Amikor megrendülünk, és megkérdőjeleződik bennünk minden, amikor van okunk dühösnek lenni. A Bajtsi házaspár életének ilyen eseménye Beni fiuk tragikus elvesztése. Miki és Andrea azóta úton vannak. A gyógyulás és a felismerések útján. Velük beszélgetek.
Kérlek, mutatkozzatok be az olvasóknak!
Miki: A bemutatkozást általában azzal kezdjük, hogy elmondjuk, mi a foglalkozásunk, mit csinálunk stb. Én elsősorban úgy definiálnám magam,
hogy egy Isten által szeretett ember vagyok.
Ez az igazság végigkíséri az életemet, újra és újra fölbukkan. Az évek során sokat változott az erről való gondolkodásom. Mindig más aspektusból tekintek erre a tényre, de mégis egyfajta állandó sorvezető volt az életemben ez az ismeret. Olyan családból jövök, ahol a klasszikus keresztény értelmezés szerint édesanyám hívő volt, az édesapám nem, bár ő sem volt ateista. Édesapám traumatikus múltjának következtében szenvedélybeteg volt. Édesanyám keresztény családban nevelkedett és gyülekezethez tartozott, amibe én is belekerültem.
Az ottani ifjúságban ismertem meg Andit, ott házasodtunk össze. Sajnos az a közösség szűk keretek között engedte meg a gondolkodást az emberről, Istenről és a kettő kapcsolatáról. Feszültségekkel és negatív élményekkel terhelődtünk meg, így elhagytuk azt a közösséget. Egy idő után új gyülekezethez kapcsolódtunk, ami bár sokkal szabadabb volt, mint az előző, mégis a hagyományok, a teológiai gondolkodásmód tekintetében hasonló volt a korábbihoz, ahol felnőttünk. Ebbe a közegbe születtek bele és nőttek fel a gyermekeink, Beni és Violetta. Én akkor kezdtem a szakmai pályámat pszichiáterként. 1997-ben elhagytam az állami egészségügyet, és egy magyar gyógyszeripari cégnél szakmai tanácsadó lettem. Egy-két év elteltével – főállású munka mellett – nyitottam egy pszichiátriai magánrendelést. 2020 óta a teljes állásom a pszichiátriai magánrendelésem.
Andi: Arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok én?”, két dolog jut az eszembe válaszként. Az első, hogy én én vagyok. Tavaly egy fiatalokkal való beszélgetés kapcsán került szóba, hogy ki miként gondolkozik magáról, kinek tartja magát. Számomra így ötven fölött nagyon érdekes megtapasztalás az önismeret folyamata.
Most kezdek ismerkedni azzal, hogy ki vagyok én valójában.
A szerepelvárásokat ismertem eddig is, arra vagyok a legjobban felkészítve. Mindig is tudtam, hogy mit várnak tőlem. Az egy másik kérdés, hogy valóban önmagamat adom-e, amikor teszek valamit, vagy csak szerepet vállalok valamiben. A másik, amit válaszolnék erre a kérdésre, és amit nagyon erősen érzek, az, hogy jó úton járok. Ha egy hasonlattal fejezhetném ki magam, akkor azt mondanám, olyan, mintha egy nagy kapun keresztül belépnék egy hatalmas mezőre. A kapunak a kilincsét le tudom nyomni, és képes vagyok belépni a tájba, amely az enyém. Az út járatlan, nincsenek kitaposott ösvények, nincsen megjelölve, hogy merre kell menni. Ellenben nagyon hívogató, mert tudom, hogy az enyém, és birtokba vehetem azt, ami a kapu mögött van.
Egyébként kezdetben, az alapvégzettségem szerint, védőnőként dolgoztam. 2004-től váltottam az üzleti életbe. Azóta tréninggel, tanácsadással és szervezetfejlesztéssel foglalkozom. 2013-ban saját céget alapítottam, főleg vezetőkkel és csapataikkal dolgozunk.
Keresztény lelkigondozóként azt tapasztalom, hogy sokan csak Isten megismerésére törekszenek, miközben elhanyagolják önmaguk megismerését. Pedig a helyes önismeret és az istenismeret elválaszthatatlanok egymástól. Mindkettő szerves része a keresztény identitásnak és jellemfejlődésnek. Beszélgessünk egy kicsit ennek a folyamatáról!
Andi: Emlékszem, Ausztriában voltunk egy nyaraláson. Egy szuper strand zöld gyepén olvastuk Larry Crabb „Új élet – valódi szabadság” című könyvét. Viszonylag rendezett időszakot éltünk meg akkor. Mindkét gyerekünk jól érezte magát; mi mint házaspár szintén jól voltunk, a gyülekezetünkben sem adódtak különösebb problémák. Mégis azt éreztük, hogy valami hiányzik.
Egy olyan istenkapcsolatra vágytunk, amely nem „üzleti” alapú.
Vagyis ha mi rendesen viselkedünk meg jó szülők vagyunk, akkor Isten ezeket jóvá fogja hagyni, és akkor mindenben boldogok lehetünk. Arra vágytunk, hogy akár „taknyos kisgyerekként” is Istenhez mehessünk, aki jól megsimogatja a buksinkat, ugyanúgy, mintha nem is azok lennénk. Rohadtul igyekszünk, mert ez mindkettőnkbe bele lett táplálva. Számomra most vált világossá a családból hozott szellemi örökségem. Engem gyerekként három esetben vettek észre. Egyrészt, amikor túlteljesítettem, vagyis száz-százhúsz százalékon hoztam magamat. Másrészt, amikor hoztam a szervilitást, vagyis az arra való figyelést, hogy ne legyen baj körülöttem. Igyekeztem mindig szolgálatkészen mások kedvében járni. Közben az senkit sem érdekelt, hogy én ki vagyok, vagy én mit szeretnék. Csak csinálnom kellett, amit elvártak. Harmadrészt pedig ügyelnem kellett, hogy velem ne legyen baj. Például háromévesen ha elücsörögtem két és fél órát egy fotelban egy kis táskával a kezemben, akkor rendes gyerek voltam.
Mára mindhárom tulajdonság jelentős erőforrás lett a számomra abban a világban, amelyben élek. Ugyanakkor (különösen Máté Gábort olvasva meg hallgatva) azt is látom, hogy ezek az „erőforrások” a traumáim is egyben, melyeken éppen dolgozom, hogy gyógyuljak belőlük. A szüleink és a nagyszüleink nagyon nehéz és traumatikus közegben nőttek fel, amely a gyülekezetben egy szigorúan büntető istenképpel lett „tetézve”. A büntetéstől való félelem áthatotta és megnyomorította az életünket.
Ki merem mondani, hogy valláskárosultak lettünk.
Miki: Az én életemben ez a folyamat már korábban elkezdődött, de az a gyülekezeti közeg, amelyben éltünk, nem tette lehetővé, hogy a változás átütővé, érthetővé váljon. Kérdéseket tettem fel, határokat feszegettem, de azokra általában nem voltak jó válaszok vagy reakciók a beidegződések, szokások miatt. Én továbbra is újabb és újabb kérdéseket tettem fel, de azokra feszült nyomásgyakorlás volt a válasz, vagy annyi, hogy megkérdezték, miért teszek fel ilyen kérdéseket. Nem éreztem a kellő nyitottságot, elfojtás volt és nem a megértés.
Andi: 2007-ben „az év igéjeként” az Ézsaiás 43,18–19-et olvastuk: „Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltakon tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok! Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.” Bátorítást kaptunk arra vonatkozóan, hogy merjünk továbblépni az Istennel való kapcsolatunkban. 2008-ban kezdtünk el egy építkezést, amely családi krízishelyzethez vezetett, majd egyre rosszabbra fordultak a dolgaink… Mi nem így képzeltük el az újnak a készítését, amit Isten megígért!
A lejtmenet legalja az lett, amikor Beni egyszer csak eltűnt. Három és fél hónap múlva kiderült, hogy már nem él.
Ráadásul nagyon embertelen és méltatlan körülmények között kellett meghalnia…
Miki: Életünk nagyon nagy, talán legnagyobb traumája Beni elvesztése. Ez az esemény óriásit fordított a gondolkodásunkon, az istenhitünkön és az Istennel való kapcsolatunk megélésén. Egyfelől rettentő nehéz volt megélni a történteket. Másfelől ez az esemény kiszabadított bennünket a kötelékekből, amelyekről korábban beszéltem. Teljesen új helyzetbe kerültünk. Ha Beni életét nézzük, ő huszonnégy éves korában halt meg, de már tizenöt éves korától fellázadt az ellen a hitgyakorlat vagy az Istenről való gondolkodás, az ember és Isten viszonyáról való gondolkodás ellen, amit tapasztalt akár a mi életünkben, akár a gyülekezetünk életében. Ez neki nem kellett. Mindezt úgy fejezte ki, hogy nem járt gyülekezetbe, de nyilván ez ennél sokkal több volt.
Utólag visszatekintve azt látjuk, hogy ő őszinte emberként, fiatalon érzékelte mindezt, és volt elég bátorsága ahhoz, hogy valamilyen módon kifejezze a nemtetszését. Akkor mi sem értettük meg igazán az üzenetét. A halála után kezdtünk ezen – és persze sok minden máson is – gondolkodni. Ma már úgy látjuk őt, mint egy előfutár vagy úttörő, aki bátran fölvállalja azt, amit érez és amivel nem ért egyet, vagy amit rossznak tart.
Itt van például a képmutatás. Ha a gyülekezetben a megközelítés teljesítménycentrikus, akkor az arról szól, hogy neked mindent nagyon jól kell csinálnod. Ugyanakkor meg nem tudsz mindent nagyon jól csinálni, és akkor az egyetlen lehetőséged, ami marad, az, hogy „képmutatsz”, hazudsz. Úgy csinálsz, mintha te tudnád jól csinálni. Vagy a másik lehetőség, hogy bevállalod: nekem ez nem megy, és elkezdesz másként élni. A klienseimmel való munkám során azt látom, hogy ezt a változást az aktuális közösség nem tudja tolerálni, és az illető fekete báránnyá válik, ami előbb-utóbb azt okozza, hogy perifériára kerül, aztán kikerül a közösségből.
Beni elvesztésének traumája milyen hatással volt a gyülekezettel való kapcsolatotokra?
Miki: Nagyon érdekes és nagyon nehéz tapasztalás volt, amikor megtudtuk, hogy meghalt Beni. Próbáltunk a gyülekezetbe újra és újra elmenni. Azt éreztük, hogy ott a rendszer megy tovább egy bizonyos úton, mint amiről a Queen együttes énekel a „Show must go on” című dalában. Egyfelől értem: az emberek nincsenek abban, amiben mi, nem tudják úgy átlátni, megérteni a helyzetünket. Velünk akkor megállt az idő, ők pedig elmentek mellettünk, így kihullottunk a közösségből.
Mostanra mi már másképpen gondolkodunk a kegyelemről. Az az érzésem, hogy a kereszténységünk egyik nagy problémája az, hogy a kegyelem nem tud olyan teljességében megjelenni, ahogy azt az Isten gondolná, és ahogy nekünk az nagyon jó lenne. Egyrészt mindig keverve van a teljesítménnyel, másrészt pedig a bűn is fókuszba kerül: nehogy bűnt kövessek el, mert az valami borzalmas, ha elkövetsz bűnt. Össze kell kapnod magad, és oda kell nagyon tenni magad ahhoz, hogy te megfelelő életet élj, olyat, ami az Isten számára elfogadható. Lehet, hogy ez nincs konkrétan kimondva, de minthogyha ez lenne a feltétele az Isten elfogadásának.
Andi: A gyülekezetből annyi szeretet, annyi kézzelfogható gondoskodás jött felénk, ami szerintem nagyon kevés helyen tapasztalható meg. Amikor külföldről hazajöttünk – sokkos állapotban Beni halálát követően –, itt volt a friss étel az ajtóban, itt volt a vörös rózsacsokor. Ha egyet szóltunk, jöttek.
Mindenki úgy segített, ahogy tudott és ahol tartott.
Az események következtében mégis kívülre kerültünk, pedig nem akartuk, de nem tudtuk másképp, szükségünk volt szabadságra.
Jelenleg sem jártok gyülekezetbe. Hogyan élitek meg a testvérközösséget?
Andi: Vannak barátaink, baráti házaspárok, akikkel rendszeresen összejövünk beszélgetni − nagyon jókat, nagyon őszintén. Most így éljük meg a közösségi igényünket, élményünket, szükségletünket. Sokkal szabadabban, mint ahogy azt valaha a keresztény gyülekezetben megélhettük.
Sokan imádkoztunk értetek Beni eltűnésekor. Mit jelent számotokra az imádság?
Miki: Igen, sokan imádkoztak értünk, ez akkor érzelmileg nagyon jó volt, sokat jelentett, biztos volt értelme. Beni eltűnésétől az előkerüléséig a lakásunkon is volt egy imakör, ami a mi kérésünkre alakult. Sokan eljöttek ezekre az alkalmakra fáradságot nem kímélve. Megosztották a gondolataikat, velünk voltak, magukat adták, ami nagyon jólesett. Ugyanakkor érdekes és ambivalens élmény volt különböző eszmefuttatásokat hallgatni, amelyek még nehezebbé tették a helyzetünket. Talán a Jób könyvében jelenik meg nagyon szépen ez a keresztény gondolatmenet, miszerint A-ból B következik, C-ből D, és hogyha veled valami nagy baj történt, és most ezalatt Benit értem, akkor annak biztos valami oka volt, biztos valami, az életében elkövetett dolog következménye a tragédia. Ilyen is elhangzott, és ez nagyon nehéz dolog.
Andi: Arra is voltak próféciák, hogy Beni mindjárt elő fog kerülni. Nyilván nagyon akartuk mi is ezt hallani. Sok mindenen gondolkoztam az eltűnés hónapjaiban: rengeteg ígéretet kaptunk, de mi van, ha Beni nem kerül elő? Mi lesz, ha összedől a hitünk? Ha megtörténik, hogy meghal, akkor az annyira fájni fog, hogy azzal nem tudsz mit kezdeni… és ez pontosan így történt. Aztán jöttek a vigasztalások, amiből azt éreztem, hogy jobb, ha nem szólal meg már senki, mert pontosan az a páni félelem jön az emberekből, ami Jób könyvében is van.
Mindenki ideológiát gyárt, csak azért, hogy bebizonyítsa, hogy ilyen borzalom vele nem történhet meg.
Merthogy rettegünk, hogy ez velünk is megtörténik. Innen nézve annyira nem túlélhetetlen, de csak innen nézve, onnan nézve nagyon. Egy idő után azt éreztem, hogy nem kérem a keresztény vigasztalást, mert azzal magamra kéne venni még egy nagyobb terhet. Úgy éreztem, nekem kellene vigasztalni másokat, hogy validálnom kéne, hogy Beni tehet arról, ami történt vele, és akkor mindenki megnyugodhat, és mehet tovább az élet, ahogy eddig is. Elegem lett. Teljesen lenullázódott a hitem.
Arra emlékszem, hogy nagyon mélyre jutottam. A hitem nem ingott meg abban, hogy Isten létezik és mindenható, de megkérdőjeleztem Isten jóságát. Mert nem lehet jó, hogyha ezt megengedte. Az is bennem volt, hogy ha Isten rossz és mindenható, az annyira borzasztó, hogy akkor biztos Beni a pokolban van, és akkor én oda szeretnék menni. Mindezt csak azért mondom el, mert az Isten tolerálta a gondolataimat, és ezzel nem volt semmi baj. Szerintem az egyik legnagyobb tanulság, amit mindketten megértettünk, az,
hogy ki kell mondani, ami VAN, még akkor is, ha nagyon rosszul hangzik.
Jó, ha elviseljük a másiktól is ezt, hagyjuk kimondani, anélkül hogy rendre utasítanánk vagy gatyába ráznánk a másikat. Ha most EZ van, akkor EZ van. Beni halála kapcsán is megtanultunk egy fontos dolgot. Amikor kiderült, hogy meghalt, pont külföldön voltunk. Feküdtünk az apartmanunkban, én nem tudtam aludni. Az volt az első éjszaka Beni nélkül, a születésnapom volt egyébként. Akkor éreztem, hogy megszáll egy olyan nyugalom, amit nem tudok mihez fogni, nem tudok pontosan leírni. Amikor józan vagy, nem estél amnéziába, tudod, mi történik veled és körülötted, mégis mély békességed van, és nemcsak békesség, hanem zsigerig ható meggyőződés arról, hogy minden rendben van.
Nem tudtam, honnan jön, de azt éreztem, hogy soha többet nem kéne ennem, innom, aludnom, az összes fiziológiai szükségletem megszűnt, egy mennyei állapotba kerültem. Sajnos vagy nem sajnos, mindez nem tartott soká, de egy fél óráig biztos ebben az állapotban voltam. Azóta is éreztem néhányszor ezt a zsigerig ható valamit. A nem hívő barátaim azt mondják, nagyon jó a megküzdési stratégiám, és hogy tök reziliens vagyok. A lényeg, amit mondani szeretnék, az, hogy velem akkor történt valami, és tudtam, hogy minden rendben van.
Miki, benned mi játszódott le ezzel párhuzamosan?
Miki: Beni temetésén a következő gondolatot fogalmaztam meg: én eddig Istent jónak ismertem meg, de most a történtek után ezt nem tudom vállalni vagy mondani, nem vagyok biztos benne. Nagyon várom, hogy mi lesz velünk, mi fog történni. Fog-e, akar-e lépni Isten felénk annak érdekében, hogy meggyőzzön minket, hogy igazolja az ő jóságát. A temetés utáni hónapokban nekem is voltak élményeim. Amikor itthon ülök, gondolkodok vagy éppen olvasok valamit, vagy zenét hallgatok, teljesen váratlanul és visszafojthatatlanul elkezd föltörni belőlem egy érzés, ami úgy fogalmazódik meg bennem, hogy Isten jó.
Végtelen hála önt el, és nem tudok mást csinálni, csak sírni örömömben, hogy mennyire jó az Isten.
Azt gondolom, hogy Andinál is és nálam is ezek a megmagyarázhatatlan élmények komoly szerepet játszottak abban, hogy az Isten minket meggyőzött arról, hogy a történtek ellenére is mondjuk ki: Isten jó. Ez nem tudatos belátás, hanem valami egészen más, új dolog volt az életünkben, az Istennel való kapcsolatunkban. Meglepő volt, mert nem voltunk hozzászokva, nem erre voltunk kondicionálva.
Hogy küzdötök meg az érzelmekkel?
Andi: Néha elbizonytalanodom, hogy mi van akkor, ha én az egészet csak bemesélem magamnak, és mindez kamu? Hogy nem fogom Benit viszontlátni? Eltelt öt év, és azt hittem, hogy ez már nem jön meg, de megjöhet. De nem baj. Nem kell előle elmenekülni, nem kell okos mondatokat mondani. Hagyni kell, hadd jöjjön. Nagy reménységem, hogy Isten sokkal jobb, mint ahogy mi azt gondoljuk. Mindenhonnan közel jön hozzám, és egyre érzékenyebb vagyok rá. Az érzékenység azzal is jár, hogy sokkal erősebben élem meg a fájdalmat. Én például sokkal együttérzőbb lettem, magammal is egyébként. Most már sokkal ritkábban nem megyek el fájdalmas dolgok mellett összeszorított foggal, félrefordított fejjel. Nagyon és sokáig tud fájni, ha valami fájdalmasat látok.
Miki, te verseket is írsz, amelyekben mély gondolatokat fogalmazol meg Istenről, magatokról, az emberi létről, kapcsolatokról. Biblioterápiával dolgozva hiszem, hogy az írás gyógyító, amikor fáj a történetünk. Mikor kezdtél verseket írni? Mit jelent számodra a versírás?
Miki: Beni halála után néhány évvel kezdtem el verseket írni, teljesen véletlenül. Nagyon érdekes élmény a versírás. Elkezd bennem motoszkálni egy gondolat, amiről érzem, hogy ki kell adnom magamból. Egyfajta belső inspiráció hatására leülök, várom, hogy mi jön ki belőlem, miként fogalmazódik meg, amit ki akarok fejezni. Az érdekes élmény ebben, hogy a kezem elindul, elkezdek írni, és csak jön, jön, jön a gondolat. Teljesen magától, egyszer csak megszületik a vers. Nekem nagyon jó, hogy kijön és megírom, ami bennem van. Megosztani is jó a verseimet. Láthatom, hogy adhatok valamit általuk másoknak, jó, hogy vannak rájuk reakciók, hogy valami rezonál másokban. Egyfajta küldetéstudat van bennem a versekkel kapcsolatban. Ha nyílik rá lehetőségem, akkor nagyon szívesen megosztom az írásaimat, hogy az emberek együtt gondolkozzanak, beszélgessenek, dolgozzanak a segítségükkel.
Az ézsaiási igeversre visszakanyarodva, ma miként látjátok a jót kibontakozni?
Miki: Azt hiszem, nem kikerülhető, hogy ez nehéz időszakunk, ami a kapcsolatunkat is megpróbálja. Egyéni utakon indultunk el, ami nekem is meg Andinak is jót tett és tesz, és talán ez az, ami kettőnknek is jót tehet. Szerintem ha az egyéni utunkon olyan irányban változunk, ami nekünk jó (mert az Isten mindig ezt akarja, hogy valami olyan változás legyen, ami nekünk jó), akkor ebből lehet jó a másiknak is, kettőnknek is. Mindketten növekszünk az elfogadásban, a másik és mások megértésében.
Andi: Én úgy látom, hogy van egy megspórolhatatlan része az életünknek, mindannyiunk életének. Emlékszem, egy nagy családi krízis kapcsán − mert azért iszonyú kríziseket éltünk meg − csak cikáztak a gondolatok bennem: egymás hibáztatása, a magunk bűntudata, ki mit rontott el, és kinek mennyi a felelőssége abból, hogy ide jutottunk, és hogy Benivel ez történt. Álltam a zuhany alatt, és így ment bennem ez a sok minden.
Akkor azt mondtam: „Oké, én bármire hajlandó vagyok.”
A bármire alatt azt értem, hogy bármire, hogy nézzünk szembe azzal, ami van, és hogy ne kövessük el még egyszer azt a hibát, amit Beninél elkövettünk esetleg. Ekkor kezdtünk családterápiára járni. Ott sok minden elindult bennünk, aminek most inkább egyéni vonatkozásai vannak. Nagyon erős az útkeresésem is. Gyakran nincsenek megnyugtató vagy lekerekített válaszok. Abban azonban nagyon biztos vagyok, hogy jó az út, amin járok, amin járunk. Az úton vannak nagyon magányos, nagyon meredek, nagyon beszorított részek, de van nagy mező meg tágas tér is. Nem cserélnék senkivel.
A mindennapokban, a megküzdésekben mi ad nektek reményt?
Andi: Két dolog:
a felismerés, hogy Isten jobb, mint gondolnád, ÉS hogy minden rendben van.
Annak ellenére vagy azzal együtt, ami történik, minden rendben van… és annak a megélése – akkor, amikor kicsúszik a talaj a lábad alól –, hogy megtartatunk. És hogy kapsz erőt. Reményt adnak a pillanatok, amikor rálátsz a nagy képre, és látod, hogy minden a helyén van. Hogy valahogy összeáll a kép: minden egybetartozik, és én ennek a részese vagyok, és hogy az Isten jobb, sokkal jobb, mint gondoljuk. Nem a távoli jövőben, hanem az itt és mostban is: a személyes életemben, a mindennapokban.
Miki: Az én reménységem, amire vágyom a hétköznapokban, ebben a földi életben, az, hogy egyre inkább meg tudjam ismerni az Istent olyannak, amilyen. Az eddig megtapasztaltak alapján hiszem, hogy Isten egyre jobb és mélyebb ismerete javamra válik. Változom általa, és egyre felszabadultabb leszek ebben az életben.
Beszélgetésünk végén Jézus egyik mondása jut eszembe: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” (János 8,32) Fantasztikus tudni, hogy Jézust egyre inkább megismerve − aki ő maga az igazság − egyre inkább felszabadulhatunk arra, hogy azok legyünk, akinek Isten megálmodott minket. Köszönöm szépen a beszélgetést, Andi és Miki! Az Úr áldjon benneteket!
Lehet még másképp?
Köszönöm, fiatal barátom, hogy őszintén elmondtad,
megállítottál az utamon, mit diktált a megszokott.
Kérdőjeleket tettél oda is, hol nekem már elkopott,
hinni valami másban, hogy az életünk
nemcsak kitalált sablonok mentén élhetjük, próbálva beleilleszkedni abba,
mit emberi szándék kiötlött, de
érzed, hogy neked nem jó, nekem sem,
bár szolgáljuk, de küzdünk vele, mert
lelkünkben érezzük, hogy ez nem értünk van.
Mert ki mondja, hogy csak így lehet,
tanulni, dolgozni, élni, a jót megtalálni és élvezni,
másoknak belőle adni vagy egyszerűen csak lenni.
Gondoljuk hát újra együtt át,
mit eddig nem tettünk, de
az ÉLET szól, adva új esélyt arra,
hogy életünk élhessen, s mi élhessünk abban.
Merjünk hát elgondolkodni, ha kell, bátran kérdéseket tenni fel,
hogy miért is éljek így, illeszkedjek ebbe,
ha lelkem mást mond, hogy mást szeretne.
Sokszor mondják, hogy kell, ahhoz, hogy elérd,
de mit is, kérdezem, szépnek tűnik, de egy mérlegen megég.
Kellek helyett hallgassunk inkább arra,
mit sugall belső hang, a Tanácsos,
ki javunk akarja.
Éjszaka
Megnyugszik a város, csak néhány távoli zaj,
mit tücskök zenekara sok szólamban ural.
Jó itt, megnyugszom, csendesül szívemben a robaj,
mit keltenek napi gondok, a múlt és a jövő, honnan jövök és hova tartok,
ki tudja, pedig annyi ember mondja.
Mit elrontottam, csak elengedni tudom,
s hogy mitől lesz jó, nem tudom, csak hinni próbálom.
Lehet-e élni abban, mi körülvesz, egyszerűn csak lenni, tenni, mi épp van,
s a többit bízni arra, ki öröktől fogva van,
kinek képét hordozzuk az örök VANban?
Törődik-e tényleg eléggé e földi maggal
vagy merőben más a képlet
és nem marad más, mint hogy
élted kezedbe vedd, irányítsd, kontrolláld
sok küzdelem, szorongás után azt éld meg,
mit őszintén akartál, jónak gondoltál,
mi valóban szép és emberi,
elérni nem tudod, bárhogy akarod,
vagy épp eléred, de lelked hiányát nem mérsékli.
Így akkor hogyan és miért mindezt?
Mit tehetsz mást, mint hogy megkérded
a VOLT, a VAN s ÖRÖKKÉ illetékest.
Üres
az ünnep s a helyed az asztalnál,
a jelen nélküled, kit érdekel a gazdag tál.
Hátamon érzem hiányát, a
szoros ölelésnek, mit csak te tudtál.
Ölelő karodból, tűnődöm, mi maradt,
szorító érzés torkomban, szívemen,
s a tetovált jel, mi megkülönböztetett
megannyi ezertől, ki annyit szenvedett, mert
míg sokakat értettél, téged oly kevesek,
s tán ők sem eléggé, úgy, ‘hogy vágytad volna
hatalmas szíveddel,
mi kongott üresen a félelemben fuldokolva.
Mert „kit anya szült, mind fél”,
veled félek én is e nyomorult dereglyén,
mi egyre visz Kharón felé,
hogy lelkünk átvigye sötét vizeken Őelé.
Hol arcod újra láthatom, mert
nem botorkálok, mint itt vakon,
semmi sem tartja vissza már a fényt,
mi segít megérteni sok e világi rejtélyt,
a Szeretet hol volt, mikor lesújtott az a kéz.
Igen, félek és „káromkodni kél kedvem”,
mikor itt nyomorodva hiányotok megélem.
Megint itt
Hát, igen, jövök, mit is tehetnék,
hisz tudod, hogy nyomaszt a múlt, jelen s jövő,
sok kép, mi volt, most nem szép, s mi lehet még.
Megint sírtam, mert kit úgy szeretek, szenved,
és ordítanék, meddig még, s miért?
De erre választ nem kapok,
érzem, csak a levegőt csapkodom
dühömben, s nem hall az ég.
Tudom, hogy itt vagy, de nem értem,
miért nézed e szenvedést tétlen.
Úgy érzem, az együttérzés kevés,
tettek nélkül gyenge duma,
hogy egykor mit tettél, most nem elég.
Várom, hogy mondj valamit,
de felettem csak az üres ég,
süket fülem szeretne hallani, vak szemem látni,
nyisd meg, mert nélküled nincs élnem miért.