egy rövid repülőút tanulságai
egy rövid repülőút tanulságai

Egy rövid „repülőút” tanulságai

Elolvasási idő: 6 perc
Elolvasási idő: 6 perc
Néha történnek olyan események, amelyek gyökeres változást okoznak a gondolkodásunkban.

2019 őszén egy konferenciára utazva biztosított Isten lehetőséget az élet néhány alapvető kérdésének gyors, ám annál meghatározóbb módon történő át-, illetve újragondolására. Az érintett októberi nap reggelén Gyula felé tartottam autómmal, amikor Kecskemétet és az M5-ös autópályát elhagyva haladtam a 451-es úton. Bár az autóban egyedül ültem, telefonon feleségemmel már jó negyedórája a napi-heti teendőket egyeztettem, és egyik pillanatról a másikra a következőkre eszméltem: a szemközti sávon keresztül elhagyva az úttestet az autó első kerekeit megdobja az út menti árok innenső partja,

az autó megemelkedik, és az árok szemközti oldalán lévő fák, illetve a mögöttük elterülő szántóföld felé repül, miközben a kilométeróra továbbra is 90-et mutat.

Azt gondolom, hogy a hasonlóan szélsőséges helyzetek megélése során a bensőnkből elsőként feltörő, zsigeri gondolataink sokat elárulnak rólunk. Annak ellenére, hogy ma sem tudom, pontosan mi történt közvetlenül a „baleset” előtt, jól emlékszem, mi minden fordult meg a fejemben az alig néhány másodpercig tartó „repülőutam” alkalmával, ami két fontos, az életemet a továbbiakban jelentősen meghatározó felismeréshez vezetett.

Elsőként, az árokpartot még el sem hagyva egy teljesen hétköznapi, Istennek célzott felkiáltás fogalmazódott meg bennem, amely a következő volt:

„Istenem, te is hallottad, mit mondott a kazánszerelő tegnap arról, hogy mennyibe fog kerülni a javítás, nekem most egy fillérem sincs arra, hogy még az autót is szereltessem, miután pillanatokon belül rommá törik!”

Valószínűsíthetően nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy az iménti felkiáltás nem szerepel a halál közeli élmények átélésekor leggyakrabban elhangzó mondatok top tízes listáján, ugyanakkor számomra mégis fontos üzenetet hordozott magában a gondolkodásmódomat illetően. Be kellett látnom, olyan mértékben meghatározzák a gondolataimat a napi ügyekkel kapcsolatos teendők és feladatok kérdései, hogy még ebben a helyzetben sem tudtam elszakadni mindezektől. Azt látom, hogy férjként, apaként, szolgálattevőként és munkavállalóként kísért, hogy sokrétű kötelezettségeim és szerteágazó feladataim jó szándékú, legjobb tudásom szerint történő, felelősségteljes betöltése során belecsússzak abba az állapotba, amelyben

az élet felépítése, fenntartása és megvédése érdekében tett igyekezeteim közben egyszerűen „elfelejtek élni”.

Ezt az állapotot jellemzi, hogy az Isten kegyelme, gondviselése, vezetése az életesemények alakulásának egyfajta kötelező keresztény narratívájává szűkülnek, miközben az emberi igyekezet és számítás válik dominánssá, és minden általunk végzett tevékenység fókuszában a feladatok megoldása, letudása áll, amely pedig előbb-utóbb megtermi gyümölcseit: az aggodalmaskodást, a jövőtől való általános félelmet, illetve természetesen a lassan, de egyre erőteljesebben jelentkező fásultságot és kimerülést.

A történtek után fontos volt, hogy újragondoljam, mi az, ami számomra igazán fontos, hol vannak a prioritások, és határokat kellett szabnom

arra vonatkozóan, hogy az élet gondjaival kapcsolatos kérdések és feladatok meddig, illetve milyen mértékben határozhatják meg a gondolataimat és érzéseimet, illetve mikor kell mindezeket rábíznom arra, Aki képes mindent kézben tartani. Nem állítom, hogy a gondolkodásmódom átformálódása és ennek mindennapi megélése teljes körűen végbement volna, de nagy segítséget jelent Jézus Isten gondviselésére vonatkozó tanításának (Máté evangéliuma 6. fejezet) újra és újra történő tudatosítása, elmélyítése, különös tekintettel a 33. versben lévő felszólításra: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.”

A második felismerés akkor hasított belém, amikor az autó hátsó kerekei is a levegőbe emelkedtek, és „föld körüli pályára álltam”. Hirtelen jelentéktelenné váltak a hétköznapi problémáim, a határidők és a megoldandó feladatok. Azzal szembesültem, hogy most már egyedül Isten kezében vagyok. Egy ilyen helyzetben nincs mód irányítani, kontrollálni, ellenőrizni, befolyásolni, döntéseket hozni, esetleg ügyeskedni. A levegőben repülve nyomhatnám a féket, tekergethetném a kormányt, esetleg még ordíthatnék, de világos volt számomra, hogy már semmilyen módon nem tudom befolyásolni a baleset végkimenetelét. Amikor mindez a másodperc tört része alatt tisztázódott bennem, akkor a legnagyobb meglepetésemre korábban soha nem tapasztalt békesség töltött be.

Az a felismerés, hogy egyedül Istenen múlik az életem, hogy valóságosan és kizárólagosan az ő kezében vagyok, az ő akarata fog érvényre jutni ebben a helyzetben, békességet, nyugalmat adott, és a benne való teljes bizalmat munkálta ki.

Én eddig is tudtam, amolyan tankönyvszerűen, hogy ez így van, de azt hiszem, időről időre szükségünk van arra, hogy Isten engedje kicsúszni a lábunk (autónk kerekei) alól a talajt. Szükséges valóságosan megtapasztalnunk újra és újra, hogy akkor is Ura bármilyen helyzetnek, amikor emberileg nézve nincs remény, amikor mi már nem tehetünk semmit. Ebben a pillanatban, a fenti felismerés hatására, azt éreztem, hogy nekem itt már nincs több dolgom, mint bízni Istenben, és élvezni az utazást azzal a várakozással, hogy vajon mit készít elő, mit fog cselekedni, mit formált ki a „titkos bánya mélyében”, és hogyan „hozza föl, mi most még rejtve” van.

A fenti gondolatmenetet a becsapódás és az azt követő 25–35 méternyi csúszás-kacsázás robaja zavarta meg, az autóban lévő összes rögzítetlen tárgy szanaszét repült, majd a megállást követően hatalmas csend lett.

Ott ültem az autómmal egy frissen szántott tarló közepén, sehol egy autó, egy ember vagy akár csak egy állat, csupán a csönd.

Ezt a csendet végül a még mindig vonalban lévő feleségem törte meg afelől érdeklődve, hogy élek-e még, és ha igen, meséljem el, mi történt.

S hogy mi történt? Eltelve a hétköznapok gondjaival és küzdve a kialvatlanság okozta kiadós fáradtsággal a figyelmem egy pillanatra kihagyott. Ennek eredményeképpen a főúton haladva kirepültem egy kanyarban, de Isten megtartott, a hajam szála sem görbült, és a legnagyobb megdöbbenésemre, mintha Istennek még a korábban jelzett zsigeri felkiáltásomra is gondja lett volna, még az autóm is sértetlen maradt. Mindeközben megtapasztaltam, hogy Isten valóságosan a kezében tart, gondot visel rólam, illetve megéltem, hogy valóban

„áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr” (Jeremiás 17,7),

amely felismerések az Istenről alkotott képem és általában a gondolkodásmódom újjászületéséhez vezettek.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp