Mint ahogyan azt a Szentírásból jól ismerjük, Jézus Krisztus keresztre feszítését Poncius Pilátus, a Római Birodalom Júdeába akkreditált (26–36) helytartója rendelte el.
Jézus életében játszott szerepét a négy evangéliumban találjuk leírva. Miután a zsidó főtanács Kajafás elnökletével halálra ítélte Jézust, az ítélet jóváhagyása céljából Pilátus elé küldték őt. A helytartó kikérdezte, de nem találta vétkesnek.
Szerette volna szabadon bocsátani, de az összegyűlt nép a főtanácstól bujtogatva halálát követelte, politikai vádakat is hangoztatva. Pilátus felajánlotta, hogy a húsvétra tekintettel egy elítéltnek megkegyelmez, de a tömeg Jézus helyett a gyilkosságért elítélt Barabbást választotta, mire a helytartó kénytelen volt helybenhagyni a megfeszítésről szóló ítéletet.
János evangélista minderről így számol be: „Pilátus ismét kiment az épület elé, és így szólt hozzájuk: Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne. Akkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: Íme, az ember! Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Pilátus pedig ezt mondta nekik: Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek.” (János 19,4–6)
„Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: Íme, a ti királyotok! Azok pedig felkiáltottak: Vidd el, vidd el, feszítsd meg! Pilátus ezt mondta nekik: A ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok így válaszoltak: Nem királyunk van, hanem császárunk! Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.” (János 19,13–16)
Jézus „maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust.
Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: Ne azt írd: A zsidók királya! – hanem ahogyan ő mondotta: A zsidók királya vagyok. Pilátus így válaszolt: Amit megírtam, megírtam.” (János 19,17–22)
Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy Jézussal együtt két köztörvényes gonosztevőt is keresztre feszítettek, egyiket bal, másikat jobb keze felől. Míg az egyik folyamatosan gyalázta őt, addig másik megrótta, ezt mondva neki: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba. Erre ő így felelt neki: Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lukács 23,40–43)
Különös ez a történet abból a szempontból, hogy Jézus „királyságát” ez a megtért lator ismerte el először az említett tábla felhelyezése után. Sőt, azt is megvallotta, hogy hisz Jézus királyságának „eljövetelében”, és annak uralma alá szeretett volna tartozni. Jézus elfogadta a lator őszinte bűnvallását, és azon órában bűnbocsánatot nyerve ő is királyi uralma alá került. Jézus megígérte neki, hogy még „ma velem leszel a paradicsomban”.
Visszatérve Pilátus rendelkezésére és a Jézus királyságára vonatkozó profetikus kijelentésére, különös utóélete van személyének megítélésében. Egyes ókori keresztény elbeszélések szerint Pilátus később keresztény hitre tért, és mártírként halt meg Tiberius császár uralkodása alatt.
Fennmaradt két apokrif írás, amelyek Pilátusnak tulajdonított leveleket tartalmaznak. Ezekben a helytartó a császárnak számol be Jézus peréről, és az ártatlanságát hangoztatja. Ezek után nem csodálkozunk azon, hogy a kereszténység legősibb hitvallásában ott szerepel a neve: „Szenvedett Poncius Pilátus alatt.” (Niceai hitvallás)
PILÁTUS HÉBER, GÖRÖG, LATIN FELIRATA NEMZETKÖZI ÜZENETET HORDOZ!
Mint Róma felhatalmazott képviselője jelentette ki Pilátus, hogy a názáreti Jézus a zsidók királya! – ez volt a keresztre feszítés oka. A kereszt felső szárára szögelt tábla szövege, melyet az I.N.R.I. mozaikszóval szoktak később jelölni, figyelemre méltó. A későbbi kettőskereszt-ábrázolásoknak ugyanis ez lett az alapja. Pilátus ugyanis azért íratta ezt a feliratot, hogy a helyi héber nyelvű lakosság, valamint a Földközi-tenger keleti (görög) és nyugati (latin) nemzetközi nyelveket beszélő lakossága számára is érthető legyen, hogy a názáreti Jézus kiknek a királyaként szenvedett kereszthalált!
Az evangélista ki is emeli, hogy a messziről is jól olvasható, forgalmas útvonal mellett elhelyezett táblát „sokan olvasták, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust” (János 19,20). A zsidók tiltakoztak is ezért a számukra szégyenletes és elutasított kijelentés ellen, de Pilátus nem tágított. A kikényszerített keresztre feszítést törvényesen indokolta meg.
A Krisztus keresztfája és a felső feliratát tartalmazó kettős keresztet ábrázoló jelábra a 4. században, a kereszténység államvallássá válása után terjedt el a Római Birodalom területén. Ehhez hozzájárult Konstantinusz édesanyjának, Helénának 320-ban Jeruzsálemben tett látogatása. Itt jutott ugyanis a kettőskereszt-ábrázolás nyomára, melyet a császár később az egyik uralkodói jelképévé tett.
A kettős kereszt a bizánci birodalomban a 6. században jelent meg, ahol nemcsak vallási, hanem elsősorban politikai jelvényként használták. Rendkívüli módon elterjedt a vallási tárgyakon, fegyvereken, az érméken, a ruhákon, a személyi pecséteken, a katonáktól a művelt rétegekig, a diplomatákig és egyházi személyekig.
A 6. századtól kezdve az új nemzetek krisztianizálásában új értelmet nyert a kettős kereszt és felirata, amelyet később „jeruzsálemi” vagy „missziós” keresztnek hívnak. Az évszázadok során az európai nemzetek nevei kerültek egymás után jelképesen a „zsidók királya” megnevezés mellé. Így tekinthetünk a népvándorlás során az Európa színterére érkező népek között apostolkodó misszionáriusokra, papokra, később királyokra, akik jelképesen kezükbe vették a kettős keresztet, hogy saját népüket is megnyerjék Krisztus királysága számára.
SZENT ISTVÁN KIRÁLYSÁGA ÉS APOSTOLI KÜLDETÉSE
Szent István királyunknak köszönhető, hogy a magyar nép is megismerhette a Krisztus királyságáról szóló evangélium üzenetét. István, miután felnőtt férfiúvá érett, szembesült a Szentírás életformáló üzenetével és erejével. Mintegy 25 éves volt, amikor elhagyta pogány életvitelét és addig használt Vajk nevét, és az első jeruzsálemi gyülekezet vértanújának, István diakónusnak a nevét vette fel a hitvalló keresztségben, aminek jelentése „stefanus”, azaz „győzelmi korona”.
Erről az eseményről a korabeli krónikás így számol be: „Istvánt Istennek kedves püspöke, (a prágai) Adalbert, az ő hite szerint a kenetes keresztvízbe merítette és onnan kiemelte.” Hogy ez a keresztség nem valami politikai okból, formálisan vállalt „vallásfölvételt” jelentett, azt későbbi megnyilatkozásai is bizonyítják. Leginkább azokra az írásban is megőrzött gondolatokra utalok, amelyeket Kr. u. 1000-ben a teljes Kárpát-medencét lefedő Magyarország királyaként íratott le fiának, a korán elhunyt Imre hercegnek.
Az sem véletlen, hogy ő volt az utolsó európai uralkodó, aki kelet–nyugat határán Bizánc–Róma jóváhagyásával és áldásával lehetett Közép-Európa legtekintélyesebb uralkodója. Megteremtve ezzel egy keresztény alapokon álló országot, amely a történelem földindulásai ellenére ma is szilárd alapokon nyugszik.
(Szent István király dénárján láthatunk egy kettős keresztet. A kettős kereszt címerpajzson először III. Béla király [1172–1196] ezüstdénárján fordul elő 1190 körül. Az általános vélemény szerint ezt a jelképet ő hozta magával a bizánci udvarból, ahol fiatalkora óta nevelkedett, a 14. század elejére már a magyar államhatalom szimbólumává vált. A 12. századtól a kettős kereszt terjedésének másik kiindulópontja a Szentföld volt, ahol gyakran nevezték „valódi keresztnek”. A szomszédos bizánci hatás mellett nem zárható ki a magyar hatás sem a magyar zarándokok és II. András keresztes hadjárata révén. Az egyházi lovagrendek is használták a pecsétjeiken és érméiken, de a címerükben sohasem. A kettős kereszt megtalálható a Szent Sír Lovagrend régebbi pecsétjén, a jeruzsálemi királyok érméin, amit gyakran alfa és ómega betűk kísérnek.)
A hagyományok szerint az apostoli királyság jelképeként szolgáló apostoli kettős keresztet I. Szent István kapta II. Szilveszter pápától; és az apostoli felhatalmazás azt jelentette, hogy a magyar király apostoli küldetést is kapott a keresztény tanítás terjesztésében, a magyar egyház megalapításában és püspökségek alapításában is.
Ez a keresztény hitre alapozott ország ezer éven át ellenállt tatár, török, osztrák, német, szovjet-orosz és bennünket hátba támadó szomszédos népek országcsonkító kegyetlen rémuralmának.
Bár a viharos évszázadok során a koronán megdőlt a kereszt, mégis ott ragyog és diadalmaskodik minden keresztényellenes összefogás ellenére is. Mert nincs korona kereszt nélkül!
A Jeruzsálemből eredeztethető és a kereszt felső szárára illesztett, több nyelven olvasható táblát is magában foglaló missziós kettős keresztfa emlékét őrzik a magyar királyság koronázási ékszerei és címere immár ezer esztendeje. Ott láthatjuk következetesen a magyar királyok kezében és címereiben, a róluk készített szobrokon és képeken.
A kettős kereszt azonban más nemzetek szimbólumrendszerében is helyet kapott. Mindegyik esetben kimutatható az a tény, hogy ez mindig a keresztény hit felvételéhez és annak terjesztéséhez volt köthető a különböző országok nemzeti történetében.
A NÁZÁRETI JÉZUS A NEMZETEK KIRÁLYA!
Ki kell mondanunk azonban, hogy Jézus királysága nem azonosítható földi uralommal és királysággal. Erre István királyunk is emlékeztette fiát, Imre herceget, és ezzel királyi utódait is a hozzájuk is intézett „Intelmek” című írásában:
„Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, illetve javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy az egyetemes/katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass, s valamennyi egyházi személy méltán nevezzen igaz keresztény hitvallású férfinak. Enélkül bizony, tudd meg, sem kereszténynek, sem az egyház fiának nem mondanak.
Akik ugyanis hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit tettek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük. Ám ha a hit pajzsát tartod, rajtad az üdvösség sisakja is. Mert e lelki fegyverekben szabályszerűen harcolhatsz láthatatlan és látható ellenségeid ellen. Hiszen az apostol ezt mondja: »Csak az nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerűen küzd.«
A hit tehát, melyről beszélek, a következő: higgy erősen a mindenható Atyaistenben, minden teremtmény teremtőjében, és az ő egyszülött fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, kit az angyal meghirdetett, ki Szűz Máriától született, az egész világ üdvösségéért a keresztfán szenvedett, és a Szentlélekben, ki szólt a próféták s az apostolok, valamint az evangélisták szavával, mint egyetlen tökéletes oszthatatlan szeplőtelen istenségben, és kétely hozzád ne férjen. Ez az egyetemes/katolikus hit, melyben – miként Atanáz mondja – ha akárki híven és erősen nem hisz, semmiképp sem üdvözül.” (Forrás: Szent István intelmei Imre herceghez, http://mek.oszk.hu/00200/00249/00249.htm.)
István királyunk joggal érdemelte ki az apostoli „jeruzsálemi kettős keresztet”, más néven „missziós kettős keresztet”, mert „apostoli” megbízatást vállalt föl, amit egész életében nagyon komolyan vett. Országát Krisztus királyi uralma és védelme alá kívánta helyezni. Ebben mély, Istenbe vetett hite és rendíthetetlen bizalma vezette, amit utódai számára is követendőnek tartott.
Így teljesedett be a Krisztus golgotai keresztjén meghirdetett „A názáreti Jézus, a zsidók királya” proklamáció a keresztény hitre tért nemzetek között a Kárpát-medence népeit egybefogó Magyar Királyság esetében is. A názáreti Jézus ugyanis nemcsak a zsidók, hanem a „magyarok királya” is! Koronázási ékszereink és nemzeti címerünk kettős keresztje tehát joggal emlékeztet bennünket a Jeruzsálemből elinduló keresztény misszió kezdetére és arra a tényre, hogy az evangélium jó híre a magyar nemzetet is elérte.
A „kereszt üzenetét” ezer éven át nemcsak nemzeti jelképrendszerünk őrizte meg, de hitünk és kultúránk alapjává is lett. A nemzetek apostola, Pál Európa földjére lépve ezt tanította: „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, az Istennek ereje.” (1Korinthus 1,11)
Egy ország jövője függ attól, hogy Isten igéjének intő szavát komolyan veszi-e: „Ha megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkozva keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat…” (2Krónikák 7,14)
A Biblia azt mondja: „Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott… Ő formálta mindnyájuk szívét, ismeri minden tettüket… az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak… Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk… Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk… Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!” (Zsoltárok 33,12–22)
Az idők végéről pedig ezt írja János apostol, a mennyei látnok: „Ezek után láttam: íme, nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, és hatalmas hangon kiáltottak: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé! Az angyalok mind ott álltak a trónus, a vének és a négy élőlény körül, arcra borultak a trónus előtt, és imádták Istent ekképpen: Ámen! Az áldás, a dicsőség és a bölcsesség, a hálaadás és a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké örökkön örökké. Ámen.” (Jelenések 7,9–12)
Soli Deo gloria!
Dr. Mészáros Kálmán
egyháztörténész
