Móni mára elismert író, előadó és szerkesztő újságíró lett. Férje, Miklya Zsolt költő. Mónikával a hitről, a családról, az alkotói munkáról beszélgetek.
Az egyes kérdés-válasz egységeket Miklya Zsolt versei színesítik
A szocializmusban nőttetek fel, hogyan ismertétek meg Istent, mit jelent számotokra a személyes hit?
Nemcsak hogy a szocializmusban, hanem én magam ateista családban nőttem fel, de kamaszként azt tapasztaltam meg, hogy lennie kell valami másnak a fizikai, materiális léten túl, és nagyon erősen elkezdtem keresni. Elsősorban a filozófia, a keleti vallások irányába mentem el, erősebb volt a filozófiai vonal egyébként. Zsolttal Debrecenben ismerkedtünk meg, ugye Debrecen a nagy református város. Nagyon sok barátunk volt, többen a teológiáról, és nagyon-nagyon szimpatikus volt, ahogyan ők éltek, gondolkodtak. Nagyon erősen megragadott minket az, hogy a református vallás milyen erősen kötődik a Bibliához, a bibliai textushoz.
Amikor megszületett első lányunk, Anna, elkezdtünk gondolkozni azon, hogy milyen értékek mellett neveljük fel őt. Úgy döntöttünk Zsolttal (egy teljesen kognitív döntés volt), hogy a kereszténység egy olyan értékrend, amit szívesen átadnánk a gyerekünknek, és hogy a Biblia egy olyan alap, amire lehet építeni.
Ezért úgy döntöttünk, hogy a református egyházba kereszteljük be a gyerekünket, azonban a keresztelő alkalmával egy fogadalmat kellett tenni, hogy úgy neveljük és úgy neveltetjük őt, hogy később önként tegyen bizonyságot az ő hitéről. Ezen eléggé ledöbbentünk, mert ez azt jelentette, hogy nekünk itt komoly példamutató életet kell folytatnunk. És akkor indult el bennünk egy nagyon erős keresés. Gyakorlatilag volt egy egyéves folyamat legalább, amikor minden este Cseri Kálmán-prédikációkat hallgattunk,
és volt egy pont, ahol Zsoltot is és engem is megszólított az Úristen, és konkrétan el is hívott a gyerekek közötti munkában. Gyakorlatilag a hitéletünk azóta is változatlan.
Nyilván ma már nem hallgatunk meg minden este egy prédikációt, de a napi igeolvasás és a közös áhítatok is abszolút jelen vannak a mindennapjainkban. Az én személyes hitemnek az egyik alapja − ezért is mentem reformátusként az evangélikus teológiára − a kegyelem, a kegyelem megélése, hogy minden kegyelem, és hogy gyakorlatilag Jézus nélkül semmit sem tudunk cselekedni. Én a mindennapi munkámban, szolgálatomban is úgy érzem, hogy tényleg semmire sem lennék képes az Isten segítsége nélkül. Egyfajta csatornának érzem magam, akinek naponta meg kell üresítenie magát arra, hogy Isten üzenni tudjon azok által a szavak által, amiket leírok a számítógépemre.
Tőmondatokban
Csontig lesoványodottan.
Velőig szikkadtan.
Vértelen-fehéren.
Érzem a tavasz közeledtét.
Készülődnek a színek.
Túléltem egy arcomat.
Valaki imádkozott értem.
1989
Öt felnőtt gyermeketek van, gyakorló nagyszülők vagytok. Több alkotásotokat a mindennapi élet inspirálta, legyen az a „Történet a Pirosoviból”, a „Csili” vagy akár az „Egyedül nem jó…”. Szerintetek mi a titka egy jól működő házasságnak, családnak?
Nem az az ember vagyok, aki három rövid mondatban megfogalmazza, hogy mi a titka a jól működő családnak, mert szerintem minden jól működő családnak más lehet a titka. Ami nálunk kezdetektől jól működött, és szerintem összetartja a mai napig a családot − amennyire egy ekkora nagy családot ebben a nagyon-nagyon szétszórt világban össze lehet tartani −, az a nyílt kommunikáció. Nyílt kommunikáció egymás felé is, Isten felé is. Ez onnantól kezdve volt, amikor még csak mi voltunk ketten Zsolttal, majd növekedett a család. A nyílt kommunikáció mindig megmaradt, tehát hogy nem lehetnek a családon belül tabukérdések.
Azt szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy amíg nyíltan és őszintén tudunk beszélgetni egymással a problémáinkról, lehet, hogy gyökeresen ellentétes a véleményünk akármiben is, de amíg le tudunk ülni, és együtt tudunk lenni ezekben a dolgokban egy beszélgetőpartneri viszonyban, és hogyha mindezt mi közösen Isten elé is tudjuk vinni, akkor tényleg nincs olyan, ami közénk állhatna. És igen, voltak nagyon nehéz szakaszok a gyerekek nevelésével, mert nyilván öt gyereknél vannak olyan dolgok, amik nem egyszerűek. A házasságon belül is nyilván vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, de én azt hiszem, hogy ez a kétirányú nyílt kommunikáció volt az, ami meg tudta őrizni a viharokon belül vagy a viharokban is a családunkat.
Vacsorarímek
Kapd be gyorsan a falatot,
és ne piszkáld a falat ott
lekváros kezeddel
Ne billegj, mert hátraesel!
Hidd el, hogy nem érdemes el-
terülni a földön
Fiam, megint hol a lábad?
Ha nem férsz el, legalább add
ide a sótartót
Gyere kicsim az ölembe,
falattal a tenyerem be-
fogja majd a szádat
Jól van, mondd el azt a viccet,
de ha fa lesz, akkor itt edd
szálkáival együtt
Nem baj anya, fő a tűrés,
Jézusnak sem volt könnyű és
megbocsátott mégis
Igen, tudom, ez az ára,
nem a saját szakállára
hullatta morzsáit
2002
Mindketten alkotó művészemberek vagytok. Hogyan tudtátok/tudjátok beépíteni házasságotokba az ihletettség, az alkotás időigényes folyamatát? Milyen egy tipikus napotok?
Sajátos. Azt szoktam mondani, hogy számomra az egyik istenbizonyíték az, hogy két ilyen teljesen különböző ember, mint Zsolt meg én, harmincöt éve boldog házasságban él együtt. Mert mindenben különbözünk egymástól, ami csak elképzelhető. Nyilván vannak közös pontok, de nagyon-nagyon sok mindenben különbözünk. Ilyen az, ahogyan éljük a mindennapjainkat, vagy amilyen az időbeosztásunk. Zsolt nagyon pacsirta típus, én nagyon bagoly típus vagyok,
úgyhogy gyakran előfordul az, hogy amikor én lefekszem, Zsolt akkor kel fel, és hát nagyjából így is néz ki a napunk.
Zsolt nagyon korán kel, tényleg a pacsirtákkal vagy nyáron a rigókkal együtt ébred. Munkája a hajnali időszakban kezdődik, nagyjából mire én fölkelek, ő már az alkotómunkája nagy részét elvégezte. A nap további részeiben azokat a munkákat végzi, ami szerkesztés vagy egyéb ilyen típusú feladat, és általában már este nyolc-kilenc órakor le is szokott feküdni. Én viszont éppen ellenkezőleg: most már, hogy nincsenek itthon a gyerekek, reggel fél kilenc körül kelek, de az az igazság, hogy délelőtt szinte teljesen használhatatlan vagyok. Vagy csak ilyen szöszmötölős munkát végzek, mint kutatás, rendszerezés, egyebek, vagy elmegyek úszni, mert az nekem egy nagyon fontos tevékenység.
Igazán délután négy-öt óra körül tudok nekilátni komolyabban a munkának, de amikor beindul az agyam, az alkotás beindul, az általában este tíz óra után szokott megtörténni, és akkor dolgozok kettő, fél háromig. Valószínű, hogy alapból ilyen típusú vagyok, de igazán a gyerekek határozták meg nálam ezt a munkarendet. Mert amikor az embernek van öt gyereke, és ebből mondjuk három nagyon pici, akkor tényleg nagyon nehéz az alkotói folyamatra időt szakítani, de hát azt szoktam mondani, hogy éjszaka az én gyerekeim is aludtak, úgyhogy este nyolckor lefektettük őket, és nekem akkor kezdődött el az alkotó időszak, ami megközelítőleg huszonöt éven keresztül így is zajlott. Most már olyan módon beállt, hogy nem is nagyon fogok tudni rajta változtatni. Tehát mi így éljük a mindennapjainkat, hogy gyakorlatilag reggel háromtól, négytől egész nap, hajnal fél három, háromig folyik a munka a Miklya házban. Van, amikor párhuzamosan dolgozunk, hajnali időszakban Zsolt, az éjszakai időszakban pedig én.
Kőtábla
Minden éjjel mikor a
hajnal határa rajtad átkel
leheletnyi semmisem ha
két szívverés között talál el
hol senki vagy még s úgy maradsz
kővé válva a pillanatban
rád vésve egy-egy szóalak
a megvalósult mondhatatlan
2008
A gyerekeitek miként élték meg mindezt? Ők is viszik tovább a stafétabotot?
Gyakorlatilag amikor kicsik vagy gimnazisták voltak, úgy nézett ki, hogy majdnem mindegyik valamilyen módon az irodalommal kapcsolódott. Aztán ahogy a saját felnőtt életüket kialakították, ez változott. Mindegyikben van természetesen egy nagyon erős művészeti és humán orientáció, még Eszterben is, aki végül is az egészségügyben kapott elhívást, és nagyon boldog vagyok, hogy ilyen komolyan veszi az egészségügyi szakmát, ami egy csodálatos szolgálat. Vagy Attila, aki pszichológus lett, de ő is hosszú éveken keresztül nagyon komolyan zenélt. Majd minden gyerekünk − maga Eszter is − komolyan írt élete egy szakaszában. (Attila tudatosan nem, ő fotózott.) Akinél az írás életvitelszerűen vagy munkaszinten megmaradt, az Anna. Ő forgatókönyveket ír, illetve újságíróként dolgozik. Csanád a mai napig ír verseket, Emese pedig a gyermekillusztráció felé fordult.
Nevekkel járkál
Leveleket ír. Szerényebb annál,
hogy versnek nevezze őket, külön
nevet ad mindnek, ez az én macskám,
platánom, esőcseppem, játszóterem.
Nevekkel járkál, belesugdossa a
szélbe, aztán úgy tesz, mintha
csak fütyörészne. Mintha a szél
felkapná, vinné, s barna hátára
fektetné leveleit.
Titkokat ír. Tudja, kibeszélni nem
lehet őket, fedőnevet ad mindnek,
téged macskának hívnak ezentúl,
téged platánnak, esőnek, játszótérnek.
Összekacsint a széllel, aki titkokat
sugdos fülébe, aztán úgy tesz, mintha
csak vihar készülődne. Mintha a letört
ágak, összehordott levelek egyek
lennének a demonstrációban.
2004
Ha már gyerekek, beszéljünk egy kicsit a gyerekkönyvekről! A kortárs gyermekirodalmat sok könyvetek gazdagítja. Mit jelent számotokra a mese, a történetolvasás? Miként gazdagítja az a gyerek-szülő kapcsolatot? Miért fontos a gyereknek olvasni, megtanítani őket az olvasás szeretetére?
Nem tudom elképzelni, hogy ne olvassak a gyerekeimnek vagy az unokáimnak, vagy hogy én magam ne legyek olvasó ember. Azt szoktam mondani egyébként, hogy én 0–24-ben olvasok, mert ez a munkám. Az a nagy fájdalmam, hogy annyit olvasok, hogy saját magamnak nem jut idő az olvasásra, amikor csak úgy leülök és szépirodalmat veszek a kezembe, az szinte ünnepszámba megy. Azért igyekszem napi rendszerességgel vagy hetente többször is szépirodalmat olvasni, mert azt hiszem, hogy az ember lelkét ilyen szinten is gondozni kell.
Pontosan ez a probléma a mai magyar társadalomban − ami globális, világszintű probléma –, hogy a családokból kikopott az olvasás szokása, a gyerekek nem élik meg azt, hogy olvasni jó.
A szülők általában csak praktikusan, információszerzés szintjén olvasnak, a gyerekek nem látják, hogy a szülő beül a fotelbe, vagy elvonul a sarokba, és egy könyvvel elindul egy másik világba. Nem tapasztalják meg, mit jelent egy irodalmi mű olvasása vagy hallása kapcsán átkerülni egy másfajta tudatformába, és mivel ezt nem tapasztalják meg otthon, ezért csak az iskolában találkoznak az olvasással, ahol kötelező megtanulni olvasni. Kötelező olvasmányok vannak, és ami kötelező, az nyilvánvalóan rossz a gyerek számára. Pedig a mai gyerekek sem olvasnak karakterre kevesebbet, mint a régiek (ez egy olvasáskutatási felmérés, Gombos Péterék a Kaposvári Egyetemen végeztek egy ilyen kutatást), csak mást olvasnak, általában képernyőn olvasnak, általában információt keresnek.
