Lencsisztáni napok (úti beszámoló)
Nikodém Noémi
Isten kegyelméből az idei advent elejét egy egészen különleges országban tölthettem végtelenül kedves és szeretetteljes testvérek között.
Több mint 14 órás utazás után érkeztünk meg fáradtan, de lelkesedéssel tele. Néhány percen belül kiderült, hogy sajnos elveszett a feladott poggyászom. A legszükségesebb holmi ugyan a kézipoggyászomban volt, és négy rövid napot ki lehet bírni a többi holmi nélkül, de nagyon sajnáltam, hogy elvesztek az ottaniak számára sok szeretettel összekészített ajándékok. Hála Istennek, hogy ötünk közül csak az én poggyászom veszett el, amiben kb. a legkevesebb érték volt, így azért még maradt annyi ajándék, hogy jusson a rászorulóknak. Én pedig különösen is élvezhettem a helyiek gondoskodását, azonnal átöltöztettek európai nőből helyi szépséggé.
A szálláshelyünkön, ami a misszió által működtetett gyermekotthonban volt, finom ebéddel vártak minket. Közben jobban összeismerkedhettünk a vendéglátó testvérekkel, ötünk közül négyen most először jártunk itt. Én igyekeztem minél többet megtanulni a helyi nyelvből is, legalább egy bemutatkozásnyit (Mira naam Noémi he). Megtapasztalhattuk, hogy ahol a Szentlélek jelen van, ott hamarosan áthidalódnak a nyelvi és kulturális különbségek. Néhány óra múlva már úgy beszélgettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást. Az ottani lelkipásztor feleségével különösen szoros barátságba kerültünk (talán ehhez hozzájárult az is, hogy ő adott ruhát, amit viselhettem).
A gyermekotthonban, ahol a szálláshelyünk volt, jelenleg 108 gyermek él.
Nem mindannyian árvák, vannak, akik a közeli téglagyárak rabszolgamunkásainak gyermekei, és a szülők a jobb életkörülmény miatt adják őket be a gyermekotthonba. Az egyszerű körülmények ellenére az elhelyezés jó, a gondoskodás színvonalas. Örömmel újságolták, hogy ők a környék legjobb gyermekotthona, minden állami követelménynek megfelelnek, sőt, mindennap tudnak tejet adni a gyermekeknek, és heti háromszor húst is. Ez nagyon nagy dolog, mert a gyermekek nagy része súlyosan alultápláltan kerül be az otthonba. Az állami követelményeknek való megfelelést nagyon komolyan veszik, hiszen keresztény intézmény lévén állandó, szigorú megfigyelés alatt vannak. Fontos biztonsági szabályok is vannak, az egész épületkomplexumot (iskola, kórház, árvaház, imaház) magas falak veszik körül, három őrzött kapun át lehet bejutni a gyermekotthonig. Bent azonban ez már nem érződik, csak a hatalmas nagy szeretet. Vendéglátóink saját kényelmüket is feladva fogadtak minket, a nevelőtanárok a gyerekek szobáiban aludtak a földre terített pokrócokon, mert szobáikat átadták nekünk! A szobákhoz külön fürdőszoba is volt, de a meleg vizes zuhanyzáshoz korán kellett kelni, még a gyerekek előtt.
Első este az egyik nyomornegyedben lévő imaházba mentünk. Erről fontos tudni, hogy a helyi szokásoknak megfelelően a bejáratnál a cipőt le kell venni, és az istentiszteleti helyre csak mezítláb (zokniban) lehet bemenni. A cipőinkért szinte versengtek a helyi kisgyerekek, hogy melyikük vigyázzon rá, így remélhettem, hogy nem mászik bele valami, mire kijövünk.
Az istentisztelet a vendégek ünnepélyes fogadásával és lelkes dicsőítéssel kezdődött. Az igehirdetés üzenetét segített elmélyíteni, hogy háromszor elismételve hallgattam a mondatokat: először magyarul, aztán angolul, majd angolról az ottani nyelvre fordítva. Igyekeztem abból is kihallani az ismerős szavakat (a Jeszút elég könnyű minden nyelven felismerni 🙂 ).
A szállásra hazatérve finom vacsora várt: az ismeretlen ételek és szokatlan fűszerek hamar egészen elvarázsolták az ízlelőbimbóinkat. Vacsora közben természetesen ismét vendéglátóinkkal beszélgettünk, akik elmondták missziójuk történetét, és felkészítettek minket a másnapi programra.
Szombaton hajnali ötkor a müezzin hangjára ébredtünk, de én legalábbis hamar ki tudtam kapcsolni a tudatomból, és még visszaaludtam. Sokkal szebb volt arra ébredni, ahogy az iskolába induló gyerekek énekeltek. Belegondoltam, hogy a mieink milyen fancsali arccal indulnak reggelente: „Jaj, már megint iskola!” Az itteniek számára viszont akkora kiváltság, hogy iskolába járhatnak, hogy örömmel és énekelve indulnak még szombaton is! Az el-elkapott „Jeszu” és „Halleluja” vagy „Ámin” szavakból arra lehetett következtetni, hogy dicsőítő énekeket zengedeznek kora reggel. A gyerekek vasárnap kivételével mindennap 6-kor kelnek: mosakodás, reggeli, áhítat és irány az iskola. Heti hat napon járnak iskolába.
Reggeli után a misszióhoz közeli téglagyárba mentünk. Ott egész családok dolgoznak, évszázadokkal ezelőtti munkamódszerrel: kézi sablonnal készítve az agyagból a téglát. A napi norma 1000 tégla/fő.
Ha elkészülnek a napi adaggal, akkor pihenhetnek, de akinek még van ereje, az tovább dolgozik, hogy bebiztosítsa magát, hátha másnap valami közbejönne, és nem tudná teljesíteni a normát.
Innen a misszió által fenntartott iskolába mentünk, ahol a gyermekotthonban élő 108 gyermeken kívül a helyi falusiak gyermekei és a téglagyári telepről bejáró gyermekek is tanulnak. Mint megtudtuk, ez a tartomány legjobb minősítést elért iskolája, olyan magas színvonalú az oktatás, hogy a muszlim szülők is ide, a keresztény iskolába járatják gyermekeiket. Először a tanárokkal beszélgettünk, aztán meglátogathattuk az osztályokat is. Éppen tesztírós napjuk volt, ők is ugyanúgy izgultak, mint bármelyik kisdiák. Mosolyogva bátorítottuk őket, talán nem volt annyira zavaró és figyelemelterelő a messziről jött vendégek kíváncsiskodása, hogy emiatt ne tudták volna a legjobb tudásukat felmutatni a tesztekben.
Az iskola után a közelben épülő kórházat nézhettük meg. Idén tavasszal már járt ott magyar csoport, az ő fényképeikről már ismertük a helyszínt, azóta sokat haladt előre az építkezés. Jelenleg a földszint és az első emeleti labor van készen. Az alapozás erős, amint befolyik elég pénz, még építhetnek rá két emeletet. A tervek szerint a földszinten egy sürgősségi szoba és három vizsgáló lesz járóbetegek részére (belgyógyászati, nőgyógyászati és sebészeti), valamint egy vérvételi helyiség. A labor az első emeleten lesz, a forrásoktól függően az emeleten majd még kialakításra kerülhet egy műtő, egy szülőszoba és egy vagy két kórterem.
Ennyi sok intenzív benyomás után jólesett már ebédlőasztalhoz telepedni. Majd rövid megbeszélés után a gyermekotthonban élő kicsinyekkel játszottunk. A gyerek mindenütt gyerek, az „utolsó pár előrefuss” és más hasonló játékokat az ottaniak is nagyon élvezték. Többféle játékot játszottunk léggömbökkel is, ennek is nagy sikere volt. A játékokhoz hozzátartoznak a szabályok és esetenként a számolás is, így hamarosan megtanulták magyarul, hogy „edj, ketto, harom”. Aztán elkezdtük nekik megtanítani a „Jézus szeret minden kicsi gyereket” című éneket, amit Énók pásztor pillanatok alatt lefordított az ő nyelvükre úgy, hogy még a szótagszám és a ritmus is passzolt. Kérdeztem tőle, hogy esetleg ismerte régebben angolul? Azt mondta, hogy nem. Ott helyben fordította le maguknak. Így a vége az lett, hogy mi tanultuk meg:
„Jeszu száb bacso-szé pjár karta he.
Jeszu száb bacso-szé pjár karta he.
Jeszu száb bacso-szé pjár karta he.
Áp sze bi pjár karta he.
Ék bacsa, dó bacsi, tín csote bacso szé,
csár bacsi, páncs bacsi, csé csote bacso szé,
szát bacsi, áht bácsi, nou csote bacso szé,
Áp sze bi pjár karta he.”
A játék után a gyerekek megmosakodtak és átöltöztek, majd mindannyian bementünk a gyermekotthon kápolnájába, ahol a gyerekek zenés-táncos ünnepi műsorát tekinthettük meg. Ezután következett a finom vacsora és a csaknem éjfélig tartó testvéri beszélgetés. Nem kell izgulni, az ottani éjfél nálunk csak este 8 óra, úgyhogy olyan nagyon nem voltunk fáradtak. (De igen. 🙂 )
Vasárnap délelőtt 10-kor kezdődött a gyermekotthon kápolnájában az istentisztelet, de a gyerekek már 9-től bent ültek és énekeltek csak úgy maguknak. A felnőttek csak 10 körül érkeztek. Az istentisztelet most is intenzív dicsőítéssel kezdődött, majd a helyi lelkipásztor bemutatta a magyar vendégeket, és szólította előre a magyar igehirdetőt.
Mélyen megérintett az igehirdetés üzenete: „vedd le a sarudat, mert szent ez a hely”.
Az igehirdető nekünk elmondta, hogy életében másodszor prédikál a saját gyülekezetén kívül, és életében először szolgál angol nyelven, de ez közben egyáltalán nem érződött, teljesen folyékonyan, sőt, magával ragadóan beszélt. Amikor a személyes megtéréséről emlékezett meg, szinte elcsuklott a hangja, a hallgatóságban pedig néhányan a könnyüket törölgették, míg mások lelkes „Alleluja” és „Amín” bekiáltásával fejezték ki, hogy dicsőítik Istent azért, amit elvégzett szolgája életében.
Az igehirdetés után úrvacsorai közösségben vehettünk részt, majd a férfi testvérek egy másik istentiszteletre mentek egy közeli településre, mi, nők pedig itt maradtunk, és a helyi nőknek és lányoknak folytatódott női alkalommal az istentisztelet.
A női áhítatra alapigének a János 16,21-et választottam: „Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra.” A gyermekvárás és anyaság tapasztalata az egész világon egyetemes, ami viszont különleges, hogy Urunk, Jézus azt mondta ebben az igében, hogy öröm, ha ember születik a világra. Ha élt valaha valaki, aki mondhatta volna, hogy egy gyermek születése nem öröm, hanem fájdalom, akkor ő az. Mondhatta volna: „Atyám! Már így is nagyon sok a bűn a világon! A keresztem már így is nagyon nehéz! A sebeim már így is éppen eléggé véreznek és fájnak! Kérlek, ne szülessen még több ember, ne kelljen még eggyel több ember bűnének a terhét cipelnem!” – de ő nem ezt mondta, hanem azt, hogy öröm, ha ember születik a világra! Ezzel azt is mondta, hogy nemcsak az anya számára, hanem igenis az ő számára is öröm. Mert az a még egy ember lehet olyan ember, aki bűneiből hozzá tér, és ezen az egész menny örül majd.
A mi nyelvünkben a gyermekvárásra háromféle kifejezés létezik (hála Istennek, mindhárom könnyen fordítható az angolra és az ottani nyelvre is). Az első a „várandós” – ebből tudjuk, hogy vár valamit, számít valamire, remélhetőleg valami jó dologra. A másik a „terhes” – ez inkább ennek a kilenc hónapnyi időszaknak a nehézségeire utal. Van azonban egy igazán gyönyörű kifejezésünk is: „áldott állapotban van” – ezt igazából nem is kell magyarázni.
Az ünnepvárásunk is hasonlíthat a gyermekvárásra. (Ott is ünneplik a karácsonyt, bár csak egy napon. Az advent fogalma és hagyományai nem nagyon ismertek, de már most is fel vannak díszítve a közösségi terek, és az előtérben egy karácsonyfa is van.) Lehet, hogy valakinek az advent „csak” várakozás. Kérdés, hogy mire vár. A gyermekek talán csak az ajándékokra. Mások talán arra, hogy aznap nem kell dolgozni, vagy arra, hogy rég nem látott családtagokkal találkozhatnak. De ha az advent „csak” várakozás, és ha ráadásul nem is a jó dologra várunk, akkor a vége nem lesz ünnep. Lehet valakinek az ünnepvárás teher is. Mi, nők tudnánk arról beszélni, hogy mennyi feladattal, igen, teherrel jár az ünnepi előkészület. De a lelkipásztor testvérek is el tudnák mondani, hogy mennyire fárasztó egyik istentiszteletről a másikra rohanni (főleg, ha nagy körzetük van). Advent első vasárnapjától újévig szinte nincs megállás.
Hála Istennek, hogy az ünnepvárásunk lehet áldott állapot is. Amikor tudjuk, hogy mire várunk, mire készülünk. Amikor annyit és úgy teszünk, ami az ünnepi előkészülethez kell, és az előkészület nem teljesítménykényszerről, a mások ünnepének lekörözéséről vagy ilyen-olyan frusztrációink kompenzálásáról szól.
Az ottani misszió egyébként nagyon sokat tesz azért, hogy valóban ünnepet szerezzen a legnyomorúságosabb helyzetben élőknek is.
Például már hónapok óta gyűjtenek arra, hogy a téglagyári munkásoknak adhassanak karácsonyra a napi norma teljesítéséért járó összegnek megfelelő adományt, hogy legalább azon a napon ne kelljen dolgozniuk.
Igei gondolataimat ezzel zártam: ne feledjük, az Úr Jézus nem azt mondta, hogy ne szülessen több ember, mert már így is nagyon nehéz a kereszt, hanem azt mondta, hogy (neki is) öröm az, ha ember születik a világra. Minden fájdalom és szenvedés ellenére szeretett minket, vállalta értünk a kereszthalált, és örül nekünk.
Ezután Anna bizonyságtétele következett a súlyos betegségéről és a gyógyulásáról, külön kiemelve azt a zsoltárt, ami kapaszkodója volt abban a rettenetesen nehéz időszakban. A bizonyságtétel után imádság következett, az asszonyok sorra jöttek oda hozzánk imakéréssel, vagy gyermekeiket tolták elénk, hogy imádkozzunk értük. A végén még egyszer elénekeltük a gyerekekkel, hogy Jézus szereti őket, mind az ék, dó, tin… kicsi gyereket.
Mire a női alkalomnak vége lett, a férfiak is visszajöttek a másik istentiszteletről. Együtt megebédeltünk, aztán megint szétváltak útjaink. A férfiak délután még két másik istentiszteletre mentek, mi pedig ott maradtunk a gyermekotthonban a gyermekekkel beszélgetni, énekelni, játszani.
A gyerekek most nem közös produkciót adtak elő, hanem egyenként álltak elő énekekkel.
Egészen kicsikék is szépen énekeltek. Néhány ének már ismerős volt a korábbi istentiszteletekről, másokból csak egy-egy szót tudtam elcsípni, hogy vajon miről is szólhat. Nagyon meghatott az, amit egy 12 év körüli kislány énekelt nagy átéléssel. A refrénje ez volt: „Mera Jeszu Maszih, mera Jeszu Maszih, mera Jeszu Maszih pjár ha” = Engem Jézus, a Messiás szeret.
Ezután „székre leülőst” játszottunk. Nálunk is ismert a játék, hogy eggyel kevesebb szék van, mint ahány játékos, és aki nem tud leülni a székre, amikor elhallgat a zene, az kiesett. Itt annyival volt nehezebb a játék, hogy eleve a széken ülés is ritka eset, hiszen az iskolát leszámítva szinte sehol nem ülnek széken, még az istentiszteleteken is a földön szoktak ülni törökülésben. A másik, hogy csak nagy nehézségek árán sikerült összevadászni négy széket. Az egész gyermekotthonban nem találtak négy egyforma ülőalkalmatosságot; sem az anyaguk, sem a formájuk nem egyezett, egyedül viharvert állapotuk volt hasonló. Egyik-másik olyan állapotban volt, hogy itt, nálunk minden jóravaló munkavédelmis azonnal tűzre vetette volna.
