Feljegyzéseiből beletekinthetünk abba, milyen kalandokat, kihívásokat, csodákat élhet át az ember egy ilyen misszióban. A történetek mind a szerző saját, valós történetei. Képeket, helyszíneket és neveket azonban biztonsági okokból nem közölhetünk a valóságnak megfelelően, mert az adott országban mára növekvő tendenciává vált a keresztényüldözés.
2015.11.22 – 12.01.
Nem sok minden történt ezen a héten. Megfáztam, ezért otthon voltam főként. Az emeletes ágy tetején alszok és közvetlen a fejem fölött megy a ventilátor, amit be szoktunk kapcsolni, mert itt még ilyenkor is meleg van. Egyik éjszaka kifogyott a szúnyogriasztóból a folyadék, ezért valaki felkapcsolta a ventillátort, hogy az tartsa távol a szúnyogokat. De így rám fújt. Szerintem ettől fáztam meg.
Amúgy a lakás hangyákkal is tele van, az ablakunk meg gyakorlatilag egy műanyag lap, amit úgy fúj a szél, ahogy akar. Úgyhogy szinte mindegy, hogyan védekezünk a rovarok ellen. Szóval próbáltam kiheverni a betegséget. Többször is imádkoztak értem kézrátétellel, amitől nem lettem jobban. Amikor viszont elkéredzkedtem orvoshoz, furcsa tekinteteket kaptam és senki sem kísért el. Kaptam gyógyszert, amitől azonnal javult az állapotom…
Ma elmentünk egy gyülekezetbe, ahol nekem kellett volna prédikálnom. A missziós vezető nem volt velünk, mert valami dolga akadt, ezért a helyettesére, bízta a szervezést. El is mentünk egy kicsi gyülekezetbe, ahol találkoztunk Pastor Samuellel. Egy száll törölközőben, álmosan fogadott minket az ajtóban, kicsit meglepődve. De nagyon örültek nekünk. Egy régi, omladozó kis épületbe mentünk. Valaki hozott egy szintetizátort, körbeültünk a földön és énekelni kezdtünk. Nagyon jó volt.
Egyszer énekeltük az „Ez az a nap” című éneket is. A legjobb az volt, amikor egyszerre énekeltük, mindenki a maga anyanyelvén. Ez olyan nagyszerű volt!
Aztán kaptunk egy telefonhívást. Kiderült, hogy rossz címre mentünk! Ma a város legnagyobb gyülekezetébe kellett volna elmennünk, ami a város túloldalán van, egy olyan istentiszteletre, ami már két órája elkezdődött! Gyorsan beültünk a tuk-tukba és sikerült odaérnünk a második istentiszteletük utolsó perceire… A végén találkoztunk Pastor Samuellel, akihez eredetileg hivatalosak voltunk… Végül az ifiseknek tartottunk egy alkalmat. Hát igen, itt így mennek a dolgok…
Este a fiúkkal készítettünk egy meglepetés vacsorát a lányoknak. Jól sikerült, örültek neki. Főleg a helyiek. Az egyikük ezt mondta:
„Mindig én szolgálok ki másokat. Most van először, hogy valaki engem szolgált ki.”
Már ezért megérte megcsinálni.
Egyik este az itteni fiúk megpróbálták nekem elmagyarázni, miből áll az itteni étel. Négy részből áll egy fogás: rizs, sült, szósz és kása. A sült, ami a rizs mellett száraz. A szósz a folyadék. A kása pedig az, ami nem is teljesen száraz, de nem is folyadék. És ezek közül mindig egyet, vagy kettőt tálalnak a rizs mellé. Ez így együtt az étel… Vicces volt ez a beszélgetés, mert olyan rosszul beszélnek angolul, hogy alig értettük egymást. Sokat nevettünk.
Múlt vasárnap volt a születésnapom. Szombat este szokás szerint felmásztam az emeletes ágyunk tetejére és elaludtam, mit sem sejtve. Az éjszaka közepén egy erős kéz megfogta a karomat és felrázott, majd lerántott az ágyról. Sötét volt, homályosan láttam, nem tudtam, mi történik. A kéz belökött a nappali közepére, ahol pislákoló fényt láttam és azt, hogy körülöttem fekete lábak állnak, nevetgélő fiúk. Már azon aggódtam, hogy most mi lesz? Megvernek? Aztán erős akcentussal, kissé hamiskásan, de megszólalt az ének: „Happy birthday to you…” Az összes fiú és akik a szállásunkon laktak ott voltak és rám mosolyogtak:
„Éjfél van! Most kezdődik a szülinapod! Ezt meg kell ünnepelnünk!”
Hoztak nekem egy tortát is, ami kifejezetten színes volt. Felvágtuk a tortát és helyi szokás szerint elfogyasztottuk. Láttam már őket messziről csinálni, úgyhogy úgy gondoltam, tudom mi a teendőm. Tehát az első szelet tortát én ettem meg. A második szeletet valakinek a szájába adtam. A harmadikat megint én ettem meg. A negyediket a következő ember szájába adtam. Az ötödiket megint én ettem meg. És így tovább, amíg el nem fogyott a torta. Közben ők a földön fetrengve nevettek rajtam, ahogy az éjszaka közepén izzadtam a cukorbomba tortával. Nagyon jófejek voltak, hogy ezt az éjféli szülinapi party-t összedobták nekem.
Reggel elmentünk istentiszteletre. A sofőrünk végigdudálta az utat, még az üres utcákban is… Először vicces volt, aztán fura, majd idegesítő. Tipikus helyi sofőr… Az imaházban nálam volt a szájharmonikám, amin el kezdtem játszani, amíg gyülekeztek az emberek. Kitaláltam, hogy lehet eljátszani az „Ez az a nap” című éneket. Aztán, teljesen váratlanul az istentisztelet kellős közepén felkonferáltak minket, hogy mint a Szlovákiából érkezett csoport, énekeljünk egy éneket a gyülekezetnek… Nem volt mit tenni, harmonikán játszottam az Ez az a napot, Ryan pedig énekelt. Elég vicces volt.
Istentisztelet után pedig felbukkant még egy torta! Elmagyarázták, hogyan is kell valójában megenni a szülinapi tortát, majd felszólítottak, hogy egyem meg az első szeletet…
Tehát, az első szeletet meg kell ennem. A másodikba beleharapok, majd beleteszem a következő szájába. A harmadik szeletbe is beleharapok és adom a következő embernek…
És így tovább, míg mindenkinek jut. Nem túl higiénikus, de kifejezetten mulatságos módja ez az ünneplésnek. De ezt a részt nem mondták nekem a fiúk éjjel, ezért röhögtek rajtam, ahogy szenvedtem, amint a fél tortát próbáltam lenyomni…
Aztán hazamentünk és ebéd után a szlovák csapatomtól is kaptam egy torta-jellegű édesség és gyümölcsgyűjteményt, gyertyával. Majd este, a helyi missziós csapattól is kaptam egy tortát, hogy mindenkivel együtt ünnepelhessünk. És itt közölték velem a tortaevés utolsó szabályát: a maradékot a szülinapos arcába kell kenni! Úgyhogy jól megkaptam a magamét, így a nap negyedik tortájából. Vacsorára Maria és Laura megpróbáltak nekem halušky-t készíteni, amit Szlovákiában is nagyon szerettünk enni. Nem tudtak minden összetevőt megvenni, így valami más lett a végeredmény, amit missziós haluškynak neveztünk el. De nagyon kedvesek voltak.
Egyik este Valu hazaért a falujából. Égési sérülések és sebek fedték az egész testét. Hazament a családjához, hogy elmondja nekik az evangéliumot – nem fogadták jól. Mégis örömmel a szívében tért haza, ezt jó volt látni. Imádkoztunk érte. A saját szememmel láthattam valakit, aki tényleg üldözést szenvedett a hitéért. Valaki, akitől múlt héten elköszöntem, így érkezett haza. Ez az élmény mély benyomást tett rajtam.
Folytatás következik…
