Jómagam elsőszülött lányként tapasztaltam meg, hogy meddig ér a lelki köldökzsinór anya és lánya között, most pedig abban a kiváltságban részesültem, hogy magam is egy kislányt kaptam az Úrtól első gyermekként.
Nagyon fontosnak tartom tehát, hogy jobban megismerjük ezt a kapcsolatrendszert, ehhez pedig megkértem egyik nagyon kedves ismerősömet, dr. Tari Klaudia párkapcsolati tanácsadó és mentálhigiénés szakembert, hogy együtt járjuk körbe ezt a kérdést. Klaudia maga is gyakorló édesanya, három gyermeke közül kettő lány, így testközelből ismeri a helyzeteket.
A cikksorozat első részében definiáljuk az anya-lánya kapcsolat mibenlétét és gyökereit, a berögződött minták jelentőségét. A továbbiakban pedig lesz szó az esetleges buktatókról, a helyreállítás lehetőségéről, majd végül szeretnénk praktikus tanácsokat adni a mindennapokra nézve hús-vér édesanyákat és lányaikat is megkérdezve.
Kezdődjön hát az utazás!
Egy nő életét teljes mértékben kifordítja a sarkaiból, ha anyává válik. Isten csodás terve az, hogy a gyermekeinkhez jobban ragaszkodjunk, mint az anyánkhoz, hiszen így tartható fent az élet körforgása.
Értük vállaljuk a szenvedést, az önfeláldozást, és ez alatt az utazás alatt az egónk kezd háttérbe szorulni. Ez baj lenne?
Hiszen Istennek pont ez a taktikája, hogy ezáltal is kiszabadítson minket a saját énünk csapdáiból és a kényelmes életből. A szülés élménye is ezt a kötődést erősíti, hiszen amiért megdolgozunk és megszenvedünk, ami fájdalommal jár, akár természetes úton, akár császármetszés által, azt mindig jobban értékeljük, annak kötődésereje van. Ha nincs fájdalom, nincs szeretet – mondja egyik könyvében Gyökössy Endre.
Egy újszülött pedig teljes mértékben kiszolgáltatott, és az édesanyjára van szüksége az életben maradáshoz. Az első időkben, jó esetben, ők ketten teljes szimbiózisban élik az életüket Az édesanya feladata, hogy reagáljon a gyermek jelzéseire, és így csökkentse benne a stresszérzetet, amit az éhség-szomjúság vagy egyéb testi panaszok okoznak. Emellett pedig az érintésekkel, mosollyal, beszéddel, testi kontaktussal elülteti a gyermekben azt a kellemes érzést, hogy számíthat az anyjára, ha szüksége van rá. Ezt a magot (az ősbizalmat) a későbbiekben már csak táplálni kell, hogy a gyermek megtanulja, hogy megbízhat a másikban és alakíthatja a kapcsolatait.
Számos kutatás bebizonyította már, hogy ebben a kezdeti időszakban, tehát életünk első éveiben lenyomat keletkezik az agyunkban a másokhoz való kötődésről.
Az idegpályákon pontosan rögzül, hogy magányt, elhagyatottságot, vagy biztonságot és melegséget kapcsolunk-e a kötődés élményéhez. Erre az időre azonban nem tudunk visszaemlékezni (ez az ún. kora gyermekkori amnézia időszaka), ezért az itt szerzett tapasztalatok a tudatalattinkban vannak elraktározva, és „láthatatlanul“ irányítják a jelenben viselkedésünket, reakcióinkat, és ezáltal hatnak kapcsolatainkra – fogalmaz a szakember.
Nagyon érdekes az a tény, hogy Isten elrejt előlünk dolgokat, melyekre nem emlékszünk, ő mégis már anyánk méhében formált minket, és tudja az egész életprogramunkat. Ő az, aki még a saját édesanyánknál is jobban ismer, mintha azt várná, hogy ne akarjunk mindent a saját kontrollunk alatt tartani, hanem hagyatkozzunk rá, hogy ő hozhassa ki a legjobbat az életünkből.
De mi a szerepe ebben az édesanyáknak? Meddig terjed az ő felelősségük? Mindig tudják, hogy mire van szükségünk?
A szakember hangsúlyozta, hogy az édesanya azt tudja továbbadni a gyermekének, amit ő maga is megkapott, vagy amit kemény munka árán a magáévá tett (akár gyakorlati, akár hitbeli dolgokról legyen szó).
A lányunkkal ugyanis akkor tesszük a legnagyobb jót, ha a saját édesanyánkkal való kapcsolatunkon is dolgozunk, hiszen ez egy örök körforgás! Sajnos, amit nem dolgoztunk fel, nem bányásztunk ki a mélyről, vagy nem raktunk helyre magunkban, azt hátizsákként adjuk tovább a következő nemzedéknek! Tessék, ezzel én nem tudtam mit kezdeni, így rád teszem, hogy cipeld tovább! Amikor Jézus azt mondja, hogy ,,jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Máté 11,28), akkor bizonyosan ezekre a hátizsákokra is gondolt!
Akármilyen most az édesanyánkkal való viszonyunk, a fent leírtakból is kiderül, hogy amit gyermekkorunkban és a viharosabb kamaszévekben megéltünk vele kapcsolatban, az mindenképpen befolyással van az életünkre. Megtapasztaltuk a biztonságot? Elfogadtak olyannak, amilyenek vagyunk? Ha szorosabb kötődésre volt szükségünk, mert bújósabb gyerekek voltunk, akkor feltöltötték a szeretettankunkat? Ha pedig távolságtartóbb személyiségek vagyunk, és több szabadságra van szükségünk, ezt is megértették? Mennyi elvárás vett minket körül? Esetleg a mai napig az édesanyánk által megkívánt képnek akarunk megfelelni?
Egy anyának nagyon éles belső iránytűvel kell rendelkeznie, hogy az apró jelzéseket, személyiségvillanásokat észrevegye, és ne olyannak akarja formálni már kis korban a gyermekét, amilyennek látni szeretné, hanem amire a gyermeknek valóban szüksége van. Máskülönben az a gyermek felnőttként is keresni fogja, hogy elég jó-e. Az édesanyja elismerésére fog szomjazni legbelül, főleg egy lány, aki mintaként tekint az azonos nemű szülőre. A későbbi párkapcsolatára vagy a saját gyermekével való kapcsolatra is kihatással van mindez, mert könnyen lehet, hogy a kisgyerekkori hiányokat akarja pótolni a felnőttkapcsolataiban.
Generációk adhatják át egymásnak az önbizalomhiányt, önmaguk hibáztatását, a titkok sokaságát és a berögződött mintákat.
Egy lány ugyanis nemcsak azt tanulja meg az édesanyjától, hogy milyen egy nő, ha boldog vagy ha szomorú, hogyan öltözködik egy nő, mi különbözteti meg a férfiaktól, hogy viselkedik egy feleség, hogyan kell nemet mondani, hogyan álljon a munkához, hanem hogy milyen egy párkapcsolat, mit jelent tisztelni a férjet, hogy kell beszélni egy gyerekkel, hogyan kell fegyelmezni vagy épp jutalmazni. Megannyi területe az életnek, ahol egy lány észrevétlenül szívja magába a mintákat, melyek legközelebbi kapaszkodóként fognak előugrani a fejéből, amikor ő is hasonló szituációba kerül. Természetesen ezek nem csak rossz példák lehetnek, így nagyon hasznos, ha számadást végzünk magunkkal. Mi az, amit jónak láttam a szüleimnél, amit szeretnék megtartani, és mi az, amit nem akarok továbbvinni.
Klaudia hangsúlyozta, hogy nem elég, ha azt mondjuk, nem úgy akarjuk csinálni, ahogy a szüleink, mert a fent leírt mechanizmust nem tudjuk meggátolni, hanem új mintákat is létre kell hozni és azokat tudatos szintre emelni. Pál apostol ezt hasonlóképpen fogalmazta meg a rómaiakhoz írt levelében: ,,ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róma 12,2) Milyen jó, hogy ebben sem vagyunk egyedül! Nem kell hogy emberi erőlködés legyen a családi mintáink megváltoztatása, hanem kérhetjük az Urat, hogy újítsa meg az értelmünket és az ítélőképességünket, hogy ne kelljen igazodnunk a rossz berögződésekhez.
Látjuk tehát, hogy micsoda sűrű szövésű vászon ez a kapcsolat, mely az Isten kezében simulhat ki, ha összekuszálódott! Higgyük el, hogy nincs olyan állapot, melyet az ő szent keze helyre ne tudna állítani! Igaz, nekünk is akarnunk kell. De hogyan tegyük mindezt? A következő részben erre keressük a választ.
Fotók: unsplash.com