Szerintem az lenne egy nagy feladata a szülőknek − mert ezt csak a szülők tudják megoldani, az iskola nem −, hogy a gyerekeknek olyan modellt adjanak, és olyan szokásokat építsenek ki, amiben az olvasás napi rendszeres tevékenység. Sajnos az olvasáskutatás azt mutatja, hogy ma már az esti mesék is kikoptak a családokból, ami borzasztóan nehéz, és nagyon-nagyon sokféle szempontból − akár a továbbtanulás vagy a munkavállalás szempontjából is − hátrányos helyzetbe hozza a gyerekeket. Mert egyszerűen hogyha kicsi korban nem olvasnak nekik mesét, a szókincsük és a képzeletük sokkal szegényebb lesz. Nyilván a szókincset nem kell magyarázni, hogy miért fontos akár a munkavállalásnál vagy az iskolai teljesítménynél, de hogy miért fontos a képzelet fejlesztése ahhoz, hogy bármilyen munkát el tudjak végezni? A legegyszerűbb gépalkatrész gyártásához is kell egyfajta képzelőerő: hogy az A-ból D-ig tartó folyamatot magam előtt lássam, el tudjam képzelni. De ennél nagyobb volumenű dolog az, hogyha nincs a gyereknek képzelőereje, akkor a saját életéről sem lehet elképzelése. Nem tud álmodni a saját életéről, és egyfajta lefokozott rabszolgalétben él, mert el se tudja képzelni, hogy másmilyen életek is lehetségesek. Tehát az olvasás rettenetesen fontos, az olvasás a szoktatás, az olvasás a nevelés, és mivel modellkövető tanulásról van szó, ez elsősorban a szülők feladata.
A mese álomdala
A mese ott kezdődik,
hogy igenis nem alszol el.
És bárki érdeklődik,
a mese ott kezdődik,
törődik nem törődik
vele, ki alig figyel,
a mese ott kezdődik,
hogy igenis nem alszol el.
Vannak persze álomból
szőtt éjjeli manómesék.
S bár a manónép horkol,
vannak azért álomból
s igazi csillagporból
(ami csak ragyogva szép),
vannak tehát álomból
szőtt éjjeli manómesék.
De az álomban ébren
vagy mindig és kalandozol.
Sohasem maradsz tétlen,
mert az álomban ébren
addig lehetsz, míg mélyen
alszol, s nem unatkozol,
hisz az álomban ébren
vagy mindig és kalandozol.
A mese ott végződik,
hogy egyszer csak megérkezel.
És lehet, hogy úgy tűnik,
a mese ott végződik
(s mindig ez ismétlődik),
hogy most kezdődik csak el,
a mese ott végződik,
hogy egyszer csak megérkezel.
2009
Számos bibliaismeret-segítő társasjáték ötletgazdái vagytok. Mit jelent számotokra a játék? Hogy születik meg egy társasjáték? Van-e kedvencetek?
Mindig az a kedvenc társasjátékunk, amit éppen fejlesztünk, tehát erre gyorsan tudok válaszolni. Mi nagyon szeretünk játszani Zsolttal. A gyerekeink érdekesen reagáltak erre, főleg kamaszkorban, mondván, hogy szörnyű gyerekkoruk volt, merthogy nekik mindig játszaniuk kellett. Kész társasjátékokkal is szerettünk társasjátékozni, és nyilván, amikor fejlesztettünk egy társasjátékot, akkor ők voltak az első tesztcsoport, akiken kipróbáltuk.
A társasjáték-fejlesztés egy nagyon hosszú folyamat, tehát nem csak kitalálom az ötletet, majd elkészítem a modellt. Az első fázisban még nincs nyomtatott formátum, tehát minden kis kártyát, a táblát, mindent nekem kell elkészítenem. Ezt egyébként nagyon szerettük mindketten Zsolttal, mert rajz szakosak is vagyunk, tehát szeretjük az ilyen típusú tevékenységeket, de a leghosszabb folyamat az, amikor kijátsszuk a társasjátékot, és az apró szabálybeli problémákra, illetve a társasjáték folyamatának a hibáira figyelünk. Hogy milyen szabályrendszert kell megalkotni ahhoz, hogy lehetőleg minden szituációban megtalálják a megoldást a játékosok.
Hogy melyik a kedvenc társasjátékom? Az az igazság, hogy én nagyon rossz társasjátékozó vagyok, olyan szempontból, hogy egyrészt nem érdekel a győzelem, magáért a társasjáték öröméért, a folyamat öröméért játszom, és nagyon gyűlölöm azt, amikor egymás ellen harcolnak a társasjátékban részt vevők.
Számomra a játék öröme a fontos, éppen ezért nagyon sokszor megváltoztattam a már készen megvett társasjátékok szabályát, hogy ne az egymás ellen való küzdelem, hanem a kooperáció legyen a legfontosabb.
Én lájtosan szeretek játszani, és nagyon ki tudok borulni attól, ha valaki csak azért tesz meg egy lépést, hogy a másiknak ellene tegyen, hogy a másiknak ne sikerüljön az a terv, amit stratégiailag elképzelt az adott játékban, mert szerintem nem az egymás ellen való harcra kellene a társasjátéknak felkészítenie, hanem arra, hogy hogyan tudunk egy célt együtt elérni. Tehát a kooperációs társasjátékok a nagy kedvenceim, illetve mindenből próbálok, amiből lehet, kooperációs társasjátékot alakítani, még ha az eredeti szabály nem is ezt mondja. Nyilván a saját játékaink közül is a Magvető a kedvencem, ami egy gyülekezetépítő társasjáték, és gyakorlatilag csak akkor működik, ha kooperálnak egymással a játékosok, mert egyedül, úgymond, nem tudják felépíteni a gyülekezetet, nem tudnak szolgálni Isten országában.
Pillanat, mondod
Játékpillangóid kezemre
gyűlnek, ne mozdulj, ne csodálkozz,
vigyáznak mozdulatlan szárnnyal.
Vagy csiklandozz fény-
karikákat, forogjanak csak, szédüljenek
játékpillangóid kezemre.
Valahányszor elfordítod
a fejed, és pillantásod árnyékká tűnik,
vigyáznak mozdulatlan szárnnyal.
Színes árnyékokból
horgolnak félujjas őszi postáskesztyűt
játékpillangóid kezemre.
Várakozva a leveleidre
ülnek aztán, felbontatlan színeikre
vigyáznak mozdulatlan szárnnyal.
Egy pillanat, mondod
nevetve, mielőtt búcsúzni inted
játékpillangóid, kezemre.
Vigyáznak mozdulatlan szárnnyal.
2006
A hitoktatás is a szívügyetek. Gyülekezeteinkben ma is használják a 365 bibliai történet feladattárát. A Beszélgető Biblia szerzői vagytok. Miben különbözik ez a könyv a piacon lévő gyermekbibliáktól?
Először is a 365 bibliai történetről beszélnék, amit tényleg nagyon szeretnek, és nagyon-nagyon sokan használnak az országban. Én elhiszem, hogy borzasztó könnyű vele dolgozni, de azért tudnunk kell, hogy ez már egy több mint ötven évvel ezelőtt íródott módszertani segédanyag. Tehát módszertanilag messzemenően nem friss, és bár magyarosítottuk, próbáltuk felfrissíteni, de ezen már jócskán túlléptünk.
Ha már módszertanról beszélünk, meg kell említeni a KateTékát (https://kateteka.hu/), ahol a 365 bibliai történet is fent van, illetve folyamatosan töltjük fel azokat az új módszertani anyagokat, amelyek a mai digitális generációk megszólítására alkalmasak. Ezeknek az a lényege, hogy a sokrétű intelligenciára épülnek a Bibliához köthető vagy a bibliai történeteket feldolgozó feladatok, tehát olyanfajta tevékenykedtetés az alapja, amely a Howard Gardner-féle sokrétű intelligenciaelmélet szerint besorolható. Gardner azt mondja, hogy az iskolában gyakorlatilag csak a verbális nyelvi és a matematikai, logikai intelligencia az, ami a fő fókuszban van,
de ennél sokkal több intelligenciatípus létezik a világon.
Ez azt jelenti, hogy a gyereknek bármi megtanítható, hogyha az ő intelligenciatípusának megfelelő tevékenységen keresztül juttatjuk el hozzá az információt. Mik ezek az intelligenciaterületek? A verbális-nyelvi, matematikai-logikai, a mozgásos-taktilis, a vizuális-téri, a zenei-ritmikus, a természeti, az önismereti, a kapcsolati és az egzisztenciális intelligencia. A KateTékán nagyon sok feladat található, szerintem gyakorlatilag már a Biblia nagy részét feldolgoztuk a sokrétű intelligencia szempontjából. Ezek a feladatok a tevékenykedtető szemléletmód miatt sokkal inkább illeszkednek a digitális kultúrában felnőtt gyerekek gondolkodásához és információszerzési szokásaihoz.
A Beszélgető Biblia a Reformátusok Lapjában megjelenő bibliai történeteken alapult. Ott egy olyan bibliai történetmesélés volt az elvem, amikor a gyerek megtapasztalja, hogy az adott bibliai történet, az adott bibliai helyzet nem egy kétezer vagy hatezer éves történet, hanem gyakorlatilag a bibliai hősök ugyanazokat az élethelyzeteket élik át, amiket mi ma is, vagy amiket a gyerekek is mindennap átélnek. Éppen ezért dialógusba vonja a gyerekeket ez a történetmesélési forma.
A bibliai történet elején mindig van egy rövid kis megszólító bevezető, ami a gyerek hétköznapi életére kérdez rá, olyanokra, mint a költözködés, vagy autóbuszra várni a megállóban, hogy megszületett a kistestvér, vagy meghalt a nagymama, vagy elveszett a kiskutya. Tehát azok a dolgok, amik a gyerekek számára mindennapi, hétköznapi, de valamiféle problémát jelentő események. Ezeket állítjuk párhuzamba a bibliai történettel. Ezek a mesék felolvashatóak.
A Kossuth rádió készített belőlük egy hosszú sorozatot, tehát esti meseként is jól működik.
Viszont én nagyon szeretném, és remélem, hogy sok szülő vagy hitoktató úgy is használja, hogy ez az indukciós beszélgetés valóban egy beszélgetés legyen, ahol a gyerekek elmondhatják azokat a gondolatokat, amik majd a bibliai történethez kapcsolódnak, amik mintegy előkészítik és rávezetik a gyerekeket a bibliai történet mondanivalójára.
Szokott-e Isten játszani?
Szokott-e Isten játszani?
Labdával dobálózni, bújócskázni, meg ilyeneket.
Pityu szerint legfeljebb a csillagokkal dobálózik.
Nem is olyan butaság, én már láttam
hullócsillagot.
De akkor fönn lenne a játszótere? Az űrben?
És van ott libikókája is?
Ha ő ráül a libikóka egyik végire,
hányan tudnánk lenyomni gyerekek?
Vagy csak a nagyok?
És a földön szokott-e játszani?
Homokozni például,
vagy gyurmából gyúrni egy elefántot.
S játék után ő mindig helyére pakolja a játékait?
2004
A Református Tananyagfejlesztő Csoporttal kidolgoztatok egy új pedagógiai módszert az irodalomtanítás területén. Kérlek, mutasd be röviden a módszer lényegét!
Ez nem egy új módszer, hanem a sok évtizedes pedagógiai tapasztalatunk leszűrődése és a digitális kutatás eredményeinek az összegzése, egyfajta szintézismunka. Amit a hitoktatásnál vagy a KateTékánál mondtam, ugyanaz a (Howard Gardner-féle sokrétű intelligenciára épülő) módszer, csak az irodalomtanításra alkalmazva. Azt valljuk és azt gondoljuk, hogy az iskolai oktatás gyakorlatilag kényszerűségből tagozódott tantárgyakra, pedig valójában az életünk nem tantárgyakból áll.
Az az elvünk, hogy nem tantárgyakat tanulunk, még csak nem is az életnek tanulunk, hanem élünk.
Hétköznapi tevékenységeket folytatunk, alsó tagozatos gyerekekkel elsősorban játéktevékenységeket, és ezekkel a játéktevékenységekkel fedezik fel a gyerekek azokat az információkat – itt az irodalmi műveket –, amelyeket szeretnénk, hogy elsajátítsanak. Tehát nem mi tanítjuk őket, hanem olyan környezetet teremtünk, és olyan tevékenységi formákat választunk ki, amelyekkel ők maguk ismerik meg a tananyagot, amit meg akarunk tanítani, és ők maguk szereznek tapasztalatokat, élményeket ezeken a tevékenységeken keresztül. Ez a módszerünk lényege.
Nagyon sok eleme megvan benne az alternatív pedagógiáknak, tehát a drámapedagógia, az élménypedagógia, a játékpedagógia és sorolhatnám, fellelhető, de míg például az élménypedagógiában maga az élmény a cél, a mi esetünkben ezek a különböző alternatív pedagógiai módszerek eszközfunkcióban vannak, eszközként vannak jelen, egy-egy tevékenység elvégzésének az eszközei, mert a cél az, hogy a gyerek az adott irodalmi szöveggel kerüljön viszonyba. A gyerekeknek olyan tevékenységi köröket, játéklehetőségeket biztosítunk, ami a sokrétű intelligencián alapul, hogy lehetőleg minden gyerek a saját intelligenciájának megfelelően tudjon feladatot, játékot választani magának, és a saját önállóságának és kognitív képességének megfelelően, egyfajta látásdifferenciálással olyan feladathelyzetbe kerüljön, amelyben sikerélménye lesz.
Végtelen sál
Csukd be a szemed.
Csak csukd be és nyisd ki belül.
Ne csodálkozz, ha alul van felül.
Akkor se, ha repülsz a nyáron át,
a télen át, nincs rajtad sapka, kabát,
a sál viszont messze száll veled,
csíkos mezők és rojtos fellegek
lesznek belőle, és száll tovább,
autópálya lesz, és nem kér matricát,
folyó lesz, és rajta át a híd,
összeköti a saját partjait,
aztán jól összebogozva már
egy szürke-bolyhos városra száll,
megosztja vele színes bolyhait,
körbeszöszöli összes tornyait,
átszáll a sál veled a színeken
– a matematikában ez a végtelen –,
csak csukd be a szemed.
2012
Most éppen min dolgoztok? Mik a terveitek az előttetek álló évre?
Hú, hát ez egy nagyon nehéz év, mert vége van a szöveggyűjteménynek, gyakorlatilag úgymond munkanélküliek lettünk, mivel annak a nagy projektnek vége, ami a megélhetésünket biztosította néhány éven keresztül, úgyhogy most munkák után kell néznünk. Zsoltnak szerkesztői munkákra van szüksége, de közben beindult nála egy új gyerekversciklus a zsoltárok nyomán, aminek a folytatására alkotói-pályázatot nyert az NKA-tól.
Nekem nagyon sok könyvszerződésem van, gyakorlatilag 2024-ig tudnék csak könyveket írni, de sajnos csak azok nem biztosítják a megélhetést, úgyhogy valami munka után kell nézni a hat könyv mellett, ami előttem áll. Amiben most benne vagyok, és amit nagyon nagy örömmel végzek, az a Vérvonal első része Étienne könyve címen, ami megjelent a Móra Kiadónál. Ez egy disztópia, most írom a második részét, ami a Zahir könyve lesz. Hogyha Isten engedi, akkor megjelenik még egy bibliai gyermekenciklopédiánk is idén a Móra Kiadónál, aminek az anyaga már rég leadásra került, a lektori munkák is megtörténtek, csak a gazdasági helyzet miatt nem sikerült kiadni. És NKA-pályázatot nyertem én is egy Petőfi-gyerekkötet kiadására, ami egy kicsit folytatása lesz a szöveggyűjtemény-szerkesztésnek és szövegközvetítésnek Petőfi-verseken keresztül.
Bújócska
Zsoltárok 139
Bújhatok fába,
bújhatok sziklába,
csalánba is bújhatok,
oda nem üt a mennykő.
De ha magamba bújok,
és kővé válok,
ki talál meg engem?
Bújhatok tóba,
bújhatok folyóba,
tengerbe is bújhatok,
csillózva a tenger mélyén.
De ha magamba süllyedek,
tengermélyre,
Istenem, megtalálsz-e engem?
2022
*ACSI – Association of Christian Schools International (Keresztény Iskolák Nemzetközi Szövetsége)
