Sok visszatekintést, elemzést olvashattunk, filmet láthattunk mostanában a témával kapcsolatban, ezért nem is szeretnék ilyen részletekbe merülni. Inkább hadd közelítsek egy sajátos, személyes szempontból mint mai magyar fiatal és teológus!
Trianonról általában ezek a szavak jutnak az eszembe eddigi tapasztalataim alapján: konfliktus, fájdalom, sérelmek. Nyilvánvaló, hogy az anyaországban felnőve nagyon kevés fogalmam van arról, mit jelent egy másik országban kisebbségben élve elszenvedni ezeket. Egyúttal szeretném mély együttérzésemet kifejezni azok felé, akiket ez érint. De úgy látom, a múltat nem lehet visszafordítani, ez egy olyan seb népünkön, amely része lett az életünknek, és amelyet a jelenben is kezelnünk kell. Hiszem, hogy Isten igéje ebben is a segítségünkre van.
Érdekes megfigyelni, hogy az etnikai konfliktusok milyen erőteljesen jelen vannak az emberiség történelmében – még az egymással egészen hasonló sorsú népek között is.
A bibliai időkben sem volt ez másként. A zsidók egy egész évezredig olyan megvetéssel tekintettek a velük egyébként rokon szamáriaiakra, hogy messziről elkerülték őket, nem érintkeztek velük, és időnként még bibliai személyek is azt kívánták, hogy Isten verje meg őket. Nem is biztos, hogy meg tudták magyarázni, miért, egy idő után már csak szokássá válik a másik gyűlölete. Legalább ekkora gyűlölettel tekintettek a megszállókra: a rómaiakra. Ők is területeket csatoltak el, és sok zsidó rekedt így a történelmi Izrael határain kívül. A rómaiak ellen többször is erőszakos lázadásokat szítottak, melyeket válaszul kegyetlenül levertek – tovább mélyült a gyűlölet.
A nemrég mögöttünk hagyott pünkösdi ünnep hozott radikális változást, egy egészen újfajta megvilágosodást az egyébként büszke zsidóként élő apostolok számára is. (Gondoljunk csak a zélóta Simonra!) Megdöbbenve tapasztalták, hogy a Szentlélek, akit Jézus megígért nekik, nem vette figyelembe az országhatárokat, nemzetiségeket. Válogatás nélkül belépett azoknak az embereknek az életébe, akik hittek a Jézus Krisztusról hirdetett evangéliumba – zsidók, szamáriaiak és pogányok egy Istent imádva, egy Lélekkel telve élhették egy egészen új minőségű közösségben, az egyházban az életüket. Letették a fegyvert, a bántalmakat, megbocsátottak egymásnak. Mert Krisztus Lelke az egységet munkálta közöttük.
„Az egyháznak tehát egész Júdeában, Galileában és Szamáriában békessége volt” – írja Lukács. A pünkösdi nyelveken szólás kapcsán következtethetünk arra, hogy mindez ráadásul úgy történt, hogy mindenki a saját anyanyelvén folytathatta az istentiszteletét – még ez sem volt gát. „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög… mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.”
Jelzésértékű lehet nekünk ma az, hogy éppen pünkösd utánra esett ez az évforduló. Az evangélium egyik legfontosabb üzenete a megbocsátásról szól: Isten megbocsátja a mi bűneinket, és így képessé tesz minket arra, hogy mi is megbocsássunk az ellenünk vétkezőknek.
Azt gondolom, hogy Trianon máig is kiható keserűségeiből nincsen más kiút. Csak az, ha a sértett felek szívből megbocsátanak egymásnak. Ez lehetetlennek tűnhet, de éppen ezért fordulhatunk a bűnöket megbocsátó Istenhez segítségért.
A Magyarországtól elcsatolt területek közül hozzám személy szerint a Felvidék áll legközelebb – a térképen is és a szívemhez is, hiszen korábban néhány hónapot élhettem ott. Éppen Trianon szomorú öröksége miatt választottam az engem foglalkoztató missziós szervezet szlovákiai bázisát. Közép-Szlovákiában, a Tátra alján laktam olyan helyen, ahol nagyon kevesen laknak már magyarok. Mindössze két emberrel találkoztam, aki tudott magyarul valamilyen szinten. Ottlétem alatt sokat kirándultam, sok emberrel találkoztam a hegyi falvakban. Szlovák gyülekezetbe jártam, megszerettem a szlovák nemzeti ételeket, és amennyire tudtam, a nyelvet is tanulgattam. Összességében azt tapasztaltam, hogy a szlovákok barátságosak és vendégszeretők. Egyszer sem ért semmilyen negatív hatás a magyarságom miatt, amelyet sohasem rejtegettem a bemutatkozásokkor. Nem igaz tehát az a sztereotípia, hogy minden szlovák (román, ukrán, szerb…) gonosz magyargyűlölő.
Különösen elszomorít az, amikor keresztényektől hallok ilyen jellegű felbujtást. Életünknek ezt a részét is át kell adnunk Istennek – mert neki nagyobb terve van, mint amit mi el tudunk képzelni.
Egyszer elmentünk a városi kórházba a csapatommal beteg gyermekeket látogatni. Eljátszottuk nekik A három kismalac című mesét, amelyben én alakítottam a Nagy Magyar Farkast (Veľký Mad’arský Vlk). Persze szlovákul mondtam a szövegemet. A beteg szlovák gyerekek jókat nevettek, aztán beszélgettünk, pacsiztunk, és volt, aki ölelést is kért. Itt nem számított a nemzetiség, tudtunk együtt nevetni. Ugyanúgy szenvedtek a betegségtől, mint a magyar gyerekek vagy bárki más szenvedne – és nekik nem az számított, hogy milyen ajkú embertől jön a vigasztalás. Azt gondolom, hogy mi sem éreznénk másként. A gonosznak vélt farkas pedig valójában lehet egy, a Krisztusért szlovákokat szerető magyar ember. Igen, kimondtam. Szeretem a szlovákokat. Az egyik legnagyobb élményem kint az volt, amikor ottani képzésem végén csapatunk egyik szlovák tagjának előadtam minden addig összekapart szlovák tudásomat (maličký Slovenský…). A hölgy könnyes szemmel megölelt és ezt mondta: „Sohasem hallottam még magyar embert így beszélni szlovákul…”
A gyülekezetben együtt énekeltünk Istent dicsőítő énekeket. Sokszor együtt játszottam velük, akár szlovák népi énekek feldolgozásait is. Ekkor igazi öröm volt a gyülekezetben, és én ennek az örömnek részese lehettem. Őket nem zavarta, ha magyarul énekeltem. Mert Isten országában mind egy nyelven énekelünk.
Isten terve a megbocsátásból fakadó helyreállás és a Krisztusban való egység. Tudunk-e Krisztusra mutatni mint nemzetközi egyház azáltal, hogy úgy szeretjük egymást, ahogyan ő szeretett bennünket?
