Szegények közt a legszegényebbek, avagy 32 mozgássérült kimenekítése Ukrajnából

Elolvasási idő: 9 perc
Elolvasási idő: 9 perc
Azt, hogy Rita jártas mind a szociológiai, mind a közgazdaság-tudományokban, folyamatosan tapasztaljuk, mióta csak a BTESZ-nél dolgozik...

De az, hogy képes gyakorlatilag 24 óra folyamatos ébrenlétet követően mozgáskorlátozott embereket az emeletre felvinni, ez merőben új információ volt…

Ezen a rendhagyó éjszakán számos ismeretlen vált szövetségessé és jó pár ismerős baráttá. Mindezt annak a negyven mozgáskorlátozott embertársunknak köszönhetjük, akiket sikerült Rovnótól Hevesig szállítani és számukra biztonságos, emberhez méltó menedéket nyújtani.

A történet egy telefonnal kezdődött, vagyis még korábban, lényegében egy segélykiáltással, amit Natália észrevett a világhálón.

Az üzenetben Vadim Csumák kért segítséget 45 ember számára, akik közül 32-en mozgássérültek, közülük 17-en kerekesszékesek. A többiek pedig az ő segítőik.

Natalia több éve hazánkban él családjával, férjével együtt a szláv baptista misszió gyülekezetében szolgál. Érthető módon elsőként baptista szervezethez fordult, tudnak-e valamiben segíteni. Bacsó Benjámin, a BTESZ Alapítvány elnöke a megkeresésre igent mondott, így lázasan elindult a szervezés, hiszen ebben az esetben a percek az életet jelentik.

Obulányi Rita vállalta a BTESZ oldaláról a koordinálást, az elmúlt hetekben hatalmas tapasztalatokra tett szert a menekültek fogadásával, ellátásával kapcsolatosan, akárcsak jó pár kollégája. A feladat körvonalazódott, a határtól Hevesig az Új Esély központba kell szállítani a menekülteket, két éjszakára szállást-ellátást adni nekik, majd átadni egy másik segítő szervezetnek, amely új otthonukba, a horvátországi Zágrábba szállítja őket.

Ugye nem is tűnik bonyolultnak?

Békeidőben sem egyszerű kerekesszékes, illetve mozgásukban erősen korlátozott emberek biztonságos utazásának a megszervezése. Háborúban pedig az átlagemberek számára is ellehetetlenül mindez. Amit Natalia megtudott és megosztott Ritával, az volt, hogy ezek a nők és férfiak jelenleg nincsenek közvetlen életveszélyben, hiszen a korábbi intézményükből már elszállították őket,

a helyi gyülekezet gondoskodik róluk, de ez napról napra egyre inkább ellehetetlenül, ugye nem szükséges sorolnom, hogy miért…

Natalia Budapestről kifogyhatatlan energiával segítséget kért azoktól a baptista testvérektől, akik Ukrajnában, Kárpátalján maradtak: busz kellene, üzemanyag kellene, hogy egyáltalán a határig el tudjanak jutni. „Egyszer csak azt éreztem, hogy nem megy tovább, felemeltem a kezem, azt mondtam, édes Istenem, mindent megtettem, nem tudok többet tenni.” És akkor megérkezett a hír, hogy akad sofőr, aki vállalja ezt, lett kisbusz, több is, mindez felajánlásokból, tudnak indulni, ha Magyarországon fogadja őket valaki.

Mindeközben Magyarországon is csörögtek a telefonok, száguldoztak az e-mailek. Natalia megkeresésére Kovács Ágnes, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének (MEOSZ) elnöke kilenc kisbuszt ajánlott fel, amelyek Hevesből Zágrábba viszik a csoportot.

Már ’csak’ a határon a fogadást, illetve a Hevesig való utat kellett biztosítani.

A BTESZ Alapítvány a felajánlásoknak köszönhetően rendelkezett azzal az összeggel, amely a speciális busz bérléséhez szükséges volt, így Rita bátran vágott bele a keresésbe a szorongatóan rövid határidő ellenére is. A levelére hamar érkezett is a válasz, a HOMM Kft. az akadálymentes buszt teljesen ingyen a szervezet rendelkezésére bocsátotta. Pásztorné Tóth Hajnalka intézményvezető a Hevesi Új Esély Központot az alapítvány és számtalan civil adomány segítségével alkalmassá tette a fogadásra.

És akkor innen a személyes élmény…

Az indulás előtti napon jeleztem az alapítvány elnökének és Ritának, hogy bekapcsolódom a munkába. Nyíregyháza előtt a parkolóban találkoztam a kis csapattal, amely Nataliából, illetve a HOMM Kft. kollégáiból állt. Beregsurányba este hatkor érkeztünk, sejtettük, hogy nem lesz egyszerű innentől,

de azt nem gondoltuk, hogy Hevesen nemhogy napfelkeltét, de a reggeli napot is láthatjuk majd, mikor befejezzük a missziónkat…

Beregsurány a Máltai Szeretetszolgálat hídfőállása, megszokott vagy jobban fogalmazva inkább megszokhatatlan kép: buszok indulnak, érkeznek, az anyja karján pár hónapos csecsemő, a másik kezében egy botladozó hároméves. Várakozás kezdődik, a busz valahol Munkács körül jár, a hegyek lefedik a vételt, ha közelednek, Vadim hív bennünket.

A határon várnak bennünket: tudják, hogy miért jöttünk, ami adatot tudunk, leadjuk, hány fő érkezik, hány kísérővel. Iratok? Úgy tudjuk, vagy inkább csak reméljük, hogy személyi mindenkinél van. Határátkelés, Natália előresiet, tárgyal az ukrán oldallal, engedjék a buszt, ez kell, hiszen az ukrán oldalról érkező nem lépheti át a határt, a buszvezetők sorköteles férfiak. Ők gyakorlottak, ahogy mondani szokták, már a fél világot átvezették, nyugodtan válaszolnak a kérdésekre, de azért jobb volna már a másik oldalon lenni.

Megérkeznek a kisbuszok, egyenként jönnek, nyitják az ajtót, és megint csak nincsenek szavak.

Néma csendben ülnek, kerekesszékek egymás mellett, egy-egy szatyor a széken, egy-egy kifli.

Nincs idő gyászolni, nincs idő sírni, azonnal rakodni kezd a HOMM-os csapat, együtt a mikrobusz sofőrjeivel. Közben felmérjük, ki mennyire súlyos eset, de gyakorlatilag nincs olyan, aki ne az lenne. Pár idős hölgy jelenik meg, ők a kísérők, a kerekesszékekben ülők a gyermekeik. Segítenek, ahogy tudnak. Kigördítés a busz emelőszerkezetéhez, felemelés, buszra érkezés, rögzítés speciális eszközökkel. És így tovább és tovább, majd három órán keresztül.

A gondozottjaink – mert most már azok -, így érezzük, nem panaszkodnak, nem kérnek, egy asszony jelzi, hogy szomjas, nemzetközi jellel, vizet hoz neki Natália, aki pakol, tolmácsol, mindenhol ott van. Négy tényleges kísérő van a csoporttal, az egyikük társa vezeti az utolsó buszt. Búcsúcsók, kéz az arcon, könnyek, de sírás nincs, hiszen az nem segít, a másikat gyengítené, a férfiak mennek vissza a hazájukba.

Mi elindulunk a miénk felé, a hazátlanok csoportjával

A határon a tisztviselők emberségesek, segítőkészek, de az előírás alól nem tudnak bennünket sem felmenteni. Aki járni tud, leszáll, úgy készül a kép az iratokhoz, aki nem tud, az marad a buszon, ott készítik el. Ennivaló, tea érkezik a Máltaiaktól, szétosztom, majd rájövök, hogy ez így nem megy: nincs kéz, ami fogná, vagy nincs erő abban a kézben. Falatról falatra tartom a kenyeret, illesztem a szívószálat. Már beszélgetünk, mosollyal, régből felbukkanó szavak emlékével: hirtelen tudom a kenyér, a víz nevét, nem csak a Tatjána levele Anyeginnek jut eszembe. Köszönöm, Magdi néni, hogy annak idején nem adtad fel teljesen…

Idős hölgyek beszélgetnek, egy közülük telefonján horvát szavakat hallgat, örül, hogy a köszönés hasonlít az övékéhez,

aztán magatehetetlen fiához lép, megsimogatja a fejét, derűsen mond valami nyugtatót neki, majd visszaül.

Megint eltelt három óra, nincs zúgolódás, legfeljebb a hideg miatt szólnak, a busz ajtaja ki-be jár, ahogyan az ügyintézés miatt fel- és leszállnak. És az utolsó irat is elkészült…

Indulhatunk, most merem csak hívni Ritát, igyekszem készíteni arra, amire nem igazán lehet. Reggel három óra van, autópályán vagyunk, ragaszkodom hozzá, hogy Nataliával képet csináljunk, emlék lesz ez, mégpedig a legbecsesebbek egyike.

 

Epilógus

A buszról Nyíregyháza után szállok le, hiszen engem itt várnak, hogy hazavigyenek és minél előbb pihenhessek a következő nap előtt, hiszen reggel indul az élet, a mindennapi. Ritához Hevesre a busz két órával később megérkezett, és a szervezet régióvezetője most vette hasznát annak, hogy több alkalommal maga mögött hagyta a ’Spártát’, ami a legendásan nagy állóképességet igényel. Az ellátottjainkat az emeleten helyezték el. Az elkövetkezendő egy nap és éjszaka elég volt ahhoz, hogy kötődés alakuljon ki segítő és segített között. A buszok, amelyek Horvátországba viszik őket, kedd reggel kigördültek Hevesről. És mi már várjuk a fotókat Zágrábból…

Szöőr Bea

Galéria:

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp