Egy lelkész a kórházi ágyon

Elolvasási idő: 7 perc
Elolvasási idő: 7 perc
Sorozatunkban koronavírus-túlélők őszinte beszámolóiból válogatunk.
Isten gyermekeként küldetésemnek tekintem, hogy továbbadjam saját megtapasztalásaimat és mások tanúbizonyságait is Isten mellett ezen a földi életnek nevezett nehéz úton.
​A koronavírus-járvány különösen feltárja sebezhetőségünket mind testileg, mind lelkileg, és ebben az időszakban még inkább szomjazzuk a reményt és a bátorítást, mint a betegek a szabad lélegzetvételt.
​Remélem, hogy a koronavírus-túlélőktől összegyűjtött őszinte beszámolók segítenek meglátni a szerető Istent minden élethelyzetünkben, még akkor is, ha fizikailag kevés a remény, és mindenkit körülvesz a félelem.
Szólláthné dr. Sebestyén Zita (LÉLEGEZZ! Covidon innen és túl blog)

 

Egy lelkész a kórházi ágyon

Amikor pozitív lett a tesztem, még nem tudtam, hogy mi lesz velem. Azt tudtam, hogy valószínűleg a kórházban kaptam el, és nagyon az elején vagyok. Közölték velem, hogy át fognak szállítani Nyíregyházára, és természetesen mindenkitől elkülönítettek.

Nagy hirtelen egyedül maradtam. Az lüktetett a fejemben, hogy honnan, kitől kaptam el? Vajon kiket fertőzhettem meg? Miért engedte meg ezt az Isten? Mit követtem el?

Eszembe jutottak az Úr Jézus szavai:

„Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!” (Lukács 12,6–7)

És az is eszembe jutott, hogy a zsidók is feltették a kérdéseket az Úr Jézusnak:

…azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt – mondom nektek –: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.” (Lukács 13,4–5)

Érdekes módon egyszer csak nagy nyugalom és békesség szállt rám. Szinte azonnal feltette a Lélek a kérdéseket:

– Készen vagy? Miben talál téged az Úr?

– Ad-e értelmet az Isten az előttem álló szenvedésnek? Ad-e feladatot erre az időszakra? Mi az ő akarata velem? Hogyan készüljek? Az első vagy a harmadik őrváltáskor jön el?

Nyíregyházára érkezve tudatosan igyekezetem az Úrhoz ragaszkodni, mert a lelkemben kilátástalanságot éreztem. Ez a beöltözött orvosok és ápolók látványára egyre fokozódott bennem. Ha ezt kibírom, az Isten csodája lesz.

Kértem az Urat, hogy adjon valami jelet, hogy ő itt van velem. Nemsokára kiderült, hogy az egyik sors- és szobatársam Jehova Tanúja. Tudtam, hogy az Úr jelt adott. És a hitem megerősítésére rendelte. Sokat bibliáztunk minden feszültség nélkül.

Pár nap múlva azonban egy másik szobatársammal együtt hazaengedték. Súlyos állapotú betegek kerültek a helyükre. Különösen az egyik, egy 50 év körüli férfi megküzdött minden levegővételért. A tőlük való félelmet a Szentlélek felülírta bennem irgalommá. Szinte lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy én aránylag jól vagyok. Aztán az Úr küldött egy lelkiismeretes orvost, aki intézkedett, hogy kerüljek át egy kevesebb veszélynek kitett osztályra. Sajnáltam a hátrahagyottakat, de örültem az új helyzetnek.

Hamar kiderült, hogy az új kórteremben nemcsak kevésbé súlyos betegeket, hanem hitben társakat is találtam. Az egyik egy megtért, bemerített adventista testvér volt. A másik egy templomba járó bácsi.

Amikor megtudta, hogy lelkipásztor vagyok, rögtön azzal kezdte, hogy hatalmas erővel terhelődtek rá a bűnei.

Tudtam, hogy az Úr rendelt oda bennünket. Az adventista testvérrel boldogan segítettünk neki, hogy átadja az Úr Jézusnak az életét.

Akik szeretik az Urat, azoknak minden javukra válik. Abban a szürreális helyzetben megajándékozott bennünket Isten a szolgálat örömével. Célja, mennyei célja lett az ottlétünknek. A kilátástalanságot felváltotta a remény. Szinte az egész napunk az Ige köré fonódott. Imatársakat, hittársakat adott mellém az Úr: bensőséges, szívet melengető imádságokkal zártunk minden napot. Hálásak voltunk az Úr Jézus jelenlétéért, a közösségért. Sokszor elmondtuk az Ézsaiás 38,17-et:

„Bizony, javamra vált a nagy keserűség.”

Mert megéltük, amit Ézsaiás:

Hiszen megmentettél az enyészet vermétől, és hátad mögé dobtad minden vétkemet. Mert nem a holtak hazájában magasztalnak téged, nem a halottak dicsőítenek, nem a sírba leszállók reménykedhetnek hűségedben. Az élő, csak az élő magasztalhat téged, akárcsak én most.”

Aztán megismétlődött újra velem, ami az előző kórteremben történt: a két társamat egyik pillanatról a másikra hazaengedték. Imádkoztam, hogy ne súlyos állapotban lévőket fektessenek mellénk. De mégis magatehetetlen, kommunikációra képtelen betegeket hoztak, ráadásul még pótágyat is tettek be. Nem értettem, mit akar tőlem az Úr, mire akar tanítani.

Mit tudok én tenni ezekért az élő-halottakért?

És akkor a Szentlélek elém hozta a nem sokkal azelőtt olvasott ezékieli igéket a száraz csontokról. Az Úrnak hatalma van a száraz csontokat életre kelteni. Hallottam a Szentlélek által az Úr szavát:

Prédikálj, imádkozz ezekért az aszott testekért!

Két napon keresztül egyenként álltam az ágyuk végéhez, és imádkoztam értük, az Úr Jézust hívtam hozzájuk. Úgy hagytam ott őket, hogy nem tudom, hogy életre kelnek-e. De az Úr tudja!

Amikor a doktornő úgy mellékesen egy súlyos beteg ellátása közben odavetette, hogy Karancsi úr mehet haza, az leírhatatlan volt.

Lelkünk megmenekült, mint a madár a madarász tőréből. A tőr összetört, és mi megmenekültünk. A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsoltárok 124,7–8)

Magányosan a zsúfolt kórteremben, könnyek között érkeztem meg Isten országába. Immánuel, velünk az Isten! Akkor már nemcsak tudtam, hanem a testem minden sejtjével, lelkem minden rezdülésével éreztem, hogy ő mindvégig fogta a kezem.

Szelíd hangon mondta:

„Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Máté 14,31) „…tenyerembe véstelek be…” (Ézsaiás 49,16) „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” (Ézsaiás 43,1–2)

Természetesen csordultig van a szívem hálával. Tudom azonban, hogy nem csupán hálát kell adni az Úr Jézusnak a szabadításért, a megváltásért, hanem hálás életet kell élnem.

Eddig az járt a fejemben, hogy ha nyugdíjba megyek, leteszem a szolgálatot, és élem a civil életemet. És alkalmanként, ha kérik, akkor elvállalok egy-egy szolgálatot. Megértettem, hogy az elhívásom nem egy időszakra, hanem egy életre szól. Ott kell lennem, ott kell munkálkodnom, ahová az Úr Jézus küld. Ő munkában akar látni, és munkában akar találni, amikor eljön értem. Mindegy, hogy melyik őrváltáskor érkezik, nekem felövezett derékkal kell várnom őt!

K. Cs. (Újfehértó)

„Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák!” (Lukács 12,35–38)

 

További írások, bizonyságtételek:

https://zelmondo.wixsite.com/lelegezz

 

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp