A gyermekek számára rendezett sporteseményen azért lettem figyelmes rá, mert a bemelegítő köröket a kicsikkel együtt rótta, majd az ezt követő focimérkőzésbe is lelkesen bekapcsolódott. Fülöp Juliannáról – mert így hívják ezt a sportos nevelőszülőt – azóta sok kiválóság kiderült, de azt, ahogyan a gyermekekkel teljes átéléssel játszott, semmi más nem írta felül.
Persze az, hogy valaha óvónőnek készült, de édesapja korai halála felülírta a terveit, sok mindent megmagyaráz, azt leginkább, hogy gyerekekkel körülvéve, velük aktívan foglalkozva érzi magát a legjobban. Visszatérve a kezdetekhez, nem könnyű életút az övé, mint ahogyan sok más nevelőszülőé sem.
Talán azonban pont ez kellett ahhoz, hogy a nevelt gyermekeit „okosan” tudja szeretni, nevelésükben pedig központi elem legyen a tudás.
Vagyis az, hogy koruknak megfelelő széles körű ismeretekhez, tudáshoz juttassa őket, amelyre támaszkodva biztonsággal el tudnak majd boldogulni a felnőttlét útvesztőjében.
Julika számára, mint meséli, édesapja halála után hamar egyértelművé vált, hogy a továbbtanulási terveknek búcsút kell intenie, ahhoz azonban ragaszkodott, hogy a vegyipari középiskolát, amely érettségi mellett szakmát is biztosított számára, befejezze. Nem voltak egyszerű évek, mondja, a testvére segítsége nélkül nehezen sikerülhetett volna mindez, hiszen édesanyja, aki a férje haláláig a családról gondoskodott, gyakorlatilag semmifajta jövedelemmel nem rendelkezett. Így a még meg sem száradt tintával a bizonyítványán azonnal munkába állt, hogy magát és édesanyját el tudja tartani. Az első munkahelye a debreceni konzervgyár volt, majd a kabai cukorgyár következett. Akkoriban lakóhelye, Tetétlen közelében még teljes kapacitással működött a cukorgyár, ahol egy tettre kész fiatalt örömmel fogadtak. Ambiciózus volt és kitartó, így volt csak lehetséges, hogy munka mellett először technikusi, majd szakirányú felsőfokú végzettséget szerzett.
2007-ig a „padlásra kerültek” azok az álmok, tervek, amelyek a gyerekekről, a velük való foglalkozásról szóltak.
Ekkorra azonban mozgásba lendültek az események, a cukorgyár bezárása napirenden volt, a településen pedig a helyi vezetés támogatásával nevelőszülők „toborzása” kezdődött el. Itt magyarázatképpen közbe kell szúrni, hogy mind a polgármester, mind a képviselő-testület, mind az oktatási intézmények vezetői úgy látták, hogy kifejezetten jó egy kistelepülés számára, ha ott nevelőszülők vannak, hiszen ez egyrészt munkalehetőség, másrészt a fogyatkozó gyermeklétszám problémája is megoldódhat a kihelyezett gyerekek segítségével.
Hogy mennyit gondolkodott Julika, amíg erre a döntésre jutott, azt nem tudom, de végül is ismét iskolapadban találta magát, és újra tanult: mindent, amit egy nevelőszülőnek tudnia kell. Legalábbis akkor úgy gondolta, hogy mindent… Az azóta eltel bő tíz év alatt azonban rájött arra, hogy az oktatás, az elméleti tudás elengedhetetlen, de az élet és a gyermekek mindig tudnak új és új szituációkat teremteni.
Hiába készül fel, hiába tanítják, de torkában dobog az ember szíve, mondja, amikor pár napos csecsemőt tesznek a karjába, és az ajtó becsukódásával ráébred arra, hogy immár ezért az életért elsősorban ő felel.
Oktatták és tudja, hogy így van ez jól, de mégis leírhatatlan érzés az, amikor a több éve nevelkedő gyermek utoljára néz vissza az ajtóból, mert indul az új életébe, hiszen örökbe fogadták… Julika ezt és számtalan más dolgot megélt már, hiszen érkezett hozzá újszülött baba, nevelt gyerekeket, akik idehaza, míg mások külföldön találtak családra.
Ha kérdezem, hogy munkája során mire, kire a legbüszkébb, melyek az eddigi legmeghatározóbb események, elgondolkozik, de nem azért, mert nem tud ilyet mondani, hanem mert több is van, nem tud hirtelen választani.
Krisztiánra mindenképp, aki ma már rendőrként dolgozik, és aki itt vett házat a közelben, és hétvégénként barátnőjével együtt hazalátogat, hogy megölelje nevelt testvéreit, egyen a nevelőanyja főztjéből, és egyben tanácsot kérjen tőle. Adriánra, akit pár napos kora óta nevel, és ma már megnyer bármilyen versenyt, amin csak elindul. És persze a „kicsik” sem maradhatnak ki a sorból: a három testvér közül a legkisebbre, aki bár hosszú küzdelem árán, de immár stabilan szobatiszta, a két nagyobbra, akiknél két év gondozás után elérte, hogy az óvodai közösségbe teljességgel besimulnak, és ugyanúgy mondókázzanak, játsszanak, mint a többiek, és talán lassanként már az evéssel is tudnak mértéket tartani.
Talán egy avatatlan személynek ezek nem olyan nagy eredmények, mint az előbbiek, de aki nevelt gyermeket, és ismer súlyosan elhanyagolt, bántalmazottat, az tudja, ez az alapja mindennek, de mindennek.
