A legfontosabb, hogy tudatosítsuk magunkban, valahányszor ránk tör az aggodalom: Isten most is ugyanaz, efölött is Úr.
A járvány elején mondta egy ismerősöm, viccelve, hogy „úgyis mind meghalunk!”.
Van egy jó és egy rossz hírem… A rossz, hogy igaza van. Igen, egy nap majd mind meghalunk. A jó, hogy ez korántsem biztos, hogy a közeljövőben lesz, és nagy valószínűséggel nem is a járvány miatt. De tény, hogy aki él, az mind készül „valahová” – nem feledjük, mi hová tartunk.
Ha elfog is a félelem, vagy feszültek leszünk, próbáljuk meg ezt helyén kezelni. A legjobb, ha annak mondjuk el, aki segíteni is tud. És ha még mindig jólesne, nyugodtan hívjuk fel barátainkat, családtagjainkat, és kérjük meg őket, hadd panaszoljuk el nekik az aggodalmainkat. (Ha épp nem vevők rá, keressünk olyat, aki meg tud hallgatni.) Amit viszont ne tegyünk: ne öntsük minden ismerősünre a frusztrációnkat a közösségi oldalakon.
Ne feledjük: amit nyilvánosan írunk, minden ismerősünk látja!
Az is, akinek máskor próbálunk utat mutatni, elhívni a gyülekezetbe. Az is, akinek „megvan a véleménye” a hívőkről. Az is, akivel máskor egymás mellett dolgozunk, és akinek egyébként példát próbálunk mutatni. És nem utolsósorban Isten is látja. Arról nem is beszélve, hogy ha máskor igei üzeneteket is osztunk meg (és tegyük is, ez feladatunk!), szép kis egyveleg lesz az idővonalunkon…
Ne feledjük, most is érvényes az az útmutatás, hogy ha panaszunk van valakivel, intézzük el vele. Csak vele.
Természetesen most nem élőben, hanem telefonon vagy üzenetben, levélben. Ha megfeddnénk valakit, mert szerintünk nem felelősségteljes a gondolkozása, kérdezzük meg magunktól: biztos, hogy ez a mi feladatunk? És ha valamiért igennel válaszolunk magunknak (csak őszintén!), beszéljünk azzal az emberrel. Ha ránk nem hallgat, beszéljünk vele másokkal együtt, konferenciabeszélgetésben. Most lehet felfedezni, mi mindent tud a telefonunk!
Kérjünk, olvassunk bátorítást! A Bibliát, áhítatot most sem tilos olvasni! 🙂
Ha élnek még nagyszüleink, szüleink, akik átéltek háborút, nélkülözést, kérjük meg őket, meséljenek erről az időszakról – természetesen csakis telefonon vagy videóbeszélgetésen keresztül, semmiképp se látogassuk most őket!
Figyeljük meg, egy-egy régi történet után mennyivel könnyebben fogunk a jelenlegi helyzetre nézni: nekünk nem kell katonának bevonulni, élelmiszer- és gyógyszerhiány sem fenyeget (hacsak nem próbálunk meg mindent felvásárolni).
Menjünk ki a szabadba! Nem, egyelőre Magyarországon még nincs lakhelyelhagyási tilalom, csak az időseket kérték, lehetőség szerint tartózkodjanak otthon. De akinek van gyereke, pontosan tudja, milyen mozgásigénnyel bírnak a kisebbek – nem kell őket lekötöznünk hónapokig! (Nem is sikerülne.) Csak menjünk olyan helyre, ahol nincs rajtunk kívül más: erdőbe, tisztásra, tó mellé. Sétáljunk, fussunk, tornázzunk együtt! Szükségünk van a friss levegőre, mozgásra, az állóképességünk megőrzésére – már csak az immunrendszerünk miatt is. Amit viszont semmiképp se tegyünk: ne találkozzunk másokkal (akik nem egy háztartásban élnek velünk), még a lépcsőházban se beszélgessünk, és a gyerekeket se vigyük játszótérre vagy más gyerektársaságba. Fedezzük fel most azokat a lehetőségeket, amelyek szabadok!
Töltsük el jól az időnket: gondoljunk erre úgy, mint ajándék időre.
A családoknak együtt, az egyedülállóknak elcsendesedve, de semmiképp sem magányosan. Ápoljuk kapcsolatainkat úgy, ahogy lehet: telefonon, üzenetben. Figyeljünk oda gyerekeink igényeire: most, hogy velük kell tanulnunk, lehetőségünk van velük sok mindenről beszélgetni, fejleszthetjük egyénileg őket azokon a területeken, ahol jobban igénylik. És tarthatunk családi áhítatokat, nézhetjük együtt az online közvetítést az istentiszteletekről – és most talán könnyebben meg tudjuk beszélni a közben felmerülő kérdéseket is.
Töltsük úgy az időnket, hogy visszagondolva majd erre az időszakra azt lássuk, mégis szép volt…
Fotó: pexels.com
