• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

Egy ifjú misszionárius naplója 4. rész – Karizmatikus kérdések, váratlan helyzetek

Elolvasási idő: 5 perc
Elolvasási idő: 5 perc
Sorozatunkban a szerző naplóbejegyzéseit olvashatjuk, melyeket egy több hónapos, harmadik világbeli missziós útja során jegyzett le. Akkoriban még csak 18 éves volt, és egy pünkösdi-karizmatikus nemzetközi missziós szervezettel indult útnak.

Feljegyzéseiből beletekinthetünk abba, milyen kalandokat, kihívásokat, csodákat élhet át az ember egy ilyen misszióban. A történetek mind a szerző saját, valós történetei. Képeket, helyszíneket és neveket azonban biztonsági okokból nem közölhetünk a valóságnak megfelelően, mert az adott országban mára növekvő tendenciává vált a keresztényüldözés.

 

2015.11.15.

Egész jó napjaink voltak mostanában. Pénteken elmentünk egy nyomortelepre. Ez leginkább a hajléktalanmisszióra hasonlított, amit még Manchesterben csináltunk – csak sokkal nagyobb mértékben. Ez a város egyik legnagyobb nyomortelepe. Több száz család lakik itt egy híd alatt, közvetlenül a vasúti sínek mellett. Az otthonaik különféle takarókból, fóliából és egyéb hasznosítható anyagokból épült sátrak. Mindenhol kosz és bűz. (Fehér pólóban mentem, ami szürke lett, mire végeztünk…)

Az asszonyok a sátrak előtt, a téglából rakott tüzelőhelyeken főznek. Szegényes ruházatú, koszos, de vidám gyerekek rohangálnak a sátrak között.

Ezt a területet egy nagy kerítés választja el a várostól, néhány kapun lehet közlekedni. Amint megjelenünk az egyik kapuban, tucatnyi gyerek szalad felénk, mindenki pacsizni szeretne és hogy felvegyük őket. Fel is veszem őket – ez nagy hibának bizonyul, mivel nemsokára az egész gyereksereg a nyakamba akar ugrani. A felnőttek csak állnak és néznek minket.

A missziós társaság munkája során már hozzászoktak ahhoz, hogy járnak ide látogatók. De elmondják nekünk, hogy ezek a látogatások azért is különlegesek a számukra, mert a fehér emberek általában csak odamennek és lefotózzák őket, majd továbbmennek mondván, hogy látták az itteni nyomort. Ez egyfajta groteszk turizmus eszközeivé alacsonyítja ezeket az embereket.

Az viszont ritka, hogy a fehér ember szóba állna velük. Ezért jelent nekik sokat, hogy mi ott vagyunk.

Szóval egy ilyen helyre mentünk. A karizmatikusok kifejezetten nagy hangsúlyt fektetnek a gyógyításra. Megparancsolják a betegségeknek, hogy Jézus nevében távozzanak. Sokszor bizonytalan vagyok afelől, hogy mit kéne mondanom. Kényelmetlenül érzem magam, mert azt várják, hogy én is így imádkozzak. Úgy érzem, rám erőltetnek valamit, amit nem is tudom, hogy kell csinálni, meg hogy egyáltalán szabad-e ilyet tenni. Eléggé szkeptikus vagyok ezzel a gyógyítás-dologgal szemben.

Ahogy imádkoztunk, sokan mondták, hogy meggyógyultak, de semmi látható dolog nem történt. Amikor feldagadt lábak, magas láz ellen imádkoztunk, semmi nem történt. Azon gondolkodok, mi folyik itt. Hiszek Isten gyógyító hatalmában. De néha az az érzésem, hogy ha úgy jövünk egy ilyen helyre, hogy „mi majd mindenkit meggyógyítunk” akkor azt érjük el, hogy amikor megjelennek a fehér emberek, mindenki hozza a problémáit és majd a fehér emberek Istene megoldja. Végül is arra van, nem? Nem akarom senki hitét megítélni, de sokszor ez a benyomásom.

Másfelől, nagyon sok érzelmi töltet is van, ami szintén nem a legbiztonságosabb talaj. Nem akarok ítélkezni, csak próbálom megtalálni a helyemet, szerepemet ebben az egészben. Nem azért jöttem, hogy egy olyan Istent képviseljek, akinek az a dolga, hogy mindenki gondját megoldja.

Egy olyan Istent képviselek, aki szeret, aki kapcsolatot akar építeni, de tanítványává is akar tenni.

Hogyha ezt hatékonyan akarjuk tenni, akkor sokkal többet kell belefektetnünk az emberekbe, azon túl, hogy „meggyógyítjuk” őket. Na mindegy, néha, már attól, hogy ilyenekről írok, felkavarodnak az érzelmeim. Csak szeretnék tovább imádkozni és rájönni dolgokra.

Közben megérkezett a csapatunk többi tagja is (Julia, Ryan, Gerald, Sophia és a kis Dora). Tegnap voltunk egy missziós esten. Jó volt, bár nem sokat értettem az egészből. Annyira felhangosították a mikrofonokat, hogy mindent torzítottak a hangszórók. (Ez egyébként jellemző itt. Van, hogy eleve füldugóval a fülünkben érkezünk ilyen jellegű eseményekre…) Egyszer kimentem inni az alkalom közben és ahogy letettem a poharat, megjelent egy ember, aki éppen telefonált. Aggódó arccal nézett rám és a kezembe nyomta a telefont:

„A feleségem nagyon beteg, kérlek imádkozz érte!”

Levegőt venni sem volt időm, de úgy voltam vele, hogy rendben Istenem, csináljuk. Imádkoztam érte a telefonon keresztül, pár percig. Visszaadtam a telefont, aztán visszamentem az épületbe. Többé nem láttam azt az embert.

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp