A közelben minden van, amire szüksége lehet a magunkfajta embereknek: kisbolt, patika, iskola, óvoda, fodrász, étterem, cukrászda, játszótér. Sőt, a Maros egykori kanyarulata is – melyet a folyószabályozások idején választottak le – két utcával lejjebb csörgedez, na és a Tisza is gyakorlatilag 10 perc sétányira folyik, így a “kirándulás a természetben” című fejezet tevékenység formájában is könnyűszerrel megoldható pár kilométeres körzetben. Nagy kiváltság itt lakni, igazi jutalom. No, de nem is erről szeretnék most beszélni – bár meg kell vallani, mindezért a nagyszerű ajándékért való hálaadás is méltó téma lehetne -, mégis inkább egészen más vizek felé venném az irányt.
Ideköltözésünk lassan az első évfordulójához közeledik, de a ház körüli teendők sokaságára, a gyerekek életkorára és igényeire, valamint az időjárásra való tekintettel – mert ugyebár a tél és az idei tavasznak nevezett, hektikusan kilátástalan viszontagságok jócskán kijutottak – csupán az utóbbi néhány hónap bizonyult alkalmasnak arra, hogy igazi valójában felfedezzük, megismerjük a környékünket. Amióta a csöpp kis babáink öntudatos, örökmozgó felfedezőkké avanzsáltak, mindig ki kell találni valamit számukra, ami kellőképpen szórakoztató, izgalmas, és nem utolsósorban fárasztó is, hiszen az érdekesség csak ideig-óráig elégíti meg figyelmüket, most már kezdünk ráébredni arra, hogy
náluk a fizikai kapacitások kimerítésének mezején kell keresni a fáradhatatlanság ellenszerét.
Szóval mostanság sétálunk sokat a környék utcáin, jól bejáratott útvonalakon keresztül jutunk el a játszótérre, és közben mindent megvizsgálunk szakértői szemmel, mindenkit megszólítunk – de legalábbis integetünk bőszen az utca népének –, beszélgetünk a kutyusokkal, és jaj a bogaraknak, pitypangoknak, egyéb apró élőlényeknek. E sétánk során fordulunk meg a mi kis “metropoliszunk” színe-java frontján, nevezetesen a kisbolt, cukrászda és zöldséges hármasánál, ahol bizony nagy örömnek örvendenek a kis lurkóink a dolgozók körében. Igazi kis ikonok már, azt hiszem – a jellegzetes sapkájuk is rátesz a cukiság faktorra egy lapáttal –, minden bizonnyal üde színfoltjai a szürke hétköznapoknak.
No és hát – csak derüljön már fény arra, miről is akarom értekezésemet valójában folytatni –, van itt egy gyülekezet is. Persze, nem a szó legszorosabb, hanem egészen pejoratív olvasatában kell most erről gondolkodni, nem egyházi értelemben vett gyülekezetre gondolok, csupán egyfajta minden nap azonos helyen, azonos időben összegyűlő társaságra – mondhatnám úgy is, hogy összegyülekezésre. A helyi cukrászda terasza ad otthont találkozásaiknak, és megfigyeléseink alapján – a maguk módján – igen szeretetteljes kis közösség. Várják egymást minden alkalommal, szívélyes – sokszor nyomdafestéket nem tűrő, de jelentéstartalmában mindenképpen pozitív kicsengésű – üdvözletek garmadájában, és már szisszennek is a dobozos italok, egyik a másik után.
Előfordul, hogy a stampedlik is előkerülnek és egymáshoz való koccanásuk további jelét adják a társaság összetartásának. Ki így, ki úgy, ki pedig a mellékelt példa szerint éli meg a közösségi együttlét élményét.
A társaság tagjai a populáció sokoldalúságát méltán tükrözik, hiszen a társadalom valamennyi megnyilvánulása jelen van a szeánszok során: a fiatal, a nyugdíjas, a kőműves és az orvos, az extrovertált és a befelé forduló, a komor és a vicces, a rongyos, és az elegáns, az ügyes meg az ügyetlen… és még sorolhatnám. Színes közösség, és bár a kiindulási pontok egészen eltérőek intellektuális aspektusból tekintve a délutánok folyamán, a megfelelő mennyiségű nedű elfogyasztása után a skála azonos szakaszához ér minden tag, ha érti a kedves Olvasó, mire is gondolok.
Félretéve a jelenség ezen – hiába talán egyik legjellemzőbb – szegmensét, meg kellett állapítani, barátságos egyének társasága mindez, akiket ez a cukrászda és a munka utáni, vagy csak úgy a nem mellesleg nap végi “levezetés”, megnyugvás, kikapcsolódás kovácsol egységgé. A poháremelgetésen kívül zajlik ott bensőséges beszélgetés, üzletelés, kutyasétáltatás – vagy hát nevezzük inkább levegőztetésnek ugyebár, mert séta maximum az otthontól a helyszínig történik –, tanácsadás, problémamegoldás, egyszóval minden, ami egy jó közösségben történni szokott, illetve mióta az ikrekkel majd mindennap arra sétálunk, örömteli várakozást is látok az urak arcán, hiszen már a sarkon befordulva halljuk az ovációt, miszerint: “megjöttek a babák!” Ritka szeretettel várják az én kis kópéimat, akik legfőképpen a kutyák megsimogatásának lehetősége miatt kedvelik a helyszínt, de mostmár – egyre kommunikatívabb személyiségük révén – szeretnek a maguk egyszerű lehetőségeivel beszélgetni is a bácsikkal. Őrült mókás egyveleg a kis mesefigurák bohóckodását és a borgőzös fickók őszinte szeretetig megrészegült becézgetését figyelni, és azt, hogy micsoda kölcsönös öröm van napról napra ezen találkozások alkalmával. Döbbenet!
Megvallom, nem mindig nyilatkoztam én így erről a furcsa jelenségről, elvégre, ha csupán külső szemlélője vagyok a mindennapos cukrászdai eseményeknek – ahogyan az a kezdetek kezdetén voltam is –, bizony az előítélet jócskán kikacsint gondolataim bugyraiból. Akkoriban igyekeztem minél gyorsabban elhaladni az ittas társaság mellett – már amennyire két kíváncsi totyogóval az lehetséges volt –, és fejemet leszegve, megállapításaim igazságát nyugtázva – miszerint micsoda fertő ez itt –, próbáltam már ott sem lenni az utca ezen szegletében. Hát mi jut eszébe manapság az embernek arról, ha valaki kissé ápolatlan fizimiskával az asztalt támasztva ücsörög, lassan pislogó szempárral követve a járókelők lépteit, annál gyorsabban kortyoló torokkal nyelve a habzó nedűt?! Mit gondol az ember akkor, ha ez a látvány többszörös szorzóval kerül a szeme elé, pláne egy jól szituált negyedében a városnak?! Nyilvánvalóan nem melengetné keblére az adott történet szereplőit egyenként, sokkal inkább szeretne tudomást sem venni róluk, ignorálni az egész helyzetet – legalábbis az én érzéseim valami efféléről adtak tanúbizonyságot –, de bizonyára voltak és vannak ennél élesebb reakciók is, mint hogy szánalom, undor, megvetés, vagy ehhez hasonlók.
De mit is tanít az Úrjézus? „Ne kövessetek el jogtalanságot az ítélkezésben! Ne nézd, hogy valaki nincstelen; és ne kedvezz a hatalmasnak! Igaz ítéletet hozz honfitársad ügyében!”
3Mózes 19:15 És így szól a parancsolat: “Szeresd felebarátodat, mint magadat!”
Ítélkezés – milyen lesújtó már csak a szó hangzása is, mégis népszerű tevékenysége mindennapjainknak észrevétlenül is.
Hiszen amíg valaki mással foglalkozik az ember, addig sem kell a saját magában zajló folyamatokkal megbirkóznia. Mással kapcsolatban megfogalmazni kritikákat valami furcsa módon olyan jellegű érzéseket generál a belsőben, ami nemes egyszerűséggel csökkenti a szintén ugyanott honoló rosszakat. Tekinthetünk erre egyfajta elhárító mechanizmusként, ugyanis voltaképpen egyfajta egyensúly fenntartása a cél ebben a kontextusban is, épp úgy, ahogy az élet bármely területén, bármivel kapcsolatban. Madárnyelvről lefordítva úgy hiszem, sokkal könnyebb a cukrászda teraszán ücsörgő, italozó urakat bűnös és romlott embereknek tekinteni, és ezt előtérbe helyezni gondolatainkban, mint saját magunkban meglátni a bűnt, és ráfókuszálni – még ha az nem is ennyire szembetűnő módon van jelen. Pedig ajjajj, mindnyájan küzdünk valamivel, ami hasonló szégyenteljes billogként állhatna homlokunk kellős közepén, de hívő emberként nem szeretünk erről gondolkodni. Sőt, mi több, hiába tanít bennünket az Úr arra, hogy ne kövessünk el jogtalanságot az ítélkezésben, mégis mi, keresztény emberek kötjük a legtöbb béklyót mások nyakába, miközben pedig az elfogadás és szeretet palástja fedez be bennünket.
Furcsa ellentmondásosság ez. Pálcát törni mások feje felett igen egyszerű: kimondani azt, hogy valaki bűnös, mert annak szemünkben látható megnyilvánulási formája van… Bárcsak ugyanolyan könnyű feladat lenne szembenézni mind ehelyett önmagunkkal, és a bennünk rejlő kimondatlan, takargatni vágyott, elkendőzött valósággal! Mert csak azt látjuk, ami a szemünk előtt van.
De az Isten nem ezt tanítja: „Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” 1Sámuel 16:7b
Mi lehet ezeknek az imént emlegetett, esténként italozó férfiaknak a szívében? Mi az a hiány, bánat, netán keserűség, gyengeség, vagy éppen öröm, boldogság, aminek italba kell fulladnia? Miért menekülnek efféle rabság karjaiba? És miért nincs szégyenérzet bennük miatta? Vagy – ha van is -, akkor mégis miért keverednek bűnt bűnre halmozva, újra és újra az ördögi körbe? És mi, keresztények miért tesszük ugyanezt – jóllehet titokban? Hiszen mi – ráadásul – ismerjük a Jóatyát, és naponként megújuló szeretetét, Benne, Vele, Általa élünk; bízhatunk, kérhetünk, átadhatjuk, megoszthatjuk terheinket és Ő oltalmaz, vígasztal, minden szükséget pótol. Nincs benne harag, ha olykor ennek ellenére vétkezünk is, hiszen Ő lát bennünket igazán. A külső mögött rejlő belsőt is látja – erősségeinket, gyengeségeinket, valamennyi küzdelmünket –, ezen felül bármilyen hihetetlen, elfogadja és szereti is azt, akik vagyunk.
Mindennek tudatában pedig – ha tükörbe nézünk –, elismerhetjük, hogy sokszor mégsem az Úrhoz menekülünk. Amikor a külső képet magunkról mások szemében igyekszünk tökéletesnek, hibátlannak mutatni, de haza menvén, míg senki sem lát – talán csak a legközelebbiek –, ugyanúgy megisszuk, vagy akár mértéktelenül megesszük a magunkét, esetleg alkalmanként tiltott szerekhez nyúlunk, vagy minősíthetetlenül viselkedünk a szeretteinkkel, az éj leple alatt bujálkodunk ezzel-azzal, ilyen-olyan formában… De gondolhatunk csak apró vétségekre is, mint a pletykálkodás, a hazudozás, a lopás, csalás, a sor végtelen, mennyi szégyenteljes cselekedet köszönhet vissza a mi életünkből is. Mégis miért van ez így, ha tudjuk, hogy Jézus az egyetlen gyógyír, bármi elől is menekülünk, Isten útja az egyetlen út, ami az örökkévalóságba vezet?!
A képlet magától értetődő lehetne, mégsem az. Elcsodálkozom sok esetben – akár magamon is –, mennyire ítélkező vagyok: más szemében meglátom a szálkát is, a magaméban pedig a gerenda is smafu. Olyan sokszor keresek én is más alternatívát az Isten igéje, az imádság helyett. Hogyne cselekedne így olyasvalaki, aki nem is ismeri az Urat?! Nem is tud róla, hogy van lehetőség személyen Hozzá menekülni a gondok elől…
Mi, emberek – legyünk hívők, vagy sem – vagyunk azok, akik nem tesszük lehetővé az egyenlet – ami jelentse most a nagybetűs életet, a körülményeket, az emberi viszonyokat, vagy ha úgy tetszik a sorsot, magát, mint fogalmat – legegyszerűbb megoldhatóságát.
Pedig, ha képesek lennénk egymást és az élet eseményeit az Úr szemüvegén keresztül nézni és látni, rögtön fordulna a kocka.
Nem a cselekedetek bűnösségét kezdenénk firtatni a cukrászda italozó vendégei kapcsán sem, hanem rögtön azt kereshetnénk, hogy vajon mi rejlik a harsány megnyilvánulások, a kínos bohóckodás, vagy éppen a csendes, szomorú kortyolgatás mögött, milyen bánatot takar a mélabús szempár, amelyen csak a bor segít, milyen deficit lakozik a lélek bugyraiban, amire álláspontjuk szerint nincs más megoldás ezen kívül?! Tágíthatjuk a nézőpontot, és behelyettesíthetünk a képletbe az általam említetteken kívül bárkit bármi kapcsán, amit bűnként aposztrofálunk. Nem az ítélkezés szemüvegén keresztül kell látnunk ezeket az embereket, hanem az Isten látószögéből, Aki számára mindenki értékes, mindenki az Ő szerelmes gyermeke – ha elfogadja ezt a kiváltságot –, ebből fakadóan mindenki testvér is lehet: testvér az Úrban. A pasasok a cukrászdából, a maguk kis gyülekezetének tagjai tehát testvéreim lehetnek nekem is – jóllehet, még maguk sem tudnak róla. Jó lenne, ha megismernék ők is az Atyát és az Atya szeretetét. Talán a pohár helyett kapaszkodhatnának Belé is, és a szomorú szívük megvidámulhatna.
Nem én vagyok a világ legügyesebb evangelizátora, aki elmondhatná nekik a jó hírt, félő is, hogy ittas állapotukban, ha “hittéríteni” próbálnám őket a szavak erejével, egészen kontraproduktív eredményt érnék el, az pedig megint más kérdés, hogy a gyerekek mellett aligha bocsátkozhat az ember intellektuálisan mély témák megvitatásába. Komolytalanul venné ki magát, ha a Szentlélek átformáló ereje a katicabogár kergetése mentén, vagy éppen a hangyák taposása nyomán lenne tanulmányozva… De a tettek szintjén, a viszonyulásommal, az elfogadásommal és a jó szándékommal mindenképpen tehetek azért, hogy példamutató lehessek, és az ítélkezés sanyargató terhét elhessegessem a férfiak felől, hogy értékes, szerethető, hiánypótló jelentőségűnek érezhessék a maguk jelenlétét. Ha másképpen nem áll módomban buzgólkodni az Úrért, tehetek így, ha másképpen nem tudom átadni az evangéliumot, egy szeletet adhatok abból a szeretetből, amelyet én is kapok nap, mint nap az Atyától. Hiszen én sem érdemeim szerint, nem rászolgálva arra, hanem feltétel nélkül, a parancsolat jegyében, bűnös mivoltom ellenére kapom, hogy ekképpen adjam tovább.
Olyan jól csinálják ezt a gyerekek! Nekik nem számít, mennyi pálinka csúszott már le a bácsik torkán, nekik ez aligha jelent valamit, ők a barátságos, kedves embert látják, bennük.
Elfogadják a bácsikat úgy, ahogyan vannak. Mi miért ne tehetnénk így?! Elfogadhatjuk, hogy bizony küzdelmeik vannak, és rossz helyre menekülnek, mert nem tudják, hogy ennél van jobb, van vigasztalóbb. De mi elmondhatjuk nekik, hiszen nem az egészséges embereknek van szüksége gyógyulásra, hanem a betegeknek. “„Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” Máté 9:13
Miért ne segíthetnénk egy lépést tenni afelé, hogy a cukrászdai “gyülekezet” – illetve bárki, akit az ember be akar helyettesíteni gondolataiba – életének egyetlen hiányzó és egyben leglényegesebb darabja – maga, Jézus Krisztus – a méltó helyére kerüljön?!
Fotó: pexels.com
