„Sok terv van az ember szívében, de csak az Úr tanácsa valósul meg.” (Példabeszédek 19,21)
Egy idő után nem tudtak mit kezdeni magukkal. Unatkoztak. Néha feszültebbé vált közöttük a hangulat is, de ez természetes dolog. Két idegennek kellett összeszoknia, senkinek sem megy ez zökkenőmentesen. Aki házasságban él, már csak tudja! Legtöbbször békében megvoltak egymással. Valahogy úgy éreztem, hogy már hozzánk tartoznak, de tudtam, hogy csak egy időre kaptuk őket.
Mivel már belefordultunk a decemberbe, semmi olyan munkát nem tudtam nekik adni, ami sokáig lekötötte volna őket. Laci bácsi fát hasogatott, gerjesztőt készített, Misi lehordta nekünk a kazánházhoz a fát, de ennyi. Azt sem mindig ő, mert hát Dani is otthon volt.
Egyik jólelkű zápszonyi testvérünk viszont rögtön akcióba fogott. Mindig akciózik, ha valakit lát bajba kerülni. (Neki is megvan a saját története.) Felhívta a polgármestert, hogy nincs-e valami Misinek való munka errefelé. Egy éjjeliőr állás majdnem összejött. A másik gyülekezeti tagunk, aki állatorvos és emellett sok tehenet is tartott, elhívta egy kis istállóbeli munkára.
El is ment egyszer, de nagyon kifáradt a szíve miatt. Természetesen tele táskával tért haza. Máskor más hívta el egy kis enyhe munkára, leginkább a társaság kedvéért.
Ott sem engedték el üres kézzel.
Laci bácsi ügyében még messzebbre ment. Azon volt, hogy legyen valamilyen bevételük. A jólelkű testvérünk egy olyan munkahelyen dolgozott, ahol tiszta, rendes munka várta a munkakedvelőket. Rögtön be is ajánlotta Laci bácsit a főnökének. Rábeszélte a főnökséget, hogy legalább tegyenek vele egy próbát.
Ekkor nagyon izgultunk, hogy felveszik vagy sem. Laci bácsi azt mondta, ahogy az Úr akarja, de ami rajta múlik, megteszi. Átment a próbákon, viszont az egészségügyi vizsgálaton nem. A lába miatt. Féltek, hogy nem bírja a terhelést, ezért nem vették fel. Láttam rajta, hogy elkeseredett, de nem volt mit tenni. Közben Misi elkezdett a törekvők órájára járni. Nem sokat beszélt, nem is nagyon kérdezett.
Küszködött azért rendesen, a régi élet néha vonzotta.
Aztán eszembe jutott, hogy az évi diótermés hatalmas volt, de mindig is utáltam megtörni és megpucolni őket. Le sem tudom írni, mennyire örültek, amikor megkértem őket, hogy legyenek szívesek megtörni. Többzsáknyi dióm volt, ezért reménykedtem, hogy eltart nekik egy ideig. Megegyeztünk, hogy ha eleget törnek, Misi bemegy a városba, és eladja, mert most jó áron veszik.
Mindennap boldogan beszámoltak arról, hogy mennyire haladtak. Ezzel a munkával úgy érezték, hogy visszaadhatnak abból egy kicsit, amit tőlünk kaptak. Már az egereket is diócsapdával fogták, noha egyre ritkábban.
Így történt tehát, hogy egy idő múlva Misi bement a városba, és eladta a diót, de nem olyan jó áron, ahogy képzeltük. Laci bácsi csalódott volt. Hazahozta a pénzt, bekopogott s rögtön a kezembe nyomta. Később aztán, amint rajtuk gondolkodtam, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nem tarthatom meg magamnak ezt a pénzt. Valamit csak kellene nekik is adnom belőle, hiszen ők törték meg a diót. A dió meg nem az enyém volt, hanem Istené.
Felmentem hozzájuk, és egy részét ott akartam hagyni, de Laci bácsi nem engedte. Azt mondta, hogy még ők tartoznak nekünk. Befogadtuk őket, etetjük őket, melegben vannak, ez a legkevesebb, amit tehetnek. Meglepődtem, de elfogadtam egy úriember válaszát. Végül is majd élelmiszert veszünk belőle. Időnkét szóltak, ha már nem volt mit enni, olyankor Dani bevásárolt nekik, vagy adtunk egy kis pénzt, hogy vegyenek a boltban, amit szeretnének. A boltos furcsállta is őket, mert nem voltak ismerősek a környéken. Elmagyaráztam neki, mi a helyzet, és többé nem nézett rájuk ferde szemmel.