Napraforgótábla, búzamező, bokros-fás délibáb váltakozik, miközben arra gondolok ebben a derengő változatlanságban, hogy akár az Alföld kellős közepén is lehetnék. A Keletibe menő 7:20-as vitt el Békésből Jász-Nagykunba, innen zötyögtem tovább a Mátra lábához. Negyed tizenkettőre érkeztem. A viszontlátás öröme fogott el, Nagy Gábor testvérhez utaztam, aki Gyöngyösön, a vasútállomáson várta, hogy megérkezzek.
Jó ideje, hogy megbeszéltük ezt az „interjút”. Az idézőjel azért indokolt, mert nem szívesen készítek kizárólag szakmai megközelítésű beszélgetést olyan valakivel, akit jól ismerek. Szükség van némi természetes távolságra, a makrónál néhány lépéssel távolabbi perspektívára, azt azonban semmiképpen sem szeretném, ha a születendő anyag száraz és papírízű lenne. Két évvel ezelőtt, a Baptista Teológiai Akadémia MSC képzésének egyik kurzusán találkoztunk. Okos megállapításai, lényeglátó kérdései rögvest nyilvánvalóvá tették, hogy az Igét jól ismerő, felkészült atyafiról van szó, aki komolyan veszi és önmagára vonatkoztatva alkalmazza is Isten rendeléseit.
Nem volt ez mindig így. Volt idő, amikor nem Krisztust, hanem a törvényt, illetve a törvény erejét képviselte, körzeti megbízottként, vagy ha úgy tetszik, seriffként dolgozott.
Szálfa termete, tekintélyt parancsoló megjelenése azonban ne tévesszen meg senkit! A katonás külső mögött egy igazán kedves és humoros személyiség lakik. Jelenleg az Üdvhadsereg lelkipásztoraként, kapitányaként szolgál, ahogyan mondja: Isten rabszolgájaként munkálkodik az Úr ügyén, az evangélium terjesztésén. A gyöngyösi „főhadiszállás”, a Reménység Centrum sokrétű szociális és lelki szolgáltatást nyújt: van népkonyha, bölcsőde és gyülekezeti terem, ahol a mintegy 30 fős hívő közösség hétről hétre összejön azért, hogy Isten szavát hallhassák.
Ha a teremtő Atya is úgy akarja, akkor a lelkipásztor 52 éves lesz szeptemberben. De kezdjük az elején, szépen sorban: géplakatosként végzett, Visontára ment, s külszíni fejtőből, vagyis bányászból lett rendőr, illetve körzeti megbízott. Budapesten és Dunaújvárosban a közrendet felügyelte, majd autónepper, később kocsmáros vált belőle, hogy mindezeket követően egy gyöngyösi gyárban maschinenführer, vagyis gépmester lehessen. Volt még recepciós, a gyöngyösi helyhatóságnál városgazda, valamint házkezelő. Utóbb hozzáfűzte, hogy ezeken kívül hajléktalanszállón is dolgozott. Máig tartó hivatását 2014 augusztusában kezdte, azóta is „Levest, szappant és üdvösséget” kínál a rászorulóknak. A BTA szociális lelkigondozó/teológus alapszakát és az ehhez szükséges tárgyakat 2013-ban vette fel.
Az utolsó alapszakos szemeszter kezdetén, 2017 februárjában az üdvhadseregbéli felettesei intézményvezetői feladatokkal bízták meg.
A vezetői tennivalók mellett szakdolgozatot írt, államvizsgázott, befejezte az iskolát, ugyanezen év augusztusában viszont már egy teljesen másfajta kihívással kellett szembenéznie. Hasnyálmirigyrákkal műtötték. A betegség hatására vált benne meggyőződéssé az a felismerés, hogy „semmi nem az övé”, mindent, az életét is ajándékba kapta Istentől. Megtérése korábbra datálható, úgy látja, ebben is az Atya kegyelme, szeretete munkált. A Duránda nevű városrészben is otthonosan mozog, gyakorlott idegenvezetőként visz körbe, s közben a megoldandó vagy inkább megimádkozható témák között a világ dolgait, az emberkereskedelmet, a prostitúciót, valamint a csicskáztatást említi.
Jártam már néhány nehéz sorsú vidéken, a Nagyszalonta melletti szegregátum sem mutat nagyon más képet.
Fotózni azért nem állunk meg. Az is éppen elegendő, ha a hétköznapi nyomort, a fájdalmasan megszokott szegénységet, az élhetetlen körülményeket néhány szóval igyekszem körberajzolni. A félmeztelen, mezítlábas, szutykos gyerekek azzal a somolygó félmosollyal integetnek vissza, ami a helyben maradók sajátja. Gábor tiszteleg, a gyerekek visszatisztelegnek. Félszegen emelem a kezem, idétlenül hat a mozdulat. Romos házak, öncélú graffitik, keskeny sikátorok, pancsoló gyerekek. Úgy nézelődök, ahogyan délelőtt a vonatról is tettem. Utazunk tovább, és a témák is szépen sorban, suhanva követik egymást. Visszaérünk a központba, a népkonyhán még éppen zajlik az ebédeltetés. A két szakács és a konyhalány minden hétköznap 180 adag ételt készít.
Laktató egytálétel, székelykáposzta a csütörtöki ebéd. Fejedelmi táplálék, otthon sem kaphatnék jobbat. Ebben a nagy melegben jólesik a kellemesen savanykás lé és hozzá a főtt hús. A kiadós koszt után egy csésze erős feketelevest hörpölök. Az Üdvhadsereg jelmondata, a „Soup, soap, salvation” elve köszön vissza ebben a momentumban. Azt tartják, hogy ha az ember éhes vagy nem tud tisztálkodni, akkor nem elég az üdvösségről beszélni neki. Magyarországon három fővárosi és három vidéki helyszínen működik gyülekezetük, köztük a gyöngyösi. Az alkalmaikon mindenkit szívesen látnak, minden segítséget örömmel fogadnak, és más szervezetekkel, egyházakkal is szívesen dolgoznak együtt.
Gábor tesónak szólít, s mindezt olyan természetes szeretettel teszi, ami számomra sokkal inkább hangzik kitüntetésnek, mint bármi másnak.
Az imateremben, a pulpitus mellett, a kereszt alatt megpihenve beszélgetünk. Kendőzetlenül, természetes nyíltsággal mesél nehézségekről, örömökről, küzdelmekről és békességről, Istenről és emberről, életről és a halál közelségéről. Hétköznapi és mégis ünnepi dolgok ezek, amelyekről csak így lehet eszmét cserélni. Bizonyságait hallgatva elcsendesedem, nem sokszor fordul elő velem, hogy keresem a szavakat, hála Istennek, hogy ez esetben is megtalálnak.
A kvázi interjúnak tekinthető mozzanat az iskolával indul, ez tekinthető egyfajta kályhának, ahonnan elindulunk a beszélgetéssel.
Hogyan kerültél a BTA-ra?
Akkoriban, 2013-ban a gyöngyösi városgazdálkodásnál dolgoztam és az Üdvhadsereg gyöngyösi gyülekezetébe jártam. Bérlakásokkal foglalkozó házkezelő voltam, és égett bennem a vágy, hogy Isten országát építsem. Jászberényben tanultam, s az ottani szociálismunkás-képzésen három szemesztert végeztem el, de azt nem éreztem teljesen a magaménak, ezért nézelődtem, keresgéltem az iskolák, a lehetséges tanulmányok között. Az önkormányzat címzetes főmunkatársaként tevékenykedtem, amikor találkoztam Jézussal. Égett bennem a vágy, hogy azt az utat járjam be, amit nekem rendelt az Úr. Hitoktató szerettem volna lenni, szociális lelkigondozó szakra vettek fel. Hétfőtől péntekig 8-tól 16 óráig dolgoztam, azt éreztem, hogy ha ez az Úrtól van, akkor így is menni fog. A kedvesem azt mondta, hogy tiszta hülye vagyok, és ez így nem fog sikerülni.
De ő ugye, már akkor is két lábbal állt a földön?
Igen, én pedig frissen megtért hívőként rajongtam és röpködtem. Persze volt ebben a megjegyzésében féltő szeretet.
Dr. Mészáros Kálmán, a teológia rektora szokott volt úgy fogalmazni a hallgatókhoz intézett kedves intelmeiben: „Ugye mindenki tisztában van vele, hogy nem véletlenül van itt?” Ez a szentencia akkor ezek szerint rád is igaz.
Sőt, a rektor úr volt az, aki tolmácsolta felém Isten elhívását. Beiratkoztam, elkezdtem járni a Benczúr utcába, s érdekes módon minden rendben zajlott. Autóval tudtam közlekedni, volt a tanulmányokra pénz, a munkámból pedig elengedtek. Úgy éreztem, Isten ujja rajzolja előttem az utat. Engedelmes rabszolgaként mentem előre, nem sok mindent értettem, csak azt tudtam, hogy Istenből szeretnék többet megismerni, róla többet megtudni. A tanultakat a gyülekezetben szerettem volna mások javára fordítani. Időközben pedig történt egy tragédia, a lelkipásztorunk kitört az addigi életéből, és felrúgott mindent, amit addig csinált. Ültem az 1-es számú teremben, egyháztörténet-előadás volt. Mészáros tanár úr rám nézett és elhangzott a szájából az a mondat, ami elindított a szolgálatomban: „Felfogtátok már, hogy nem véletlenül vagytok itt?! Nálatok a gyülekezetben minden rendben van? Nem akar téged az Isten odaállítani a falra, hogy egyik kezedben a karddal, a másik kezedben a Bibliával az ő országát építsd?” A szívembe hatolt, hogy nálunk minden tropára ment, és azért vagyok ott, hogy odaálljak a falra, odaálljak a résre. Megkaptam a tiszti elhívásomat. Jeleztem Editnek [Kiss Edit, Gábor felesége], hogy ezt fogom tenni, ő pedig beleegyezett. Nem is tehetett volna mást, egyébként is volt közöttünk egy kis pauza. Teljesen megváltoztam, a korábbi nagyképű, kivagyi figurából megtért ember, Isten szolgája lettem. Rendőrként testépítő is voltam, sokat erősítettem, mindenféle kiegészítőket szedtem, és úgy voltam vele, hogy a férfi száz kiló alatt nem is ember. Nem érdekelt senki és semmi, csak az egó. Akik felé most szeretettel szolgálok, akik felé mostanra már az életemmel odafordultam, akiknek működtetjük a népkonyhát, a bölcsődét, ezeket az embereket a megtérésem előtti időszakban csótánynak neveztem és akként is tekintettem rájuk.
Isten kegyelméből felismertem, hogy őértük is ugyanúgy meghalt Jézus, s azt is, hogy énértem pedig nem halt meg jobban.
Nahát ebből az állapotból, immár megtérve, Krisztussal a szívemben kerültem a BTA-ra, ahol akkoriban még az volt a mondás, hogy „a hitetek mellé ragasszatok tudást”, én még ezzel kezdtem és aztán most úgy fejeztem be, „tegyetek tanítvánnyá minden népet”. Mi csak most értünk meg arra, hogy csak azzal foglalkozzunk, amire Isten rendelt minket: őt szolgálni a gyülekezetben, a városban, és minél több mindenkihez eljuttatni az evangéliumot. Szükség lesz egy kényelmes cipőre azért, hogy sokat tudjunk menni, hogy minél többfelé hirdessük, szóljuk az igét! Képletesen szólva, nekem kivilágított leszállópályának kell lennem, s ha az Isten repülőt akar küldeni azért, hogy leszálljon, akkor majd küldeni fog.
Újságíró és lelkipásztor között akkor ezek szerint az igazság szeretete és keresése mellett van még egy közös pont, ez pedig a kényelmes cipő viselése azért, hogy jó sokat lehessen talpalni. Az elmondottak alapján akkor Gyöngyös lenne a föld legvégső határa, de még mielőtt erre kanyarodnánk, azt meséld el, hogy számodra miért volt jó az iskola!
A BSC esetében Isten ujja mutatta az utat, az MA esetében viszont már menekültem.
Ezt hogy érted?
Úgy, hogy az intézményvezetői, a szociális szolgáltatói feladatok teljesen felőröltek és szétforgácsoltak, eljutottam odáig, hogy kiégtem. A HACCP-től elkezdve a népkonyha és a családi bölcsőde működtetésével összefüggő előírásokig mindent el kellett sajátítanom és meg kellett tanulnom. Jöttek az ellenőrzések, és rajtam nagy volt a felelősség. Csak Isten dolgaival akartam foglalkozni, ehhez képest meg az nyomasztott, hogy ha hibázok, akkor nem azt mondják majd, hogy Nagy Gabi benézte, hanem azt, hogy az Isten embere kárt okozott. Nem akartam rossz bizonyság lenni, és ez nyomasztott. Lelkipásztor vagyok, nem tudok főnök lenni. Nem tudok egyszer így, egyszer úgy viselkedni, egylényegű ember vagyok. Kisvárosban élünk, bőven 30 ezer fő alatt van a lélekszám. Nem volna kötelező néhány szociális feladatot ellátni, például két népkonyha is van a városban. A statisztikából kiolvasható, hogy sokkal több a bölcsődei férőhely, mint amennyi gyermek van. Nem tudunk rentábilisan működni, nem elegendő a normatív támogatás úgy, hogy egy tál meleg ételre öt ember munkabére rakódik. Ez szakmai dolog. Voltam Ukrajnában, hogy segíthessek, mindenáron menni akartam. Szolgáltunk belső menekültek és magyar ajkú emberek felé is. Az Üdvhadsereg a világ több mint 130 országában van jelent, ezt a nemzetközi jelleget használtam ki ebben a misszióban. Szóval teljesen kiégtem, elegem volt már. Sok minden mással akartam foglalkozni, mint amit rám osztottak. A legtöbbet abból tanultam, hogy hol rontottam el, hol és mikor és miben nem voltam engedelmes. Mit nem csináltam jól… Nagyon hálás vagyok Tóth Sándornak, aki ráébresztett arra, hogy a szolgálat akadálya én magam vagyok. Ez kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek arra, háttal ülök a lovon. Rám terhelődött ez a dolog, és az eltelt négy évet részben eltékozolt időnek gondolom, mert nem teljes egészében az elhívásomnak engedelmeskedtem.
Egyrészt, aki Istent szereti, annak minden a javára van. Másrészt pedig Jónás próféta is csak eljutott Ninivébe, még ha először Tarsisba indult is. Van az úgy, hogy az ember nem azt teszi, amit Isten elrendelt számára, vagyunk így ezzel egypáran.
Köszönöm szépen a példát, de nem kárhoztatom magam! Ezt mások aggatták rám, és én le akartam vetni.
Annyi bizonyos, hogy rengeteg pluszteher rakódik a lelkipásztorokra, amit nem feltétlenül kellene cipelniük. És akkor most jött el az ideje, hogy a szakdolgozatodról beszéljünk, amit ebben a témakörben írtál.
Igen, Az igehirdető etikája címmel született meg ez a munka, és azt kell mondanom, ennek az írásnak a magja egy őszinteségi roham szüleménye, de az akkor még mindig csak mindössze 12 oldal volt. Azt hittem, hogy ezt a helyzetet majd jól kiírom magamból, de azzal kellett szembesülnöm, hogy ez így igencsak kevés lesz. Az volt a nagy munka, hogy a teológiai vetületet és a szakmai alapvetéseket mellétegyem. Általánosságban megfogalmazva azt várják el a lelkipásztortól, hogy 5 centiméter mélyen és 30 méter szélesen szántson, holott ő 30 centi szélességben 5 méter mélyen szeretne szántani. A lelkipásztor alapvetően azt szeretné, hogy abban az egy dologban, ami az elhívása, abban tudjon kiteljesedni vagy ha úgy tetszik, Isten szándéka, az ő országának építésében beteljesedni. Óvatosan kell egyensúlyozni, mert különbözőek vagyunk, különféle ajándékokkal.
Nem szabad mások után menni, Isten nem azt fogja nézni, hogy hány bekezdésnyi a titulusod, hanem azt, hogy abban az egynéhány dologban, amit rád bízott, mennyire voltál hűséges.
Illést megkérdezte az Isten, hogy mit keres ott, ahol van. Ez mindenkire ébresztően hathat, de felnőtt emberek vagyunk, követhetünk el hibákat.
Tényleg nem kárhoztatom magam. Az akkor érett meg bennem felismerésként, bizonyosságként, hogy semmi nem az enyém, amim van, amikor Isten megengedte a betegségemet, a hasnyálmirigyrákot. Akkor történt minden, 2017 februárjában megkaptam az intézményeket is, augusztusban pedig már műtöttek. Megírtam, leadtam a szakdolgozatot, jöttek az év végi vizsgák és a szakvizsga, majd pedig a műtéti beavatkozás a rák miatt. Soha nem voltam még olyan közel Istenhez, mint akkoriban, amikor beteg voltam. Nagyon jó állapot volt, fájdalmas volt és krízisekkel terhelt, de mégis nagyon jó volt. Nem sokan maradhatnak itt, akik beleesnek ebbe a betegségbe. A kisfiam akkor még nagycsoportos óvodás volt, és egy másik apuka kellett, hogy egy csoportkirándulás alkalmával játsszon vele, mert én nem voltam rá képes. Az Isten a hasnyálmirigyrákkal azt mutatta meg, hogy semmi nem az enyém. Amikor mintegy Jónásként vitatkoztam vele arról, hogy miért kellene nekem hálásnak lennem, akkor arra jöttem rá, hogy mindent, még az életemet is ajándékba kaptam. Hogyan tudnék hálát adni? Itt vagyok 44 évesen, a kisfiam 6 éves, itt van a feleségem is… Uram, mi lesz velük, ki fogja a gondjukat viselni? Akkor Isten visszakérdezett, hogy miért kérdezed ezt, eddig te magad gondoskodtál róluk? Akkor leesett, hogy hoppá, nem jó a nézőpontom. Megkérdezte, hogy el bírom-e viselni a fájdalmat, mert olyan dologgal nem terhel meg, amit nem tudunk elviselni. És akkor úgy voltam, hogy persze, el tudom viselni. Aztán jött a következő kérdés: azt el tudnád viselni, ha a gyermeked lenne beteg? Akkor pedig már eljutottam oda, hálás vagyok azért, hogy én vagyok beteg, és nem ő. Tisztáztuk a dolgokat. Hálát adtam ezért és azért is, hogy eddig is gondoskodott a családomról és rólam is. Innentől kezdve nagyot változott az életem. A halál árnyékából visszatérve nem tudtam másként értékelni, mint hogy csoda történt.
Másként kezdtem el kezelni az időt, az együtt tölthető időt, a minőségi időt. Minden ajándék, amit kapunk.
Ez az elv vált számomra életgyakorlattá. Hatalmas az Úr kegyelme!
Rossz, laikus kérdés, de mégis fel kell tennem, hogy ha neked a feszültség a has környékére rakódik és okoz betegséget, akár a hasnyálmirigy megbetegedésére, akár a Crohn-betegségre gondolok, akkor te úgymond lenyeled, illetve elfojtod az érzéseket?
Most már nem. Képes vagyok nyilvánosan sírni és kimutatni az érzelmeimet. Sokat tanultam arról, hogy mi kinek a problémája. Más problémájával nem feltétlenül terhelem magam. Még úton vagyok, de már elfordultam ettől. Azt is hozzá kell tennem, hogy alkoholista voltam, és ebből az önpusztító életformából adódóan orvosi kezelésre is szükségem volt, pszichiátriára kerültem az elvonási tünetek miatt. Infarktusszerű tüneteket produkáltam, amikor egyik napról a másikra abbahagytam az ivást. Kórházba kellett szállítani, ahol az orvos megállapította, hogy a szimptómáknak nincs semmi szervi okuk, tehát másfelé kezdett kutakodni. Akkor vált világossá számomra, szembesített vele, hogy alkoholista vagyok. Egy világ dőlt össze bennem. Ez még az Üdvhadsereg előtt történt, mert itt nálunk nincs alkoholfogyasztás, fogadalmat teszünk, hogy nem iszunk alkoholos italokat. KMB-ként, vagyis körzeti megbízottként azonban rendszeresen a pohár fenekére néztem.
Az Úr ebből is megszabadított, pedig akkor még nem is tudtam, hogy mint minden, ez is neki köszönhető.
A Gáborral folytatott beszélgetést azt gondolom, befejezni nem, csak abbahagyni lehet. Bízom benne, hogy hamarosan újra találkozunk, és abban is, hogy ez a „kevéske” írás nem csupán a szerző, hanem az olvasók javát is szolgálni fogja. Jó szívvel ajánlom a korábbi írásaimat is, köztük a Vatai Gyula testvérrel készült interjút, valamint a dr. Szalai Andrással készült interjút is, akiktől Gáborhoz hasonlóan szintén nagyon sokat lehet tanulni. Több ilyen és ehhez hasonló cikket tervezek, s azt remélem, hogy ezen beszélgetések mindannyiunk előtt jó bizonyságként állnak majd meg. Olyan példákat szeretnék hozni, olyan kortárs hithősöket szeretnék bemutatni, akikre nyugodt szívvel tekinthetünk, akikért imádkozhatunk, és akiket jó, követendő példaként állíthatunk testvéreink és természetesen még meg nem tért felebarátaink elé.
