A felekezetiség kibomlása valamennyi egyházat több-kevesebb mértékben motiválja. Miközben hivatkozik alapítókra, nyelvekre, világhatalmi tényezőkre, vitákra, amelyek gyakran átalakítják az eredeti, krisztusi vonásokat, hogy éppen ezek által kerüljenek az egyházak anyagi, földi, emberek által értékelt előnyökhöz, „lelkileg” más helyzetbe.
A mai baptisták (az anabaptisták leszármazottai) felől hivatalosan kimondják, hogy „a reformáció utániak”. A reformáció 1517 őszén kezdődött. Az anabaptizmus tavasza 1519-ben volt például Svájcban, és tart a mai napig. Mindössze ennyivel későbbi az anabaptista mozgalom. Tehát egy világjelenség, és ez a két év érdemel ennyi figyelmet és elfogult, szeszélyes értékelést?
Kezdjük a legkritikusabbnál: Münzer Tamás (1490–1525) 35 évéből „mint forradalmár tévelygő”, anabaptista összesen 5 évet töltött el. Utódai nem voltak, valamennyi követőjét, aki vele volt, együtt kivégezték Mühlhausenben a püspök katonái. Az összessel végeztek.
Az anabaptisták viszont a mai napig élnek, működnek, sehol nem regnáló népegyházként, de hűségesen, Jézus Krisztus szolgálatában, a föld különböző pontjain, 504 éve. Egy kissé többen is vannak, mint amennyi „paraszt” katona halt meg Türingiában, a Harz hegységben és Mühlhausen tragikus csataterén.
Könnyebb az anabaptisták területi megosztottságát rendszerezni, mint a dogmatikájukat, bár egy hittételt elvileg mind elfogadtak – ez pedig a felnőtt- vagy hitvalló keresztség volt. Ebben némi kivételt Münzer Tamás képez, mert ebben ő „más fontos és halaszthatatlan tennivalójára tekintettel” egyesek szerint nem volt részes. (Bár ennek a bizonyítása sem egyszerű, pontosabban szólva nem is sikerült még.)
1519 elején került Münzer Tamás (1490–1525) mint evangélikus lelkész előbb Zwickauba, majd Allstedtbe. Vitte magával Wittenbergből Luther Márton ajánlólevelét 1519. január elején.
Bírálta a csecsemők megkeresztelését, az úrvacsora tanának dogmatikai egyetértését, de főként és speciálisan a társadalmi ellentéteket. A vagyonosodást tartotta bűnnek. Erről viszont mindjárt elsősorban a lázadásról mint az isteni igazságszolgáltatásról beszélt sokat. Az élet szellemi kérdéseiről átkerült a hangsúly az anyagi kérdésekre. Az élet örök igazságai helyett észrevétlenül elfoglalta az anyagiasság a fő helyet.
Krisztus példamutató szerénységét félretéve érvényesült a radikális leszámolás sürgetése. Münzerről egy római katolikus forrás megjegyzi, hogy „vándorprédikátor” volt. Ez annyiban igaz, hogy Európa-szerte utazgatott és a svájci testvérekhez is eljutott, akik intették, hogy inkább törődjön Isten igéjével.
A korabeli képek, rajzok közötti lapozgatás bemutat egy rézkarcot egy „prédikáló parasztról”. A vállán a szerszámja, ami egyáltalán nem mezőgazdasági eszköz, inkább csákány. Allstedt bányaművelési helyszín. Még Luther Márton édesapja is bányász volt. A kitermelt anyagból nyerték a színezüstöt, ami tehát az allstedti „parasztot” illeti, az éppen bányász, aki nehéz mindennapi robot után csekély szabad idejében prédikál. Miután bányászfelkelést szított, a marxisták megtalálták benne „a népi reformáció” bajnokát, és M. M. Szmirin hatalmas kötetet írt erről a népi reformációról, amit 1954-ben magyarul is kiadtak. Jól fel lehetett használni a keresztény és vallásos elemeit egyházi kiadványainkban és dolgozatainkban, amint erre szemléletes példát szolgáltatott Bányai Jenő baptista történész. Természetesen nem térhettem ki magam sem az Anabaptisták című könyv megírása idején (1998). A kelet-németországi Márka egyikén Münzer Tamás arcképét is megtalálhattuk mint történelmi példaképet. Arra viszont Szmirin sem talált bizonyítékot, hogy Münzert valóban anabaptistának lehet tekintenünk. Legfeljebb 5 év az az időkeret, amit radikális felfogása kitölt Szászországban és Thüringiában. Ennyiben általánosítanak egyesek az anabaptistákra vonatkozóan több generációt, nemzeteket, becsületes, istenfélő embereket, akik nem fogtak semmilyen eszközt, hogy üssék-vágják a másik embert kíméletlenül.
A második nevezetes, részben szintén radikális kör Haarlem (Antwerpen) földrajzi helyszíne, az északi-tengeri partvonal mentén a kelet-fríz szigetekig. Itt eszmei elkötelezettség is kimutatható, és erre tekintettel beszélhetünk a chiliasztikusokról, vagyis a bibliai ezeréves béke hirdetőiről. Meglehetősen sok magát prófétának tartó személy, de különösen egy testvérpár, az Obbe fivérek voltak a vezetőik. Az ezeréves béke értelmében vakmerő emberek. Állították, hogy őket a fegyver sem fogja! Közben a békés, pacifista emberekre nem sok figyelem terelődött eleinte. Csakhogy inkább ők maradtak meg, mint J. D. Joris (1501–1556), aki az üldözés elől Svájcba menekült. Hoffmann Melchior (1500–1543) fantasztikus elképzeléseket vezetett le abból a tényből, hogy küszöbön van az ezeréves béke. Jézus Krisztus visszajövetelét is megprófétálta és 1534-re tűzte ki. Őt ténylegesen „vándorprédikátornak” mondhatnánk, mert Németországból Lettországba, onnan Dániába, majd Svájcba ment. Végül Hollandiában kötött ki. Mégsem őt tekintették a mozgalom névadójának, inkább Filips és Dirk Obbe nevét emlegették („obeniták”). Majd egyik jelentős szószólójuk. Simonis Menno (1496–1561) került érthetően előtérbe. Vallásbékét ért el Hollandiában. Ennek érdekében óriási irodalmi és szervező munkát végzett. A magyarországi Igazság Tanúja 1899-ben ismertette Mennót, és a következő évszázadban a Baptista Teológiai Szeminárium külföldi segélyből beszerezte a mennoniták négykötetes, jelentős lexikonját. A mennonita egyház Hollandiából Oroszországban is milliós közösséggé fejlődött a második világháborúig. Éppen ott voltak legnépesebb gyülekezeteik, ahol a mostani orosz–ukrán háború dúl.
Úgy 12-féle mennonita szövetség működik a földön valószínűleg kétmilliós tagsággal. Nemcsak másokkal, de önmaguk között sem versengenek. Ötévenként Bázelben (Svájc) jönnek össze a világ minden tájáról, segélyeket, humanitárius nagyberuházásokat tárgyalnak meg. Vagyonokat áldoznak emberek megmentésére. Ennyi után is láthatjuk, mennyire jelentős az anabaptista misszió napjainkban, annak ellenére, hogy a mi hazánkban nincsenek jelen. A legmeglepőbb tettük volt, amikor az angliai independens menekülteket készségesen megkeresztelték és tudomásul vették, hogy nem csatlakoznak közéjük, hanem baptisták lesznek.
Még néhány kört ebben a cikkben meg kell említenünk az anabaptistákról, „a teljesség igény nélkül”.
Strassburgból indult egy fenyegető árvíz, és egy lelkiismeretes mérnök, Pilgrim Marbeck (1495-1556) kellő időben ideiglenes gát építésével elhárította a város fenyegető katasztrófáját. Az emberek kerültek-fordultak, mígnem kiderítették, hogy máglyára méltó, mert anabaptista. Az értelmesebb vezetők könyörületet gyakoroltak felette, és teljes vagyona elkobzása után futni hagyták családjával együtt a világba, mégpedig sürgősen.