A székre leülős játék azért kellett, mert valamilyen „igazságos” módszert kellett találnunk az ajándékok elosztására. Ugyanis az én poggyászom eltűnése miatt sajnos nem volt annyi ajándékunk, ahány gyermek, csak a szaloncukorból jutott mindegyikőjüknek. Az ottani lelkipásztor felesége találta ki, hogy játsszunk székre leülőst, és a nyertesek kaphatnak ajándékot. Így sikerült „igazságosan” kiosztani az ajándékokat. Ennek az ára csupán néhány órányi zajártalom volt, hiszen a székre leülőshöz zene is kell (ami ott minden számunkra elképzelhetőnél legalább három fokozattal hangosabb), továbbá a gyerekek is hangosan drukkolnak egymásnak. Nem is beszélve arról, ha véletlenül döntetlen a helyzet, mekkora hangerővel tudnak reklamálni
– pontosan úgy, mint a világ bármely más helyén élő gyerekek.
Vacsorára a férfiak is visszaértek, és arról számoltak be, hogy a másik két helyszínen is nagyon áldott alkalmak voltak.
Hétfőn reggel fájdalmas búcsút kellett vennünk. Borzasztóan hamar elmúlt ez a négy nap! A gyerekek, mint minden iskolai napon, most is 6-kor keltek és énekelve készülődtek az iskolába. Készült néhány búcsúszelfi, majd kértek, hogy menjek velük a kápolnába a reggeli áhítatra. Az egyik fiatal nevelőtanárnő vezette az áhítatot. Sajnos egy szót sem értettem belőle, mégis jó volt ott lenni velük, bár a kápolnában olyan hideg volt, hogy látszott a leheletem. (Nappal 20-22 fok szokott lenni, éjszakára lehűl 9-10 fokra, de aznap inkább csak 6-7 fok volt reggel még.)
Elköltöttük az utolsó reggelit a gyermekotthonban, majd egy kis falusi iskolát látogattunk meg, amit egy hívő testvér működtet a saját házában. Annak idején ő volt a falujában az első, aki a 10. osztályt is elvégezte. Akkor Isten megszólította őt, és elhívta arra, hogy a gyermekek oktatását segítse, ezért aztán továbbtanult, és most iskolaigazgató. A ház földszintjén van az ő és családja szobája, az emeleteken az iskola. A ház csupasz téglás vakolat nélkül, az emeletekre keskeny és meredek lépcsőn lehet feljutni, amelyekhez korlát nincs. Ide főleg a téglagyári gyerekek járnak. Az egész iskola adományokból működik. Régebben volt, hogy kérte a szülőket, hogy legalább valami csekély hozzájárulást adjanak, de hát tőlük már az is hozzájárulás, hogy lemondanak a gyerekeik munkájáról. Akkor mondott le végképp a tandíj (vagy legalább hozzájárulás) kéréséről, amikor a pénz szóba kerülte után másnaptól egy tehetséges kislány soha többet nem jött iskolába. Akkor az Úr nagyon megintette őt ezért, és azóta a szülőktől egyáltalán nem kér pénzt, csak adományokból működik az iskola.
Ezután elindultunk a tartomány fővárosa felé, hogy megnézzük az ottani legnagyobb nevezetességet, a Mogul Birodalom korában épült erődöt és nagymecsetet. Engem mindig is lenyűgöztek a régi dolgok, és arról a korszakról olvastam is már korábban. Kőrösi-Csoma Sándor is járt ebben a városban, és a nagymecset melletti karavánszerájban szállt meg.
Az eddigiekhez, a téglagyárhoz, a nyomornegyedek imaházaihoz és az árvaházhoz képest ez a hatalmas erőd és a nagymecset nagyon más világ volt. Több száz év múltán is hirdette a valaha volt Mogul Birodalom nagyságát és gazdagságát – bár az utánuk következő hódítók, a szikhek és aztán a britek minden mozdíthatót elloptak belőle. Sic transit gloria mundi.
Azért én mégis nagyon örültem, hogy láthattam mindezt. Soha nem álmodtam volna, hogy valaha eljutok poros kis délkelet-magyarországi szülővárosomból a világörökség e helyszínére. Annyi sokféle benyomás ért a nyomornegyedektől a nagymecsetbe látogató gazdag turistákig, hogy még időbe telik mindet feldolgozni. Furcsa és kicsit vicces volt, ahogy körülvettek minket az erődben és a mecsetben, mert az európai turistákkal akartak fotózkodni mint valami filmsztárokkal.
Este még egy gyülekezetbe elmentünk, de sajnos nem tudtunk az istentisztelet végéig maradni, mert szorított az idő a repülőgép indulásáig. Az igehirdetés központi üzenete itt is Isten jelenléte volt, amit nem lehet kikövetelni vagy varázslással előidézni, hanem az Istennek tetsző élet az, amelyben átélhetjük, mint a frigyládával harcba vonuló izraeliták.
Ebben a gyülekezetben végre én is letelepedhettem egyszerűen a többiekkel törökülésben a földre, mert – hála Istennek – eggyel kevesebb szék volt kitéve elöl, mint amennyien mi, vendégek voltunk, és egyébként sem szeretem, ha elöl kell ülni, és mindenki néz mint valami látványosságot. Jobb volt a dicsőítő lányok mellett kuporogni a földön, és végül még egy csörgődobot is a kezembe nyomtak, hogy csatlakozhassak a zenélésükhöz.
Az utolsó napból a legkedvesebb percek számomra, amikor este a repülőtérhez közeledve egy biztonsági kapun kellett áthaladni, ahol a misszió kisbuszát megállították a fegyveres őrök. Megállították az autót, és kérdezték, hogy kik vagyunk, hová tartunk stb. Kérték a helyi kísérőink iratait. Amikor a lelkipásztorné odaadta az igazolványát, a katona a zseblámpájával világítva olvasta el, és a Christina nevet látva rákérdezett: Keresztény vagy? Ebben a helyzetben akár életveszélyes is lehet erre a kérdésre válaszolni, Christina azonban pillanatnyi töprengés nélkül mondta, mint a világ legtermészetesebb dolgát: „Igen, keresztény vagyok.”
Erre a katona odafordult a lelkipásztorhoz: „Te is keresztény vagy?” „Igen, az vagyok.” És akkor a katona kezet nyújtott: „Én is keresztény vagyok.”
Elmondta, hogy melyik gyülekezetbe jár, és kiderült, hogy még közös ismerőseik is vannak. (Azért nem árt belegondolni, hogy a tartományi főváros lakossága kb. 11 millió fő, több mint egész Magyarországé!) A végén a lelkipásztor és a marcona gépfegyveres öleléssel köszöntek el egymástól, minket pedig meg se néztek, az iratainkat sem kérték.
El kellett köszönnünk ottani testvéreinktől, nem is tudom, hány „még egy utolsó” öleléssel. Nagyon nehéz volt elszakadni. Ezután még 16 órányi utazás várt ránk, de végül csak hazajutottunk. A poggyászom nem lett meg, csak hetekkel később küldték vissza a bécsi repülőtérről. Az azonban biztos, hogy az út során sokkal több mindennel gazdagodtam, mint amennyit veszítettem, még akkor is, ha a végén még alaposan meg is fáztam a repülőgép erős légkondicionálója miatt.
Azt kérték, hogy írjak 10-15 mondatos beszámolót az útról, de hogy lehet egy életre szóló élményt 10 mondatban elmesélni? Azt hiszem, legjobban a hazaérkezésünk utáni reggelen olvasott zsoltár foglalja össze:
„Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.” (Zsoltárok 103,1–4)
Búcsúzáskor azt kérdezték tőlem az ottaniak, mikor jövök legközelebb Lencsisztánba. „Holnap!” – válaszoltam, mert legszívesebben tényleg ezt tenném, de hát tudjuk, hogy ez nem rajtam múlik. Azt viszont biztosan állíthatom, hogy: Me „Lencsisztán” sze bohat-bohat pjár karti hu (Nagyon-nagyon szeretem „Lencsisztánt”).