Hittel látni Jézust

Elolvasási idő: 17 perc
Elolvasási idő: 17 perc
„Én már tudom, hogy Isten keze mindenhova eljut, és mindenhol meg tud szabadítani… Ha pedig megszabadultam, akkor Krisztus-követ vagyok. Nekem üzenetem van mások felé: VAN SZABADSÁG!”

Hosszú Jánossal valamikor 1995-ben találkoztam először egy keresztény rendezvényen. Édesanyjával és húgával érkezett egy vak fiatalember, aki lelkesen gitározott és angolul beszélt az ottani amerikai misszionáriusokkal. János, mint megtudtam, születése óta nem lát. Jézus iránti szeretete és hite azonban már az első találkozásunk alkalmával megragadott. Vele és feleségével, Böbével beszélgetek családjukról, életükről és szolgálatukról.

János, szeretnélek megkérni, hogy röviden beszélj a megtérésedről, arról, hogyan ismerted meg Jézust és az ő szeretetét.

János: Vakon születtem egy orvosi műhiba miatt. Traumatikusan indult az életem. Minden család egészséges kisgyermeket vár. A szüleim, amikor megtudták, hogy baj van, igyekeztek ezt a tényt elfogadni és segíteni. A hetvenes években, egy faluban nem volt semmi segítségük: senki sem tudta, hogy kell egy vak gyermeket nevelni, nagyon tanácstalanok voltak. Aztán szépen, fokozatosan belelendült a feladatokba a család.

Tizennégy és fél évesen, egy barátomtól hallottam először az élő Jézusról, aki a mindennapokban is segít az életünket irányítani.

Előzőleg már olvastam a Bibliát, vallásos voltam, de azt nem tudtam, hogy az Istennel lehet személyes kapcsolatom. A barátom segítségével értettem meg, hogy Jézus mit végzett el értem, hogy ehhez már nem kell semmit sem hozzátennem, csak el kell fogadnom. El kell hinnem, hogy Jézus engem is szeret, engem is megváltott, és az én szívemben is élni akar. Imádkoztam a barátommal, és megtértem.

Nem látó emberként éreztél-e haragot Isten felé a fogyatékosságod miatt?

János: Érdekes módon nem igazán, mert tudtam, hogy nem Isten tehet róla. Az orvosok hibáztak. Persze mondhattam volna, hogy Isten megakadályozhatta volna, ami történt, de valahogy sohasem volt bennem ez a kérdés. Viszont miután megtértem, jobban foglalkoztatott a gyógyulásom. Kérdeztem Istent: „Uram, te meggyógyíthatnál, miért nem teszed?”

Láttam őt munkálkodni, megtapasztaltam dolgokat: elvette a félelmeimet, az örömtelenségemet. Megéltem a Jézussal való együtt vacsorázást.

Nagyon kézzelfogható élmény volt a jelenléte az életemben.

Ahogy a Bibliát olvastam, egyre jobban megismertem Istent és az ő hatalmát, tudom, hogy gyógyítani is tud. Imádkoztunk ezért a barátaimmal. Kérdéseim voltak, amiket feltettem, de nem voltam soha mérges rá a vakságom miatt.

Fiataloknak óriási kérdés a társ megtalálása, választása. Fogyatékkal élő emberként még inkább meghatározó, hogy vajon lesz-e olyan valaki, aki mellém áll, segít engem. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

János: Én egy álmodozó, romantikus lélek vagyok. (Böbe kuncog.) Megértettem Istenről azt, hogy a barátom akar lenni, és azt is tudtam, hogy ő megért engem. Ismerte a romantikus álmaim és a vágyaim a párommal kapcsolatban is. Ma már mosolygok ezeken az álmokon, de tény, hogy vakon nem egyszerű ez a kérdés (látóként sem az).

El kellett hinnem, hogy Isten jó tervében az életemre vonatkozólag az is benne van, hogy lesz egy hozzám illő társam.

Ezt eleinte nehéz volt elhinnem, mert megtérésemig csak azt hallottam, hogy nekem bizonyítanom és teljesítenem kell, megmutatni, hogy értékes vagyok. Ebben a kérdésben pedig Isten gondoskodásában kellett bíznom, rá kellett hagyatkoznom. Legalább nyolc évnek el kellett telnie, mire ezt megértettem, és oda tudtam adni Istennek. Ezután megváltozott a párkereséshez való teljes hozzáállásom, és a lányokhoz való viszonyom is.

