Hogy kerül egy fiatal házaspár a Menedék Alapítványhoz, egy Somogy-megyei kis faluba, Bodrogra?
– 1983-ban házasodtunk össze. Házasságunk elején sokat beszélgettünk arról, hol dolgozzunk, hol éljünk. Kérdezgettük Istent: milyen utunk lesz közösen? Mivel elnyertük Isten kegyelmét Jézus Krisztus által, és hittel elfogadtuk azt, szerettük volna viszonozni mindezt: valahogy kifejezni Isten iránt a szeretetünket és hálánkat. Közben elkezdtük az életünket: építkeztünk, én vállalkozó voltam, és megszületett első gyermekünk. Kerestük Isten konkrét tervét az életünkre. – meséli Kornél.
– Közben az is bennünk volt, hogy Istennek hála, a pécsi gyülekezet létszáma elég nagy. Mi van akkor, ha Isten egy másik helyen is szeretne gyülekezetet építeni, oda terelni embereket? Mi van akkor, ha ebben a munkában minket is használni akar?
Azért imádkoztunk, ha Istennek van konkrét terve és feladata számunkra ebben, akkor legyünk készek Őt követni, otthagyni a megszokottat, akár a gyülekezetet is – veszi át a szót Anna.
Kornél: – A Menedéket Alapítványt ismertük, mert Anna Budafokon élt, mielőtt összeházasodtunk. Amikor Xéni lányunk kilenc hónapos volt, a családunkba fogadtunk egy tizenkét éves lányt határozatlan időre, amíg a családja élete rendeződik, és vissza tudják fogadni őt. Ez az időszak munkával és imádsággal telt. Isten egyszer csak válaszolt. Nekem egy hétköznapi alkalmon. Ott értettem meg, hogyha valóban engedelmeskedni akarok, az ő tervét betölteni, akkor mindent engedjek el, ami akkor fontos volt az életemben: a majdnem kész házat, a vállalkozást, a családi biztonságot, barátokat, gyülekezetet. „Jó Uram, ha ezt kéred… de ezt valahogy Annával is meg kellene beszélni” – válaszoltam. Mikor hazamentem, szóltam Annának, hogy beszélnünk kéne, mire ő azt válaszolta: „Szerintem is.”
– Én eközben azokat az igéket olvastam, amik arra késztettek, hogy elhagyjam a megszokottat. Megértettem, hogy kész vagyok erre, és Kornél is az – folytatta Anna. Isten személyesen szólt hozzám.
Kornél: – Nagyon megörültünk. és mindezt megosztottuk a családban, a barátokkal, a gyülekezetben. Elhívásunk híre végül is eljutott a Menedék Alapítványhoz, Jóföldi Gábor hívott minket, hogy látogassunk el Bodrogra.
Hogy lettetek kilenc gyermekes nagycsalád?
Anna: Hamar eldöntöttük, hogy nagycsaládot szeretnénk. Eleinte úgy gondoltuk: ha Isten nem ad vérszerinti gyermekeket, akkor majd szeretnénk fogadni. Idővel aztán azt is megértettük, hogy a vérszerinti gyermekeink mellett Isten más gyerekeket is szeretne ránk bízni.
Kornél: Amikor Bodrogra mentünk, akkor már a Menedék Alapítvány eldöntötte, hogy az ottani kastélyban négy nevelőcsalád fog élni, akik gyermekeket fogadnak majd be – a szolgálat célja a prevenció volt. Nekünk akkor már megszületett két gyermekünk, másfél évig albérletbe éltünk, segítettünk a kastély felújításában.
Anna: Az akkori törvények szerint öt egészséges vagy három valamilyen betegséggel élő gyermeket fogadhatott nevelőszülő az állami gondoskodásból. Tavasszal költöztünk be a lakásba és hamarosan megérkeztek hozzánk a fogadott gyermekek. Ez az új helyzet sok kihívással, és rengeteg feladattal járt. Sokat imádkoztunk, Isten vezetését kértük a mindennapos teendőinkkel kapcsolatban. A kastélyban egy nagy lakásban éltünk, ahová egy fiatal anyát a kisbabájával is befogadtunk. Ebben is Isten gondviselését látom: Már korábban, amikor a tizenkét éves Imola velünk volt Pécsen Isten készített minket a jövőre, akkor pedig, ahogy hirtelen öt gyermekünk lett, sokat jelentett a segítség, amit ez a lány tudott adni nekünk a háztartásban. Érdekes, hogy Isten miként készít elő dolgokat az ember életében.
Kornél: Kettő gyermekünk volt, amikor öt gyermeket fogadtunk, majd még született kettő. Mind a négy született gyermekünk testvérének tekintette a fogadott gyermekeket, a rokonság, a környezet is elfogadta őket. A gyermekvédelem szakemberei felhívták figyelmünket arra, hogy túlnyomó részt roma származású gyerekekről van szó, amit nekünk is el kellett fogadnunk. Békeségünk volt abba, hogy Isten szemében nincs bőrszín, származás. Gyermekeink ma már harminc fölöttiek. A mai napig kapcsolatban vagyunk legtöbbjükkel, ahogy ők igénylik, olyan mértékben tartjuk velük a kapcsolatot. Van, aki nem azt az értékrendet (és most nem a hívő értékrendről beszélek) követi, amit mi megéltünk előttük, és sajnálom, hogy emiatt gondjaik adódnak az életben. Szülőként mindezt nem könnyű érzelmileg hordozni, de úgy látom, hogy az idő múlásával ők is egyre több mindent megértenek, belátnak. Most már csak az kell, hogy őszinték legyenek saját magukhoz. Még nincs késő, egyet teszünk: minden nap imádkozunk értük.
Most is szükség van nevelőszülőkre. Bátorítanátok erre a feladatra másokat?
Kornél: – Azokat, akik nem foglalkozásként, hanem hivatásként, elhivatottsággal tekintenek erre a feladatra, empátiával és szeretettel vannak a gyermekek felé, mindenképpen! A gyerekeknek jobb, ha családi környezetben nőnek fel, Isten ezt így találta ki, erre vagyunk teremtve. A mai törvények, a háttér kiszámítható, biztonságos, a leendő nevelőszülőknek képzést adnak, ami fontos. A mi időnkben sok volt a bizonytalanság, a hivatalos szervek sok mindenbe beleszóltak, nem volt egyszerű. Anna testvére, aki Németországban élt, sokat segített minket, és az Alapítványt (ruhákkal, élelmiszerrel, sőt még egy használt kisbusszal is, mert ugye egy Trabantba nem fér el egy tizenegy fős család). .
Kornél! A Magyar Keresztény Motorosok Közösségének elnöke és pásztora vagy. Hogyan indult ez a szolgálat?
Kornél: – 2003 őszén, a huszadik házassági évfordulónkra vettünk egy motort. Elkezdtem motorozni, elsősorban azért, hogy ki tudjak kapcsolódni. Utasként Anna is jött velem. Tudtuk azt, hogy az ismeretségi körünkben többen is motoroznak, felmerült, hogy jó lenne találkozni, így meghívtuk őket Bodrogra. Közben a Motorrevü motoros magazinban megjelent egy hirdetés: egy srác keresett keresztény motorosokat, amire válaszoltam, és felvettük a kapcsolatot egymással. A következő évben már elkezdtük egymást látogatni az ország különböző részein. Egyszer, egy találkozó alkalmával, a Jelige magazin egyik munkatársa készített velem riportot, és feltette a kérdést: mikor fogunk a motorosok között missziózni? „Még nem megyünk” – mondtam –, „de ha eljön az ideje, akkor biztos el fogunk menni közéjük is.”
Közben egyre több helyre hívtak minket: gyermektáborba, gyülekezetekbe, iskolákba, otthonokba, evangelizációkra, mert keresztényekként érdekeseknek tartanak minket. Ez azt eredményezte, hogy akik csak a baráti motorozások miatt akartak együtt lenni, azok lassan lemorzsolódtak (persze ma is tartjuk a kapcsolatot egymással), és jöttek újak. A szemléletünk szépen lassan alakult: egyre több meghívás érkezett, kialakult a missziós vonal. Egy tagunk felvetette, hogy a motoros klubokkal fel kell vegyük a kapcsolatot, ha szeretnénk hátfelvarrót. Ugyanis az íratlan szabály az, hogy a motoros klubok engedélyezik a még nem klubokként működőknek a hátfelvarró használatát.
Meg kell jegyeznem, hogy mi nem motoros klub vagyunk, hanem egy közösség, baráti társaság, a nevünket is tudatosan választottunk így: Magyar Keresztény Motorosok Közössége, MKMK.
Egy gyülekezethez hasonló közösség vagyunk, ahol a szolgálat, szeretet, az Örömhír megosztása a feladat. De vissza a hátfelvarróhoz! Kiforrott, hogy mit szeretnénk viselni, megkerestük a motoros klubokat, ők pedig hozzájárultak annak használatához. Ebből pedig az következett, hogy mivel beengedtek minket a köreikbe, hívtak is a köreikbe, így szépen lassan elkezdtük látogatnia nyílt napjaikat, a rendezvényeiket.
Egyszer csak megkerestek minket az alsóörsi Open Road Fest szervezői azzal a kéréssel, hogy hirdessük ismeretségi köreinkben az alkalmat. Mi pedig felajánlottuk, hogy nemcsak reklámoznánk a fesztivált, hanem el is mennénk a rendezvényre, hogy lelki segítséget adjunk azoknak, akik ezt igénylik, és akik még a bulizás közben is szükségben vannak. Így indult a Beszélgető Zóna Szolgálat egy pavilon sátorban. Akkor láttak, és megismertek minket motorosok, és ennek köszönhetően egyre több fesztiválra kaptunk meghívást.
Említetted a hátfelvarrót, mi ez pontosan? Kérlek, mutasd be az olvasóknak!
Kornél: – A felvarró a motoros kultúrában azonosítóként funkcionál. Ha valaki rám néz, tudja, melyik csapathoz tartozom, mi a nevem, mi a feladatom a felelősségem. A felvarrón Keresztény Motoros felirat van, valamint egy V2 motorblokk. A V2 motorblokkban a kör alak egy légszűrő, abban egy kereszt. A motorblokk a motort hajtja, a hajtómű pedig a hal (görögül ichthüsz, a Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó kezdőbetűinek szójátéka) – Ő a hajtómű.
Az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. A mellény bal oldalán kell elhelyezni ezeket a felvarrókat. Jobb oldalon vagy nincs semmi, vagy mindenki azt rak oda, amit akar, illetve amit az adott klub enged. A hátamról látják, ki vagyok, be tudnak azonosítani a motorosok, a hátfelvarró azért fontos. Jelmondatunk pedig a Gal 5, 1-15 alapján: „Az igazi szabadság a szeretetben való szolgálat”. A pólóinkra is ez van rányomva, illetve a molinónkon is ez olvasható. Két nagy molinónk van, az egyiken a Jn 3, 16: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”, a másikon pedig a Jn 14,6 alapján: Jézus az út, az igazság és az élet. Ez a két igevers önmagáért beszél. Ezek segítségével nagyon egyszerűen el lehet mondani, milyen hírt hoztunk.
Mindig van nálatok Biker Biblia. Mi ennek a különlegessége?
Kornél: – A Biker Bible vagy motoros Biblia, Újszövetség, amit motorosoknak állítottak össze. Legalább 15 éve létezik, minden európai nyelven elérhető már, magyarul négy éve olvasható. Egy keresztény testvér, amikor megtért rakta össze. Az Újszövetséget megtért motorosok élettörténeteivel, bizonyságaival szerkesztette egybe. Már a második kiadás van itthon forgalomban, mert az első nagyon hamar elfogyott. A Biker Chuch nemzetközi szervezet gondozásában jelenik meg. Ők minden nagyobb fesztiválokon jelen vannak egy pavilonnal, ahonnét különböző nyelveken íródott Bibliákat vihetnek el motorosok. Mi is fesztiválokon adjuk őket, vagy ha látogatóba megyünk klubokhoz, ajándékba viszünk, szívesen fogadják.
A beszélgetésünk elején említettétek, hogy fontos számotokra együtt szolgálni. A motorozásban is ezt teszitek. Hogyan és miért kezdtél el motorozni Anna? Rajtatok kívül több házaspár is van a szolgálatban. Mit tudtok nőként, asszonyként hozzátenni a MKMK munkájához?
Anna: – Amikor összeházasodtunk, úgy gondoltam, hogy mindenben szeretném a férjemet támogatni, amihez adottságom van. Negyvenkét évesen vizsgáztam le, motorozásból, amire Kornél inspirált. Egészen más külön motort vezetni, mint hátul utasként ülni. Nagy felelősség, néha nehézség is, de nagyon felszabadító egy külön járművet vezetni. Az, hogy Kornél mellett, ebben a misszióban is bent lehetek, számomra természetes. A motoros misszióban nemcsak a motorosoknak van szolgálatuk. Nagyon fontos, hogy amikor támogatni akarunk bárkit, egy szolgálatot, akkor imádsággal kísérjük az életüket. A nőkre is szükség van a misszióban, keresztények és nem keresztények között egyaránt. Egy férfinek egy nő nem úgy nyílik meg, nem ugyanazokat a kérdéseket rakja fel. Példát, eligazítást, segítséget tudunk nekik nyújtani az alapján, amit mi átéltünk Isten dolgaiból az életünkben.
– Azt hozzá kell tenni – veszi át a szót Kornél –, hogy lelkileg, szellemileg, fizikailag is nagyon megterhelő egy-egy ilyen találkozó. Anna is el-eljön ilyen helyszínekre, háttérmunkásként imádkozik értünk. A beszélgető zóna nem mélyreható lelkigondozói helyszín. Egyrészt azért nem, mert rendkívül nagy a zaj. Nincs intimitás és csönd. Sokszor egyszerre három színpadon is zajlik rock koncert. Másrészről a betérőkkel csak akkor, és arról tudunk beszélgetni, ha ők kezdeményeznek.
Hány tagotok van? Hol lehet benneteket megtalálni? Hogy lehet benneteket támogatni?
Kornél: – Jelenleg húsz tagunk van, és néhány érdeklődő. Mindenféle felekezetből vagyunk. A weboldalunkon és a Facebook oldalunkon elérhetőek vagyunk.
Olyan motorosokat várunk a tagoknak, akik odaszánják magukat a motorosok, és mások felé való szolgálatra, az „örömhír futáraiként”. Azért is kell utánpótlás, mert nem tömegével jelentkeznek erre a feladatra, szolgálatra.
Ha már a fiatalokat említetted, a mai huszonéveseknek, a gyülekezeteink fiataljainak mit mondanál?
Kornél: – Engem nagyon foglalkoztat az a gondolat, hogy mit jelent a Biblia azon felhívása:
„Ne igazodjatok a jelenlegi korszak életmódjához, életviteléhez!” Azt üzenem mindenkinek, hogy vegye komolyan ezt a figyelmeztetést, nézzen utána annak, miért írta le ezt Pál apostol! Nagyon hasonlított a mai világra annak a városnak az élete, ahová címezte ezt a levelet.
Észre kell vennünk, hogy a világ életformája hol akar beszivárogni az életünkbe, hol akar érzékenyíteni minket. A világ nagyon beszivárgott az egyházba is, és eltereli a figyelmünket. Jézus Krisztus (jó értelembe vett) radikális követésére van szükség, ehhez kell ragaszkodni. Nem módszerekben, teológiákban kell hinni, nem embereket, tanításokat kell követni, hanem Jézus Krisztust.
Radikálisan, ami számomra azt jelenti, hogy ami Isten igéjében írva van az az igazság. Ismerjük meg Jézus Krisztus életét, jellemét, a szívét, a tanítását, mert akkor ismerni fogjuk a teremtő Istenét, az Atyáét is! Ha ezeket ismerjük, akkor tudni fogjuk, hogy adott szituban mi a helyes döntés. Ezeket senki sem tudja megmondani nekünk. Őt kell követni, mert Jézus az út, az igazság és az élet, nincs más út az Atyához. Ha azt mondják, tegyünk tanúságot/bizonyságot az Örömhírről, akkor ne életbölcsességeket osszunk meg, hanem mondjuk el tanúként azt, mit tett az életünkben Jézus Krisztus! A tanú beszámol arról, ami történt, amit tapasztalt, amit látott. Magyarul azt kell elmondanom, hogy Jézus Krisztus mit vitt végbe az életemben. Mi voltam és mivé lettem Jézus Krisztus által.
Radikálisan kell Jézus Krisztust követni.