mindig túl nagy szabadságot szavaz meg magának, ami szó se róla, kedvez a kreativitásnak, de a parttalanná vált élet szétáradásának, elszivárgásának veszélyét is magában hordozza. Szükség van arra a generációra, az idősekre, akik segítenek az erőtől duzzadó fiatal életek mederben tartásában. Ha valaki elveti a hagyományokat, gyakran elveti a hitet is, elavultnak, idejét múltnak tartja a keresztény eszméket, melyben a merevséget és korlátokat érzékeli,
miközben a bálvánnyá emelt szabadság eszméjének oltárán feláldozza testi, lelki épséget, boldogságát, néha még életét is. Az ilyen értelemben vett szabadságnak nagyon nagy ára van.
Azt kívánom mindannyiunknak, hogy tovább tudjuk adni gyermekeinknek a normák, hagyományok, egészséges korlátok tiszteletét, azt az alázatot, ami a történelemmel, az emberiség felhalmozódott tapasztalatával, Istennel szemben szükségeltetik ahhoz, hogy hajlandóak legyünk olyan egészséges igákba hajtani a fejünket, mint a Krisztus-követés, házasság, családért hozott áldozatok.
Köszönöm a nagymamámnak, hogy sínre tette az életemet, és remélem – annak ellenére, hogy manapság különösen nagy ellenállással találkozom –, nekem is sikerül továbbadnom valamit az évezredek alatt kikristályosodott, esszenciális életbölcsességből. Továbbá szeretnék valamit továbbvinni a nagymamám jó értelemben vett igénytelenségéből. Hogy úgy, mint őt, aki nem ismerte a depressziót, boldoggá tudjon tenni egy kis virág, a teremtett világ környezetemben lévő, elérhető szépsége, szeretteim boldogsága. És szeretnék példát venni kitartásáról, szívósságáról, erejéről és gyermeki hitéről.