Hosszú és küzdelmes út vezette el Augsburg városába. Ezt a bajor várost még a rómaiak alapították. Ő lett a város fizetett „kútmester”. Még ma is működnek a szökőkútjai. Marbeck nem rejtette véka alá hitéletét, és akiket nem gyilkoltak le és eljutottak a városba, egy néhány évig csendes békességgel tűrték őket. Élvezték a „kútmester” támogatását. 1527 augusztus 20-tól 24-ig összehívtak egy később „mártír szinódusnak” elnevezett konferenciát különféle német anabaptista vezetők számára. 60-80 vezető jött össze Németország déli részéből. Volt már akkor Marbeck körének állandó kritikusa több is, már korábbi tanulmányban említett, schwenkfeldiek, akikkel E-H Langenmantel vitázott sokat. Hónapokig csend volt a konferenciáról (szinódusról), azonban egyszer észrevették, hogy a város vezetői összeírták a résztvevőket. Majd egyenként perbe fogták őket és végül kit elűztek, mást kivégeztek.
A Marbeck-kör néhány tagja és maga a kútmester 1556 februárjáig életben maradt. A már említett kritika és vitatkozás tárgya nyomán hatalmas könyvet írtak az úrvacsoráról és a szentek közösségéről.
Volt egy lengyelországi anabaptista ág, és Rakówban teológiai szemináriumot tartott fenn. Ez ma nem azonosítható helynév, a baptisták ennek ellenére számon tartják. Tulajdonképpen nem a baptisták missziójával, hanem az erdélyi és lengyelországi unitáriusokkal álltak kapcsolatban. Schröter Kristóf, aki Szepességben megjelent 1523-ban lehetséges, hogy közéjük tartozott. A Szepes vármegyei „ötvárosban” sem anabaptista, sem baptista misszió nem kezdődött. Egy gyülekezet sem keletkezett. Viszont megerősödött az evangélikus egyház (az „ötváros” hitvallása = confessio pentepolitana).
Magyarországon, a köreinkben az 1533-ban megszervezett hutteri testvérek mozgalmát ismerik leginkább, szinte kizárólag anabaptistának. Róluk írt és beszélt Kirner A. Bertalan áttért református lelkész. Viszont a hírneves kommunákban, szerte a világon néhány tízezernyi hutteri testvér körét itt nem is részletezem. Nagyjából elfogadhatónak tartom a közösségben kialakult véleményt.
Bőven elmúlt már ötven éve, hogy nyugati szomszédunk, Ausztria tudósai felkeltették a hutteri testvérekre a figyelmemet, és terjedelmes intenzív kutatásba kezdtem egyrészt a saját területükön, másrészt Európa más területén, sőt Amerikában is. Az ausztriai tudósok a XVI században készült hutteri kéziratokat kezdték ismertetni, és csatoltak hozzá 20 olyan anabaptista szerzőt, akik nem hutteri testvérek voltak, de helyeselték az 1533-tól Morvaországból fokozatosan a mai napig Ausztriában, Szlovákiában, Romániában és Magyarországon található nyilatkozataikat. 1965-ben Bécsben adta ki az Osztrák Tudományos Akadémia ezt a gyűjteményt. 20 olyan szerzőt és nyilatkozatát ismerteti, akik között ebben a tanulmányban is említett Hubmayer, Marbeck, Menno Simon, Hans Hut, Sattler Mihály és mások neve is szerepel. (Még lengyel földön élő támogatókat is említenek. Viszont Schröter Kristóf neve hiányzik.) A Szentháromság tagadókkal nem volt közösségük.
Az iratok nagy része úgynevezett „Rechenschaft”. Ezt a szót én hitvallásnak fordítottam. Kivégzése előtt ilyent írt Hubmayer is a bécsi uralkodónak. A hitvallót elfogták, börtönbe vetették, kínozták, majd azt parancsolták, hogy írja le a hitét. Ez az irat volt a Rechenschaft (= számadás, felelősségre vonás, stb.).
Nagyon sok egyszerű levél is bekerült az archívumokba. Ezeket neves hutteri püspökök írták azoknak, akiket a börtönökben gyötörtek kivégzésük előtt. A levelek vigasztalták a hitvallókat, biztosították őket, hogy a szabadon lévők minden nap imába foglalják a nevüket. Nagyon hosszú listák roppant sok szenvedő ember nevével, a vigasztaló levelek tömegét tárják fel előttünk.
Élt a XIX-XX században 3 osztrák tudós, akik a hutteriek gyönyörű énekeinek szövegével kezdtek foglalkozni. Életük ideje alapján Joseph Beck (1815-1887). A budapesti Egyetemi Könyvtárban őt tartják ezen a téren elsőnek. Beck meghatódott a püspökök odaadó személyes lelki gondozásán. Aztán a történelmükkel és énekeikkel foglalkozott. Johann Loserth (1846–1936). Ő is az énekeket publikálta, majd kutatta Hubmayer, Blaurock, és Pilgrim Marbeck életét. Rudolf Wolkan (1860-1927) a bécsi egyetemen irodalomtörténetet tanított és ennek révén jutott el a hutteri énekekhez. Még beszélt 1926-ban személyesen az utolsó hutteri német anabaptistával. Eberhardt Arnolddal. Robert Friedmann és Robert Wolkan professzorok több könyvet írtak együtt Amerikában az ott akkor 33 működő anabaptista gyülekezetről.
A trianoni békediktátum után került kezünkbe a Sopron és Lajta folyó közötti területről (Kismarton, Eisenstadt) több tanulmány a hutteri testvérek jóval későbbi korszakából, amit a művészettörténészek a „hanyatlás korának” neveznek. Mi lett a díszes kerámiáikkal, kézműipari termékeikkel? Az Eszterházy család ezeket nem akarta elveszíteni, bár feladatának érezte, hogy a készítőik rekatolizáljanak. Sokévi tárgyalások, ösztökélések után a hutteriek elmentek a misére vasárnap délelőtt, de később a maguk körében ápolták saját hagyományaikat, istentiszteleti és bibliás életüket. Edényeiket elkészítették, jó pénzért eladták, különben minden maradt a régiben. A megalkuvásnak mégis a szervezet fokozatos kihalása volt a következménye.
Életem során, a hatvanas években adott hírt az akkori pártlapok egyike: „Meghalt az utolsó habán”. Egy Pulmann nevű római katolikus ember volt, és bizalmi jellegű, fontos pozíciót töltött be a Vatikán gazdasági életében. Minden vasárnap délelőtt misén volt, de délután nem. Olyankor magányosan vagy éppen társakkal „300 éves, kézzel írt könyveket olvasott”, – jegyezték meg róla.
Egy rákoskeresztúri vízimolnár haláláról is beszámoltak. Kropacsik családi nevet viselt. Egy hasonló nevű baptistának olvastam a nevét, ugyanígy hívták, és az 1848 utáni bosszuló nyomozódások jegyzőkönyvéből maradt meg bennem ez a szokatlan név, a Pesti Katonai Hadbíróság jegyzőkönyvéből.
Végül meg kell említenem, hogy voltak számosan a kortárs tudományok képviselői: történészek, istenfélő emberek igen sokan, akik maguk is a felnőtt keresztséggel értettek egyet, mint Sebastian Franck (1499-1540) tudós történetíró. Nehezen tudták kideríteni, hogy kit, hogy és miért emel ki az írásaiban oly megértően a misztikusokról? Ulmból emiatt kitiltották. A törökök magyarországi hódításairól hatalmas könyvet írt: Török krónika. Orvosok, balneológusok, gyógynövény gyűjtők, festőművészek vallástétele ismerteti véleményüket a hitvalló keresztségről. Talán őket nevezhetjük „spiritualistáknak” (szellemi embereknek).
A szellemi emberek élete csodálatos mindennapokból állt. Boldog, hálás, elégedett emberek voltak és mindig Isten felé fordultak gondjaikban, bajaikban. Isten kirendelte nekik a szabadulás lehetőségét, csodálatos kegyelemben részesültek.
Kiáradó bizonyság áradt a szívükből. Ennyiben egységes volt a tapasztalatuk Istenről, Jézus Krisztusról és a Szentlélek Istenről.
Kiemelt kép forrása: Wikimedia Commons
