Nem, nem vagyok infantilis, csak a gyerekek másfél évesek, odavannak az ilyesmiért. Ülök az asztalnál, keresztbe teszem kényelmesen ezeket a mókás praclikat, kortyolom a langyos tejeskávét a pizsamámban, és egy nagyon kicsit fázom. A nadrágom madzagja hanyagul van megkötve csak, hogy még véletlenül se szorítson, és az ing is mintha félre lenne gombolva, de különösebben nem zavar, úgyis bele van tűrve a nadrágba, hogy a derekam ne lógjon ki. Mivel éjszaka nem ment odalent a fűtés – elvégre tavasszal gondolná az ember, hogy csak nincsen már fűtésszezon –, egy kicsit áthűlt a ház alsó szintje. Elégedetlenül állapítom meg, hogy elég szomorú az, hogy április idusán szükség van még ilyesmire…
A hajam – bár éjszakára össze volt kötve, most mégis – kissé kócosnak hat, amiképpen a kiszabadult szálak lógnak, tekeregnek erre-arra, és a homlokom jobb oldalán – akárcsak egy bocinyalás – égnek áll egy jókora karéjban, majd kanyarodik tovább a kontyolt hajtömegbe. A párna redői nyomot hagytak az arcomon, és a szemeim sem nyíltak még ki igazán, hajnali hat óra van. Kissé mintha nyúzott lennék – biztosan nem reklámoznám a házon kívül ezt az énemet, fogalmazódik meg bennem a gondolat – és semmi kedvem elindítani a napot.
A redőny félig felhúzott kilátása is azt kiabálja felém a borús időjárás által, hogy nincs hová sietni.
Nem volt egyszerű az éjszaka. Nem is lenne ezzel baj, ha zsinórban nem a harmadik kizárólag pihenésre szánt idő végezte volna az áldozatok oltárán. Az egyik gyerkőc nagyon küszködhet a fogával, háromszor ébredt sírva, és sokáig kellett ringatni mindahányszor, mígnem újra álomba zuhant. Ezzel elment a fél éjszaka. A másik elégedetten aludt úgy ötig, de aztán vágyott egy kicsit az anyai közelségre, hát mit volt mit tenni, ölelő karjaimba zártam a kicsit, úgy pihentünk egy órácskát. Persze tudom, most ráncolja a homlokát az olvasó, és teszi a kétségtelen megállapítást arra vonatkozóan, hogy ha így csinálom, majd jól hozzászokik a gyerek, hogy mindig átjöhet… de aludni is kell valamikor!
Azzal nyugtatom magam, hogy e mozgalmas éjjelek után nem csoda, ha most a gondolataim is nehezen látnak napvilágot, és azért sem vagyok hibáztatható, amiért a megszületett észrevételeim is egészen sötét színezetben tetszelegnek. Ennek megfelelően ásítok egyet egészen koordinálatlanul bele a nagyvilágba, közben kissé megnyújtom a törzsemet, majd kifújva a levegőt, nyöszörgő hangot hallatva adom tudtára a köznek a fáradtságom tényét.
A gyerekek ennek ellenére fülig érő szájjal, szemmel láthatóan kipihenten, hangosan szólongatva hol engem, hol egymást, erélyesen püfölik a tányérral az asztalt, és a kanál végét rágcsálva jelzik, hogy most már jó lenne, ha valamit a szó szoros és lehetőleg finom értelmében is harapni lehetne. Nyúlok is a kalácsért, vékonyan megkenem vajjal, gondosan ráhelyezem a szalámit, és apró katonákat formálok, hogy a kis szájacskák testhezálló falatokra leljenek. Szeretettel nézem végig, ahogy jóízűen nyammognak, néha viccesen forgatom a szememet – belül talán kicsit dühbe is gurulok –, miközben játékba hajlik a falatozás, és a földön landolnak a vajas darabok. Arra gondolok, hogy már megint takaríthatom össze a csatateret – ahogy mindennap minimum ötször –, de mindeközben gyönyörködöm ezekben a kis életvidám emberkékben, amint pezsegve élvezik a maguk kis csínytevéseiket, végül is pedig hamar el is illan belőlem minden rossz érzés.
Egyszerűen csak csodálom a piciny történéseket és az egész miliőt, ami körülvesz mindenek ellenére és mindenért.
Egy pillanatra felülemelkedek a csendéletből, kilépek a saját érzéseim igencsak hullámzó mivoltából, és a langyos kávémat megkavarva rádöbbenek, hogy mennyire nem számít, hogy áll a hajam, vagy mit viselek éppen. Nem érdekes, hogy pillanatnyilag mennyire vagyok kipihent vagy háládatos, mihez van vagy éppen nincsen kedvem – és még ha néha vajas is a padló, vagy elkapatom a gyereket – az Isten annyira szeret engem mindenek ellenére és mindenért! Annyi sok csoda vesz körül! Annyi ajándékkal el vagyok halmozva! Az otthon melegét élvezve élhetem mindennapjaimat, hűséges, szerető, gondoskodó férj mellett ébredhetek mindennap, és két kis gyermeket is ránk bízott az Atya. Nem nélkülözünk semmilyen téren, mindig finom étel jut az asztalra. És bár nincs sok pénzünk, éppen elegendő, de gazdagabbak vagyunk a legcsillogóbb vagyonban bővelkedőknél, hiszen a béke és a szeretet pótolhatatlan kincse a miénk. Mindaz, ami megadatott, tükrözi a Mindenható jóságát.
Őt nem zavarja a reggeli kép, melyet nyúzott önmagam mutat, nem gurul méregbe, ha sem a környezetemben, sem pedig a fejemben nincs rendezettség, nem vonja kétségbe, ha fáradt és nyűgös vagyok. Alkalmatlanságomat látván felvértez erővel, ha kell, kipótol és megújít. A szükség idején gondoskodik, és nem haragszik, ha sokszor úgy érzem, túlnőnek rajtam a feladatok, és elfeledkeztem arról, hogy ő ura ennek a helyzetnek is.
Ő csak szeret mindenek ellenére és mindenért.
Visszacsöppenek e rövidke csendességemből a valóságba, hiszen a hangos szó már azt jelzi, hogy itt bizony vége a reggelinek, igenis igyekezzek lépést tartani az akaratok diktálta tempóval. A piciny kis lábacskák csakhamar szaladgálni kezdenek, siető léptek vesznek irányt a könyvespolc felé, kezdetét veszi az igazi élet. Kipakolnak, eldobálnak, összetépnek, felmásznak, ugranak, gurulnak, mindezt eleven pajkossággal, cinkos mosollyal arcukon. Aranyosak és veszélyesek, szépek és olykor bosszantóak – sóhajtok nagyot, és karolok a reggeli zsivajhoz csatlakozó férjem derekába –, de a mieink, szeretett gyermekeink. Ajándékul adta őket a Mindenható, mintegy kölcsönbe, megőrzésre, földi életünk idejére. És mennyi érzést adott velük együtt a szívünkbe: féltést, szeretetet, megértést, aggódást, odaadást, dühöt, örömet, bánatot és megannyi varázslatot.
Micsoda jutalom ez! Gyermekeit adta nekünk az Isten, hogy gyermekeiként hozzá hasonlatos módon osszuk meg szeretetünket szülőként, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha néha fáj, akkor is, ha közben nem sok marad belőlünk. Odaszánjuk testünket – a várandósság idején –, időnket, energiánkat – nap mint nap, ha kell, éjjel is – szeretetből, önzetlenül. De mindez semmi ahhoz képest a meg- és felfoghatatlan szeretethez képest, amit Isten adott nekünk, és ad mindennap érdemünktől függetlenül, mindenek ellenére és mindenért.
Ezen gondolatok mentén a „sanyarú sorsom” miatt neheztelő érzéseimet kissé elszégyellve, törökülésbe helyezve lábaimat felkucorodok a kanapéra, és férjem ölelésében megpihenve, a játszó gyermekeink nyüzsgő körében – soknapos, kínzó fáradtságom ellenére – egy megmagyarázhatatlan jó érzés fog el. Ez az igazi kegyelem – mindenek ellenére, és a hála – mindenért.
