Évekkel ezelőtt történt, hogy először a kezembe vettelek. Emlékszem, ahogy apával végigmentünk a kórházi folyosón, ami egy csecsemő ordításától zengett. Izgultunk. Előtte mindennap gondoltunk rád, imádkoztunk érted. A szívünkben voltál, de még nem tudtuk, ki vagy. Istennel beszélgettünk rólad, mert ő helyezte a szívünkbe az örökbefogadást. Apa pedagógusként találkozott nehéz sorsú gyerekekkel, nekem pedig egy romániai árvaházban volt életre szóló, megrázó élmény látni a rácsos ágyak mögül szomorúan rám tekintő gyermekarcokat. Így már a házasságunk elején elhatároztuk, hogy szeretnénk mi is segíteni gyerekeknek, szeretnénk örökbe fogadni. Örökbefogadási szándékunknak egy oka volt: Krisztus szeretete. Segíteni akartunk valakin, aki szükségben volt, és nincs esélye arra, hogy szerető családi környezetben nőjön fel, hanem intézetbe került volna. Teltek az évek. Bátyád születése után tudtuk, hogy a következő gyermekünket örökbe fogadjuk majd. Istenhez fordultunk imádságban, mivel az ő tervét szerettük volna meglátni. Úgy gondoltuk, hogy mi nem ismerjük, de a mennyei Atya ismeri azt a gyermeket, akit ránk bízna. Ő volt az, aki téged formált, neked életet adott.
Évekig imádkoztunk érted ismeretlenül, és hittük: ha eljön az ideje, megismerünk majd.
Közben felkészültünk az örökbefogadásra: hivatalokba mentünk, kérvényeket nyújtottunk be, pszichológussal találkoztunk… végül megfeleltünk minden törvényi előírásnak: hivatalosan is örökbe fogadó szülők lehettünk.
A jézusi szeretet nem válogat, nekünk mégis egyetlen komoly kitételünk volt, hogy egészséges gyermeket szeretnénk. Teltek a hetek, hónapok, és megtudtuk, hogy a mi gondolataink nem Isten gondolatai: egyszer csak kaptunk egy telefont, hogy egy dongalábbal született kisbaba örökbe fogadható. Azonnal tudtuk, hogy nem mondhatunk nemet, ezt a gyermeket nem mi választottuk, hanem az Úr. Te vagy az! A nővérke örömmel adott a kezünkbe, és mi nagy hálával és izgalommal a szívünkben babusgattunk apával. Megismertünk! Érted jöttünk! Megérkeztél! A sírásodon kívül a nagy fekete hajadra és a begipszelt lábadra emlékszem. Aztán hazavittünk. A tesód mindenkinek nagy örömmel újságolta a hírt: „Eljöttél hozzánk! Az Úr Jézus Krisztus küldött, hogy szeressünk” – és az azóta eltelt idő történelem. A mi családunk története.
Selmeczi Ottilia