Mikor és hogyan találkoztatok? – fordulok most Böbéhez, aki már tizenkilencedik éve szerető társa Jánosnak.

Böbe: A testvéreim bekapcsolódtak egy vakmisszióba. Ez egy felekezetközi misszió volt, egy baráti társaság szervezte az alkalmakat, az idősebb nővérem volt az egyik vezetője. Látássérülteket hívtak táborozni, hosszú hétvégékre, egynapos találkozókra. A találkozóknak a központjában az evangelizáció állt. Én is csatlakoztam a szolgálathoz.

Jánossal 1999-ben, egy egynapos kiránduláson találkoztam először. Nem sokat kommunikáltunk a nap folyamán. A visszafelé való úton én vezettem a társaságot. Miközben szóltam a csapatnak, hogy készülődjünk az induláshoz, éppen köhögtem egyet, János pedig ugyanúgy visszaköhögött, és megkérdezte, hogy leszek-e a kísérője. A másfél órás úton egy jót beszélgettünk, így indult az ismerkedésünk.

Gondoltad volna, hogy egy vak férfivel kötöd majd össze az életedet? Készített erre a feladatra Isten? Egyáltalán fel lehet-e erre készülni?

Böbe: A kisebbik nővérem, aki már a mennyben van, sérülten született. Ő egy szeretetotthonban élt, és rendszeresen látogattuk, de sok időt töltött otthon is velünk. A látogatások során több, mindenféle sérüléssel élő emberrel találkoztam. Néhányuk viselkedését nehezen viseltem, de összességében a sérültek nem álltak tőlem távol.

A vakmissziónak köszönhetően nem volt számomra idegen a nem látó emberek élete.

A táborok során megismerhettem a látássérülteket, megláthattam, hogy számukra mi a fontos. A látássérültek elfogadásával sem volt soha problémám, de nem gondoltam bele, hogy esetleg lehet egy látássérült férjem. Igen, azt mondhatom, hogy a tapasztalataim által készített Isten.

Az összecsiszolódás minden fiatal pár életében nagy kaland. Gondolom, a ti esetetekben még inkább meg kellett tanulni alkalmazkodni. Beszélnétek erről az időszakról?

Böbe: A legfontosabb az volt, hogy a társamat Istentől kapjam, és biztosan tudjam, hogy ez Isten akarata az életemben. Sohasem gondolkodtam azon, milyen nehézségeink lesznek abból kifolyólag, hogy a férjem látássérült… ez nem volt kérdés. Inkább arra vágytam, hogy valóban biblikus legyen kapcsolatunkban az egymás elfogadása és tisztelete.

János: Böbe kezdetektől fogva nagyon szimpatikus és jó fej volt, látszott, hogy nincsen benne semmi előítélet – ez azóta sem változott. Néha a gyerekeink szólnak rá: „Anya! Apa nem lát. Vedd már észre!” Neki tényleg sokadik rangú kérdés, hogy nem látok. Értsétek jól: a feleségem nem felelőtlen, nem nemtörődöm, hanem az állapotom így természetes számára. Ez nagyon fontos: egy sérült ember akkor érzi magát jól egy kapcsolatban (mindenfélében), ha a sérültsége nincs állandóan a homlokára biggyesztve, kihangsúlyozva. A családunkban ez tehát nem központi téma. Persze, ha a gyerekeknek kérdésük van, arra mindig válaszolunk, nincsenek tabuk. Nekik is teljesen természetes, hogy apa nem lát.

Ők hogy élik ezt meg?

Böbe: Néha vicces, amikor valami oknál fogva elhangzik, hogy „Nem látok”, mire János rávágja, hogy „Én sem látok”, ekkor Abigél pedig megjegyzi, hogy „Jó, apa! Te azért nem látsz, mert vak vagy.”

János: Abigél ezt az utca embere előtt is kimondja. Ha valami oknál fogva közölni kell, hogy én látássérült vagyok, akkor elmondja: „Apukám látássérült. Ő nem látja, hogy te mutogatsz neki.” Természetes számukra, hogy nem látok, de meg kellett tanulniuk ezt kezelni és felvállalni a látó társaik előtt. Például amikor kisebbek voltak, és elöl maradt valami játék szétszórva, én ráléptem. Ekkor el kellett magyarázni a lányoknak, hogy nem azért törtem össze, mert nem szeretem őket, vagy mert gonosz vagyok, hanem mert nem vettem észre a szőnyegen maradt tárgyat.

Van még egy fontos dolog:

Az emberek sokszor azt gondolják, hogy egy vaknak mindig segíteni KELL.

A valóság ezzel szemben az, hogy akkor érdemes segíteni (de akkor sem kötelező), ha az illetőnek szüksége van rá, és ő maga kér segítséget. Nálunk a családban is így van ez. Ha tényleg szükségem van segítségre, szólok a családban is, és az utca emberének is. Igyekszek úgy segítséget kérni, hogy minél egyszerűbben lehessen válaszolni. Például amikor buszra várok, konkrétan azt kérdezem, hogy „Ez a 34-es busz?”.

Böbe: Igen, fontos, hogy János, illetve a sérült kér segítséget. Ha pedig mi szeretnénk segíteni (például átvezetni egy nem látót az úton), akkor tegyük fel a kérdést: „Segíthetek?” Ha azt válaszolja, hogy igen, ezt vagy azt, ebben-abban tudunk segíteni, akkor segítsünk! Érdemes azt is megkérdezni: „Hogyan tudok segíteni?” Mert akkor biztos a neki legmegfelelőbb módon tudjuk ezt megtenni.

Ez a legjobb megoldás: megkérdezni, és elfogadni a választ – azt is, ha éppen nem kér segítséget.

János: Van, amikor én úgy vélem, nem kell segítség, de mégis kell. Például nem veszem észre az előttem lévő lépcsőt az utcán, mert elgondolkozom. Akkor a gyerekem szól: „Apa! Ott lesz majd egy lépcső.” Ő ismer engem, tudja, hogy most van szükségem segítségre. Az utca emberétől ez nem várható el, ő nem vesz észre ilyen apró dolgokat. Ezzel együtt is az emberek segítőkészek, mi pedig minden segítséget nagyon megköszönünk.

Tehát a mindennapokban sokszor nem kérdés a látássérültséged a családban.

János: Ez így van, de természetesen vannak korlátaim, például a háztartásban. Nem tudok stabilan felfúrni egy polcot a falra, vagy egy túl magasan elhelyezkedő égőt kicserélni.

Ezeket hogy oldjátok meg?

Én sem tudok polcot fúrni – nevet Böbe. – Szoktam mondani Jánosnak, hogy „Nem baj, majd más megcsinálja”. János egyébként sokat segít a háztartásban: mosogat, elindítja a mosógépet, a kimosott ruhát átpakolja a szárítógépbe stb.

János: Böbe nagyon gyakorlatias. Sok mindent megcsinál, amit lehet, hogy más hölgyek nem szívesen tennének meg. Nekem meg kellett tanulnom a korlátaimat elfogadni. Egy iparos családból származom, ahol mindenki mindent egyedül oldott meg. Eleinte nagyon frusztrált, hogy én sok olyan dologra nem vagyok képes, mint az elődeim. Egy idő után viszont megértettem, hogy ezt is Isten kezébe kell letennem. Nem keseregni, meg mérgelődni kell azon, hogy mit nem tudok megcsinálni, hanem tegyem le az Úr kezébe, higgyem el, hogy ő majd gondoskodik a szükségről. Isten adott barátokat, testvéreket, akik nem csupán szívességből, hanem szeretetből jöttek/jönnek segíteni, és úgy csinálnak meg dolgokat nekünk is, mintha maguknak csinálnák.

A gyermeknevelésben hogyan oszlanak meg a szerepek?

János: Mindkét gyereknél máshogy éltem meg a nevelést. Ez a „másság” azért volt, mert én változtam. Hogy ezt megértsék az olvasók, beszélnem kell az önelfogadásról. Ugyanis nem volt könnyű önmagamat elfogadnom. Eleinte azt gondoltam, túl vagyok ezen, lazán vettem ezt a kérdést. De Isten rámutatott, hogy mégis ez az egyik legnagyobb problémám. Az első reakcióm az volt, hogy elnevettem magam, azt hittem, viccel velem Isten. Ezért próbára tettem őt. Kértem, mutassa meg, mik azok a területek, ahol nem fogadom el magam. Például sokan odajöttek hozzám a tiszteletüket kifejezve felém, mert látták, hogy vakként hogyan élek.

Ezeket a közeledéseket mindig elutasítottam, mert nem akartam erről beszélni – hárítottam. Leforráztam és elbizonytalanítottam a testvéreimet: Rosszat mondtak? Butaságot kérdeztek? – ezek után nem mertek kérdezni tőlem semmit.

Amikor ezt megértettem, arra kértem Istent, hogy adjon tiszta lapot. Mutassa meg mindegyik területet, ahol az önelfogadással problémám van.

Hogy mi köze ennek a gyerekneveléshez? Voltak dolgok, amiket Johannánál nem tudtam megcsinálni – még segítséggel sem –, ez nagyon leforrázott és zavart. Emésztettem magam emiatt. Ráadásul ahelyett, hogy elfogadtam volna a testvéreink segítségét, magamban dühöngtem. Azt gondoltam, hogy azért jönnek segíteni, mert sajnálnak, hogy látássérültként nem tudok a gyerekemről megfelelően gondoskodni.

Sokszor jöttek át hozzánk fiatalok – veszi át a szót Böbe. – Játszottak Johannával, terhet vettek le rólam.

Én meg azt gondoltam – folytatja János –, hogy sajnálatból vannak nálunk. Nagyon sok problémám volt ebből. A sátántól jöttek ezek a hülye gondolatok, ezek a vádló hazugságok. A fiataloknak mindez eszükbe sem jutott, én meg dühöngtem és becsapott voltam, azt hittem, lesajnálnak. Nagyon nehéz volt.

Abigélnél már nem voltam megfertőzve ezzel a gondolkodással, mert már ott tartottam az önelfogadás folyamatában, hogy minden segítségért nagyon hálás tudtam lenni. Johinál néhány tabu is volt a vakságomat illetően, Abigél nevelése során már nem voltak tabuk. Ma már úgy gondolom, hogy egy jól működő családban egyébként sem lehetnek tabuk! Isten arra is rámutatott, hogy hol rontottam el a gyereknevelést. Például túl indulatos meg ingerlékeny voltam. Mindezért bocsánatot kértem a lányomtól, megbeszéltük és feloldódtunk ezekből.

Életetekben fontos szerepet játszik a gyülekezet közössége.

János: A gyülekezet számomra azt a helyet jelenti, ahol az ember otthon van. Ahol szabad, ahol gyógyulhat és épülhet, erősödhet és bátran önmaga lehet. Nem kell félnie attól, hogy megszólják. Ahol a tagok építik egymást, és segítik a másikat, hogy stabil legyen, és így tudjon Istennek szolgálni. A gyülekezetünknek tizenöt éve vagyunk tagjai, ahol mindezt folyamatosan megkapjuk. Ideérkezésünkkor egy mélypontról kellett a közösségnek felállnia. Akkor a gyógyulás volt a legfontosabb mindnyájunknak. Isten különös módon hangolt össze minket: mi is tudtunk segíteni másoknak, míg magunk is sok segítséget kaptunk a gyülekezetből.

Böbe: Ma is támogató háttérként áll mögöttünk a közösség. Számíthatunk rájuk, amiért nagyon hálásak vagyunk!

János: Azt tanultuk meg a gyülekezetben, hogy akkor tudunk stabilak lenni Istenben, ha (többek között) misszionáló gyülekezetként tekintünk saját magunkra. Mögöttünk egy nagyszerű csapat áll, akik mindenben támogatnak. Ha kifejezzük a segítségkérést, olyan módon segítenek, ahogy nekünk a leginkább szükségünk van rá. Számíthatunk rájuk, amit nagyon köszönünk!

Mi a szolgálatotok?

János: A gyülekezetben elsősorban a dicsőítésben veszünk részt.

Nagy örömünk – mondja Böbe –, hogy családostul, a lányokkal együtt végezzük ezt a szolgálatot.

A másik terület a vakmisszió. A Bartimeus Egyesület és a baptista egyház Speciális Misszióján belül a vakokkal és a gyengén látókkal foglalkozunk.

János vezeti ezt a területet a Speciális Misszión belül. Jelenleg Kaposváron működik egy kis csoportunk a környékbeli látássérültek között. Egy házi csoporthoz tudnám hasonlítani magunkat, kifejezetten evangelizációs céllal működünk. Az a vágyunk, hogy megismerjék Istent, és megtérjenek a hozzánk csatlakozó emberek.

Mennyire ismert a vakok közti szolgálat?

János: Egyre ismertebb, egyre több gyülekezetben vagyunk jelen. Ezek a csoportok sokszor egy bizonyos célt szolgálnak. Például a nyári táborok szervezését, támogatását segítik. A Bartimeus Egyesület honlapja: https://bartimeus.hu/. Ott megtalálható az egyesület tevékenysége, története stb. Kiemelném a Bartimeus Egyesület Hangos Biblia projektjét, amelynek célja, hogy sok helyre eljusson a Hangos Biblia határon belül és túl. A Speciális Misszióról a https://www.baptist.hu/specialis-misszio/ linken olvashatunk. Mi mindkettőnek aktív tagjai vagyunk, maguk a szervezetek is jelen vannak egymás életében, támogatják egymás munkáját.

Korábban említetted, hogy a gyermeknevelés feladata szorosan összefüggött az önelfogadás kérdésével az életedben. A szolgálat területén is megtapasztaltad ezt?

János: Igen, nagyon is. Isten évek óta vezet bennünket abban, hogy látássérültekkel foglalkozzunk. Én ordítva menekültem ez elől, mert nem tudtam magamat elfogadni. A mai napig időről időre mélységekbe visz le Isten, hogy akár a születésem körüli, akár a vakságommal kapcsolatos későbbi traumákból meggyógyítson.

A múlttal és a problémákkal azért kell foglalkozni és megküzdeni, hogy segíteni tudj egy másik emberen, aki hasonló problémákkal küszködik.

Egy-egy találkozás alkalmával ugyanis tudat alatt a saját nehézségünkkel is szembesülünk. Emiatt elmenekülünk vagy leblokkolunk, és képtelenek vagyunk segíteni. Amikor viszont Isten visszavisz a múltba, feltárulnak a sebek, de ő meggyógyít és mindent a helyére tesz. Nekem foglalkoznom kellett például olyan traumákkal, mint a születésem, apám indulatossága, vagy amikor tulajdonképpen klinikai halál állapotába kerültem közvetlenül a születésem után. A szüleim tehetetlenségével, reményvesztettségével, gyászukkal.

A látássérült emberek életét meghatározzák ezek vagy az ezekhez hasonló traumák. Egy-egy ember sorsa a sajátodéra emlékeztet, illetve arra, hogy nem tudsz mindezen változtatni. Én már tudom, hogy Isten keze mindenhova eljut, és mindenhol meg tud szabadítani. Amikor megszabadít, megsebez, de be is kötöz. Ha pedig megszabadultam, akkor Krisztus-követ vagyok.

Nekem üzenetem van mások felé: VAN SZABADSÁG! A Jóisten titeket is meg akar gyógyítani, titeket is helyre akar állítani!

Nem kell, hogy érthetetlen viselkedésminták, negatív berögződések csapdájában legyetek! Lehet segítséget kérni és kapni – nekem is voltak és vannak segítőim. Az az igazság, ha traumáid hatása alatt vagy, nem tudod az embereket igazán szeretni. Szeretet nélkül pedig nem tudsz missziózni. Nagyon fontos, hogy tisztában légy magaddal. Nem elég azt mondani, hogy Istentől függök (persze ez is fontos), de ha tényleg tőle függesz, engedd őt munkálkodni a mélységeid bugyraiban, és engedelmeskedj neki! Nagyon nehéz beleállni ebbe a folyamatba, de mivel megtapasztaltam, hogy Isten kiemel a mélységből, ezért érte és vele bevállalom az újabb mélységeket is. Egy-egy ilyen „utazás” után azt szoktam mondani, hogy „nagyon szétszedtek”, de majd Isten összerak. Vele egész lehetek, teljes életet élhetek!

Kedves Böbe és János! Köszönöm szépen a beszélgetést! Isten áldjon és őrizzen benneteket!

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp