A csoda(krumpli)!

Elolvasási idő: 5 perc
Elolvasási idő: 5 perc
"Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek." Márk 11:24

Egy rászoruló család meglátogatása mindig szorongással tölt el. Nem tudom ti, hogy vagytok ezzel? Ott van bennem az az érzés, hogy miként fogadják majd az érkezésemet vagy, hogy mit fogok majd látni, ha belépek az otthonukba. Jártam már néhányszor olyan helyen, ahol megremegett a szívem azon, amit láttam.

Szóval valahogy olyan szorongató érzés számomra belépni egy ilyen nehéz helyzetben levő család otthonába. Abba is belegondolok, hogy én mennyire fogadnék örömmel valakit, ha nem tudom majd úgy vendégül látni, mint ahogy szeretném. Volt már ilyen érzésem régebben. A család, ahova ezzel az alkalommal mentünk, kedves volt számomra, ismertük őket. A gyerekek és az anyuka is sokszor megfordultak a gyülekezetben.

Keresők voltak, érezték, hogy hiányzik valami, Valaki az életükből.

A három gyerek rendszeresen járt az alkalmakra és akkor még nagyon nyitottak voltak az evangéliumra. Egy fiú és két lány. Szép gyerekek voltak. A lányoknak aranyszőke hajuk volt, szeretetreméltók.

Ebben a családban a férj természetesen „Magyarba” dolgozott, aki történetesen itthon volt, amikor elmentünk hozzájuk. Egyszerű kis családról és házról van szó, két szoba és egy folyosó. A folyosó végén egy minikonyha. Mint ahogy a legtöbb család költségvetése, egyik hónaptól a másikig tartott, úgy itt is. A bejövő éppen fedezte a boltosnál felhalmozott költségeket. Reménytelen mókuskerék. Rossz volt ezt látni sokaknál.

Amikor odaértünk kiderült, hogy a férj betegen fekszik bent a hálószobában.

Kicsit beszélgettünk a feleséggel és az otthon levő gyerekekkel a kis előtérben. Elmesélték a terveiket, hogyan képzelik a jövőt, kicsit felújítgatnak és a gyerekek is külön szobában alhatnak majd. Szép tervek és az ember képes éveket áldozni azért, hogy megvalósíthassa. Jelenleg ennek útjában csak az áll, hogy a férj betegen fekszik az ágyban.

Bementünk hozzá, hogy vele is beszélgessünk kicsit, őt még nem nagyon ismertük. Ismét az a kellemetlen, szorongató érzés fogott el. Most meg valaki hálószobájába kell belépnem, látva annak minden gyengeségét és kiszolgáltatottságát, ahogy ott fekszik. Vannak, akiknek ez olyan könnyen megy. Meg sem rendülnek. Bátornak tartom magam, de ilyenkor inamba száll a bátorságom.

Szóval a férj elmesélte, hogy egy építkezésen dolgozott és leesett az állványról. Nagyon megütötte magát, annyira, hogy fel sem tud kelni az ágyból. Még „isteni szerencse”, hogy nem halt bele a sérüléseibe. Én Isteni gondviselésnek nevezném, de annak, aki nem ismeri ezt az Istent, ez nem sokat jelent.

Dani beszélgetett vele, Istenről is és a végén megkérdeztük, hogy imádkozhatunk érte meg a családjáért? Nem ellenkezett.

Dani, ahogy szokta másoknál is, a vállára tette a kezét és imádkozott. Imádkozott a családért, hogy megismerhessék az Urat meg azért, hogy minél hamarabb meggyógyulhasson az apa, hogy tudja gondját viselni a családnak. Jó reménységgel voltunk a kis család felől, hisz nagyjából rendszeresen látogatták a gyülekezetet és az anyukának volt már megtérés is az életében és a bemerítésen is gondolkodott.

Teltek múltak a hetek és mi el is felejtettük, hogy ott jártunk, mit csináltunk mit nem, ment az élet tovább. Egyszer aztán valahogy eljutott hozzánk a hír, hogy a család azt beszéli, Dani meggyógyította a családfőt. Nem vagyunk birtokában a gyógyítás ajándékának, de örültünk annak, amit megtudtunk.

Tehát miután eljöttünk a családtól az történt, hogy a férj fel tudott kelni az ágyból és elmúlt minden fájdalma. Ő maga mondta, hogy csoda történt, noha egyáltalán nem hitt Istenben. Ő úgy fogta fel az egészet, hogy Dani gyógyította meg.

Elmagyaráztuk a feleségnek, hogy nem mi voltunk, hanem az Úr egyszerűen meghallgatta gyarló imánkat és meggyógyította a férjét.

Nekünk nem sok közünk volt ehhez, hacsak annyi nem, hogy engedelmesek voltunk és elmentünk ahova hívott az Úr. Hálát adtuk, hogy nem hagyta porba hullani az imánkat és megnyitott egy utat a férfi számára, hogy higgyen. Most már csak rajta múlik, mit kezd majd a lehetőséggel.

Voltak s lesznek még olyan lehetőségek, amelyeket elszalasztunk, saját félelmeink vagy kényelmünk miatt. Amikor tudtunk volna valamit segíteni, amikor kérhettük volna a Mennyei Atyánkat, hogy tegyen csodát, de nem tettük. Amikor el kellett volna indulnunk valahova, de találtunk kifogást. Hányszor kérjük, hogy adjon lehetőséget a szolgálatra!? Én nagyon sokszor. A lehetőségek ott vannak, csak ne válogassunk! Tegyük meg, amit az Úr ránk bíz és jutalmunk nem marad el.

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp