Gazdasági kérdések a koronavírus idejére

Elolvasási idő: 9 perc
Elolvasási idő: 9 perc
A koronavírus világjárvánnyá válása az egészségügyi oldal mellett még számos kihívást állít a jelen embere elé. Magyarországon az oktatás tempós átrendezése kerül kérve vagy kéretlenül mindenki elé az interneten.

Azonban már csak a kormány intézkedéseinek fő fókusza is felhívhatja a figyelmet arra, hogy valójában az életmentés után bizonyosan a gazdaság jövendő problémáinak megoldása a legfontosabb kérdés.

Némi vitriollal mémmé vált, hogy tavaly ennyi-és-ennyi haláleset volt ilyen-és-ilyen megbetegedések okán, de senkinek nem tűnt fel, most pedig egy erősebb influenza miatt összedől az amerikai tőzsde. Ennek a megfigyelésnek bár éles mindkét oldala, egyik sem igaz.

Az egészségügyről való írást meghagyom a hozzáértőknek, viszont a gazdaságban pár dologgal kapcsolatban érdemes lehet megtalálni legalább a fontos kérdéseket.

Az elmúlt napokban a tőzsdei kereskedés egyik forrópontjában, a New York-i tőzsdén, többször is alkalmaztak egy biztonsági leállási protokollt.

Ha túl gyors zuhanásba fog a részvénypiac, negyedórára felfüggesztik a kereskedést.

Azért emelem ezt ki, mert erről, aki tehette, azonnal írt egy-két hasábot, valamint egy komoly folyamat szimptómája. Ám a jelen túl korai ahhoz, hogy következtetéseket vonjunk le belőle. Az első kérdés, amit az olvasók figyelmébe ajánlok a világjárvány gazdasági oldalával kapcsolatban:

kik fogják most a GDP-t csinálni?

A modern közgazdaság megszületése óta, és különösen a 20. század második felétől, a világ a folyamatos növekedés állapotában létezett (kisebb-nagyobb anomáliákkal). Ezt jól mutatja, hogy egy stagnáló GDP-re szokás ujjal mutogatni mint az adott gazdaság csődjére. Ezt nem árnyalnám túl, csak annyit ajánlok megfontolásra, hogy ez a jelenség szerves részévé vált korunk embere világlátásának. A feltételezés, hogy egy vállalkozásból meg lehet gazdagodni, hogy egy többgyerekes család minden tagja el tudja érni a szülők életszínvonalát, vagy hogy egyáltalán a fejlődés eszményéről beszélünk, mind-mind ennek a mára axiómává vált gazdasági jellemvonásnak a folyománya.

Európából indult ez az egész megállíthatatlan növekedés.

A kereskedelmi bankok és tőzsdék először mint gyarmatbirodalmak páratlan motorjai finanszírozták az ember szűnni nem vágyó aspirációit. Mára minden sikeres vállalkozás mögött áll egy rakás befektetési bank és eszközkezelő, vagy a tőzsdei kereskedéssel ugranak a nagy cégek óriásiból óriásibb kategóriába. A most felsorolt, látszólag támogató szereplők a legfontosabbak annak garantálásában, hogy a növekedés folytatódik. Valójában a mai vállalkozásokat nem az áruk és szolgáltatások eladása finanszírozza, hanem kölcsönök, részvények és számos más befektetési forma. Valahol talán még pofonegyszerűnek és triviálisnak is gondolhatjuk ezt. Bizony csak kivételesen vagyonos emberek tudnának saját tőkéből például egy autógyárat felhúzni. És bár tehet valakit gazdaggá ez az iparág, manapság egyáltalán nem előfeltétel, hogy az ötletgazda rendelkezzen a megvalósításhoz szükséges összeggel már a nulladik pillanatban.

Ennyi kontextussal megérkezve a koronavírus által generált gazdasági helyzetbe ellenőriznünk kell, hogy a fentebb említett szereplők képesek lesznek-e tovább működni. Ha egy tiszta nem lenne a válasz, bedőlne a tőzsde, a befektetési bankok bezárnának, és az eszközkezelők eszközeiket elvesztenék, akkor a jövőben semmi nem garantálná, hogy lenne helye az emberi ambíciónak a világon; más szavakkal, meglévő vállalkozások válnának fizetésképtelenné, és nem jönnének létre startupok, hogy fejlesszenek és munkahelyet biztosítsanak.

Valójában azonban egész biztos, hogy nem következhet be ilyen tiszta szerepvesztés.

A 2008-as gazdasági válság azon túl, hogy sok intézményt veszteségessé tett, amik nyereségességén milliók anyagi biztonsága múlt, még széles körű bizalomvesztést is vont maga után. Ez azonban most egyáltalán nem indokolt, hiszen nem emberi tevékenység eredménye a mostani gazdasági zuhanás. És mint jól tudjuk, az akkori válság szereplői átvészelték a hullámvölgyet.

Ez pedig több is már most, mint pusztán eszmefuttatás. Világszerte látható, hogy a kormányok engedményeket és élénkítő csomagokat tesznek elérhetővé, hogy a gazdaság kulcsszereplői képesek legyenek működésüket folytatni. Ugyanakkor nem arról van szó, hogy bármely kormányzat egyéni kezdeményezésre fellendülést lenne képes világra hívni.

Ezen intézmények és a hozzájuk kapcsolódó személyek létjogosultságukat nem látszanak elveszteni, de működésükben kénytelenek adaptálódni. Egy darabig ugyanis az üléstermek még használaton kívül fognak állni, és a zseniális feltalálók sem tudnak majd befektetőket csábítani termékbemutatókra. A tőzsdei kereskedés ugyan átállhat digitális üzemmódba, és a brókerek is dolgozhatnak home office-ból, de az nem eldöntött, hogy egy ilyen megváltozott infrastruktúrában mennyivel fog a gazdaságot pörgető folyamatok szintje az optimális alá süllyedni – merthogy az egyetlen kérdésen felül álló tény, hogy minden jóindulat ellenére elképzelhetetlen az optimum fenntartása.

Míg azt figyeljük, hogy kik fogják a GDP-t csinálni, lesz egy másik nagy kérdés is, amire választ várhatunk. Az államoknak honnan lesz pénzük?

Túl a nyilvánvalón, hogy adókból és nemzetközi szervezetek támogatásaiból érdekes párhuzamot fedezhetünk fel. Mint a privát szektorban, az államok szintjén is a növekedést kölcsönök és befektetések fedezik. Méghozzá ezen a területen bizonyos gátszakadások is megtörténtek már. Bár az egyén szintjéről úgy tűnhet, hogy egy-egy állam kimeríthetetlen forrásokkal rendelkezik, valójában századunkra azon a szinten vagyunk, hogy bizonyos gazdasági folyamatok fenntarthatatlanul költségesek, és kizárólag piaci szereplők engedhetik meg maguknak, hogy ezzel foglalkozzanak.

Például a kutatás-fejlesztés egy olyan terület, ami elengedhetetlen, ha azt akarjuk – márpedig azt akarja mindenki –, hogy a jövőben is legyen növekedés.

Mégis, mára egyedül az Egyesült Államok engedheti meg magának, hogy állami szinten foglalkozzon ezzel (a szó európai értelmében, ami nem összekeverendő az USA állami-szövetségi dichotómiájával). Az európai államoknak, amelyek továbbra is a világ vagyonosabb nemzeteit jelentik, ezt útközben át kellett engedniük a fiatalabb, dinamikusabb és sokkal kevésbé vékonyra nyújtott multiknak.

Mindezzel nem arra akarok utalni, hogy a világ államai elszegényedtek volna, csupán arra, hogy ideális körülmények között is ki vannak szolgáltatva a rajtuk kívül eső szereplők hiteleinek. Ez egy oldalról gyönyörű és az örök béke megálmodott feltétele Kant szerint. Más oldalról nézve viszont jelenleg nincs biztos hitelező. Említésre került korábban az Egyesült Államok mint a kutatás-fejlesztés zászlóshajója, ugyanakkor az ő példájuk inkább aláhúzza a kölcsönök rendszerének hatékonyságát, semmint azt mutatná, hogy olyan mély zsebei lennének, amelyekből évekig tudná magát működtetni. Az USA ugyanis élen jár a nemzetközi pénzügyi módszerek használatában, és köztudottan kínai pénzből old meg számos gazdasági kérdést. Tehát az Egyesült Államok megoldása semmiképp nem az lesz hosszú távon, hogy tartalékaiból kifizesse a helyreállás magas költségeit.

Szerencsére azért azt el lehet mondani, hogy nem a világ összes jól teljesítő országa működik így. Gondolhatunk például Kínára, ahol akár lehet is komolyabb rugalmasság, ha már úgyis képes saját magán kívül az Egyesült Államokat is finanszírozni békeidőben. Ezt valamelyest árnyalja két dolog: a kínai dinamizmushoz szükség van a külföldi szereplők növekedést generáló működésére; valamint nem lehet valóban tudni, hogy Kína hogy is áll (egy mesterségesen irányított gazdaság nem feltétlenül fogja fenntartani a teljesítményét egy nemzetközi vészhelyzet idején). Ennél némileg stabilabb Európában Németország helyzete. Ott ugyanis sok évtizedes fiskális fegyelem és egy legalább észszerűen takarékos kormányzás eredményeképp válságos időszakban is léteznek arra tartalékok, hogy az önfenntartáson túl, bizonyos korlátok közt, az európai közösséget is finanszírozni tudják.

Nyugodtan alhatunk tehát, hiszen közvetlen veszély nem fenyegeti sem a gazdaság motorjait, sem az államok működőképességét, mindazonáltal a két felvetett kérdést nem válaszolta meg teljeskörűen ez a cikk, helyette inkább kontextus gyanánt szolgál.

Ezek egyvelegéből egy viszonylag tág prognózist fel is lehet vázolni:

Bizonyos leállások már most láthatók a vendéglátóiparban és hasonló területeken.

Közben azonban mégsem elég törékeny a világ gazdasági rezsimje, hogy az itt alkalmazottaknak attól kelljen félniük, hogy ezzel minden kilátásuknak végére értek. Állami programok a felszínen tarthatják hosszabb távon is a bajba került vállalkozásokat és az ott foglalkoztatottakat. És látszólag a világ összes kormányának szándékában is áll ezen programokat megvalósítani.

Ezen felül pedig – és ezt vegye mindenki szigorú távolságtartással, mert szélsőséges naivitás húzódik ezen állítás mögött – a 21. század nem áll egészen felkészületlenül a helyzettel szemben. Reménykeltő például, ahogy az internet olyan infrastruktúrát jelent, amelyben a gazdasági tevékenység nem csekély része szigorú karantén mellett sem omlana össze. A szórakoztatóipar egy triviális példa, de számos szolgáltatás nyújtására is alkalmas, amit tradicionálisan munkahelyeken kellett végezni.

Korunk gazdasága az eddigi legrugalmasabb, még ha a legtöbb oldalról sebezhető is.

Nincs szükség arra, hogy mindenki remekműveket írjon vagy tudományos fordulatot hozzon, míg nem tud bejárni a munkahelyére. A most következő gazdasági hullámvölgy nagyrészt kemény, de elviselhető lesz, innen nézve úgy látszik legalábbis.

Fotók: pexels.com

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp