„Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok…” (Máté 25,35)
Több testvéremmel is megosztottam a kételyeimet. Tanácsot akartam kérni tőlük, és reméltem, hogy azt mondják majd, amit hallani akartam. Voltak, akik azt mondták, hogy nem biztos, hogy jó döntés befogadni, mert nem tudjuk, milyen ember pontosan.
Hirtelen én is elképzeltem a legrosszabbat is, ahogy az amerikai kisvárosi filmekben megjelennek az efféle jelenetek. Vajon biztonságban lesznek a gyerekeim?
Ilyen gondolataim is voltak. Rég volt már, hogy itt járt nálunk, de azóta milyen ember vált belőle, ha senkinek nem kell? Vajon miért nem a saját gyülekezetéhez megy segítséget kérni? Számos kérdés szorongatott!
Biztos meg van rá az oka! – gondoltuk. A férjem bölcsen azt mondta, hogy nekünk a saját szívünkért kell számot adnunk. Isten hozzánk vezette, nekünk kell tenni érte, tőlünk várja, hogy döntsünk. Talán hitben is megújul és visszatér Istenhez. Részéről semmi akadálya, hogy itt legyen!
Szóltunk pár gyülekezeti tagnak, hogy jöjjenek segíteni kipakolni azt a szobát, amit tárolónak használtunk. Minden felesleges dolgot elvittünk, így elég lakájos kis otthonná varázsoltuk a „gyerektermet”. Előkerestük a rég elpakolt tv-t, meg áramos főzőlapot, néhány edényt, hogy minden legyen, ami egy háztartáshoz kell, mivel egy feltételt szabtam csak: nem vállalom, hogy mindennap reggelit, ebédet, vacsorát főzök. Megkértük tehát, hogy gondoskodjon magáról. Nem arról volt szó, hogy nem adok az éppen főzött ételből, de három kisgyermek, szolgálat meg tanulás stb. mellett nem tudtam volna eleget tenni ennek a feladatnak.
Dani bevásárolt neki élelmiszer-alapanyagokból, én meg adtam még pár dolgot a konyhára. A pince polcain roskadozott a sok befőtt és savanyúság, bátorítottam, hogy ami csak kell belőle, használja. A gyerekterem könyvespolcán is roskadozott a sok jó könyv, Bibliák s egyéb hitbuzgalmi iratok.
Jó volt látni, hogy a gyülekezet tagjai is örömmel fogadták és lelkesen segítettek, amiben csak tudtak.
Még egy antenna is előkerült valahonnan, hogy a magyar adást is tudja fogni a tv, ne csak az ukrán hírcsatornát. Vastag kabát és néhány pulcsi. Emlékszem, egy keddi nap volt, amikor ez történt, és Laci bácsi beköltözött. Nagyon boldog volt és örült minden segítségnek. A takarításból ő is kivette a részét! Kipakolta a kartondobozokból a „fél életét”, a többit pedig egymásra helyezve a sarokba állította.
Furcsa dolog ez. Kiokítottam a kanapé kinyitásának fortélyairól, mert viharvert kis kanapé volt ám az, annak idején egy misszionárius házaspár hagyta ránk, amikor hazaköltöztek a misszióból. Azóta kétszer átkárpitoztam, de már a mostani is kopott volt. Nem volt egyszerű a kinyitása. Volt egy mosókonyhánk az udvaron, ahol zuhanyozni is lehetett, radiátor adta a meleget. Tehát ez is megoldottá vált.
Meleg van, főzni lehet, mosni, fürdeni lehet. Mi kell még a boldogsághoz? – kérdezhetnénk.
Elhelyeztünk néhány egércsapdát is, mert egerek bőven akadtak, nincs mit ezen szépíteni. De Laci bácsi boldog volt, és mi is boldogok voltunk, hogy végső soron mégis jót tehetünk egy atyánkfiával. Természetesen elmondta a búját, baját, felháborodtunk rajta, de arra jutottunk, hogy nem a mi dolgunk.
Nem szólunk bele! Valaki figyelmeztetett, hogy nehéz a természete, de hát kinek nem? Majd megpróbálunk segíteni neki mindenben, hogy helyreálljanak a dolgai, és rendeződjenek a kapcsolatai. Ezen a keddi napon tehát elindult egy új fejezet az életünkben, aminek a befejezését még nem tudtuk.
A napokat, hónapokat Isten maga írta. Mi csak tettük a dolgunkat.
(Folytatás következik)
