Kiürül a fészek!

Elolvasási idő: 5 perc
Elolvasási idő: 5 perc
Sorozatunkban egy Kárpátalján élő misszionárius házaspár történeteit olvashatjuk a lelkipásztor-feleség tollából. 8. rész

„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” (Prédikátor 3,1)

Igen. Februárban (2018) már többször előfordult, hogy Misi a városban maradt, nem jött haza aludni. Aztán egyszer csak… csak többet nem jött haza. Sok cucca itt is maradt! A magnó, cipők, ruhák és családi fotók! Találkozgatott a régi cimboráival, és azok eltérítették Istentől, visszament az élettársához is.

Tanítottuk, védtük, ameddig lehetett, de helyette nem dönthettünk.

A barátja sem tudott rá hatni, Misi nem is kereste, mert szégyellte magát előtte. Kirepült, mint egy fióka a fészekből, aki azt hiszi, hogy már elég erős ahhoz, hogy repüljön. De vajon… tényleg annyira erős, tényleg tud már repülni?

Egész évben nem találkoztunk, csak hallottuk a lesújtó híreket. Mindannyian szomorúak voltunk, de legjobban a barátja.

Novemberben üzenetet kaptam az egyik testvérnőtől, aki a kórházban volt ápoló. Ott fekszik a kardiológián Misi! Azt mondja, ismer bennünket, és hozzánk jár, de nem akarta, hogy szóljon nekünk! Ő mégis úgy látta jónak, hogy ír nekem. Misi nagyon le volt gyengülve, hányt, sokat aludt, és nem látogatta senki, a gyógyszereit sem tudta kiváltani. Csak volt.

Dani másnap bement hozzá. Szégyellte magát, de örült a látogatásnak. Elmondta, hogy meg fogják műteni, ha felerősödik. Gyülekezetbe nem jött el utána sem.

Decemberben írt egy üzenetet, hogy megkérdezze, hogy vagyunk. Megírta, hogy befekszik megint egy hétre a kórházba, mert aztán megy Debrecenbe, hogy megműtsék. Egy alapítványon keresztül, amelyiket nem ismertem, de utánanéztem a neten. A nagybátyja igazgatta a sorsát.

2018. december 13-ra volt kitűzve a dátum. Írtam neki utána, amikor már gondoltam, hogy túl van a nehezén.

A műtétet elhalasztották, mert sok volt még a papírmunka, ezt írta.

2019 januárjában, majd egy évvel azután, hogy utoljára láttam, ismét írtam neki. Budapesten volt egy szálláson, de még mindig nem műtötték meg. Fogalmam sincs, milyen szálláson, kik vették körül, de még mindig a műtéttel biztatták.

Nem értettük, miért ment el, hisz a barátja talált olyan jólelkű embereket, akik kifizették volna a műtétjét, és ezt ő tudta. Akik közé keveredett, sajnos becsapták és elvették mindenét. Így történt, többet nem találkoztunk!

Laci bácsi is bejelentette, hogy húsvét után elmegy! Amikor kitavaszodott és vége lett az ünnepnek, valaki érte jött és elvitte magával a földjére őrnek! Valami haver! Pár doboz ruha ott maradt nálunk, és azt mondta, nyár végén visszajön értük!

Nem voltam biztos benne. Előbb tehát Misi, aztán Laci bácsi.

A gyerektermet kitakarítottam, és minden visszaállt a régi kerékvágásba. A tél folyamán nem sokszor mentem le a pincébe, de amikor Laci bácsi elment, levittem az üresen hagyott befőttesüvegeket, s gondoltam, felhozok valamit csemegézni. Akkor szembesültem a valósággal. A pince teljesen kiürült.

Alig maradt csak néhány ősrégi befőtt. A polcokra rá voltak rakva szép sorban az üres üvegek. Száz darab is lehetett, de lehet, több. Laci bácsi komolyan vette a felajánlásomat. Hosszú volt a tél, na! Nem haragudtam rá emiatt, ma is csak mosolygok rajta. Mindig is tudtam, hogy szeretett enni! Legalább meggyőződtem róla, hogy kelendőek a befőttjeim és a savanyúságaim.

Eltelt a nyár, és egy nap egy autó állt meg előttünk. Laci bácsi volt a haverjával. Eljöttek a maradék cuccokért. Kérdeztem tőle, hogy hova fog menni, lesz hol laknia? Nem adott egyenes választ, azt mondta, az Úr majd kirendeli. Láttam rajta, hogy maga sem tudja, de nem akarta elárulni. Valószínűleg valahol meghúzta magát egy időre, de aztán? Ki tudja? Tényleg csak az Úr!

Igazából voltak gyerekei, de őket sosem akarta zavarni. Nem firtattuk, hogy milyen a kapcsolata velük.

Most nem kért meg, hogy maradhasson nálunk! Így hát ő is végleg elhagyta a fészket, csakhogy ő már nem egy szárnyait próbálgató fióka volt, hanem olyan, aki nagyon megfáradt. Vajon tud még repülni?

Aztán még egyszer meglepett. A kezembe akarta tenni a tizedét. Ezt azért, mert befogadtuk. Nem akartam elfogadni, de ragaszkodott hozzá, mert ezt odaszánta. Mondtam neki, hogy akkor tegye bele a perselybe! Néztem, ahogy lassan odabiceg (mert említettem, hogy fájt a lába) és beteszi a pénzt. Boldog mosoly volt az arcán, egyfajta elégedettség, hogy valamilyen szinten visszafizetett valamit abból, amit kapott. A szívemet ma is megmelengeti ez az emlék! Áldást kívántunk egymásra, és többet nem találkoztunk!

(A történet befejező része következik.)

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp