A koronavírus-járvány különösen feltárja sebezhetőségünket mind testileg, mind lelkileg, és ebben az időszakban még inkább szomjazzuk a reményt és a bátorítást, mint a betegek a szabad lélegzetvételt.
Remélem, hogy a koronavírus-túlélőktől összegyűjtött őszinte beszámolók segítenek meglátni a szerető Istent minden élethelyzetünkben, még akkor is, ha fizikailag kevés a remény, és mindenkit körülvesz a félelem.
Szólláthné dr. Sebestyén Zita (LÉLEGEZZ! Covidon innen és túl blog)
Semmihez sem hasonlítható védettség
Nagyon hálás vagyok, hogy beszámolhatok arról, hogy Isten hogyan vezetett bennünket az elmúlt egy évben, és hogyan tapasztalhattuk meg az ő szeretetét és kegyelmét az életünkben.
A tavaszi karantén, a bezártság bennünket is érzékenyen érintett, annak ellenére, hogy örültünk az együtt töltött időnek a családban, közelebb kerülhettünk egymáshoz. Ugyanakkor a távollét mindenki mástól ránk is nyomasztólag hatott.
Imádkoztam azért, hogy legyen lehetőségünk a nyári időszakban feltöltekezni egy kicsit. Nagyon hálás vagyok azért, hogy korlátozott lehetőségek ellenére Isten olyan csodálatosan megáldotta azokat a hónapokat, hogy talán soha azelőtt nem volt részünk ennyi élményben a nyár folyamán.
A szeptemberi kezdés az iskolában egyrészt örömmel töltött el: újra közösségben lehettünk, találkozhattunk a gyerekekkel. Másfelől egyfajta kockázatot is jelentett, hiszen az épületben napi szinten általában négyszáz gyerek és közel ötven pedagógus mozog együtt.
Nem gondoltam abba bele, mi lenne, ha esetleg mi is elkapnánk a vírust.
Valahogy ez nem volt bennem. Ezért elég váratlanul ért egy esemény. Egy novemberi napon örömmel siettem ki az iskolából, mert hamarabb mehettem el a kislányomért. Azonban a parkolóban a gyerekek figyelmezettek:
– Eszter néni, a Józsi bácsi rosszul van!
Odasietem az idősebb kollégához, aki valóban összecsuklott és rosszul volt. Próbáltam neki minél hamarabb segítséget nyújtani: mentőket hívni, visszakísérni az iskolába, és várni a mentők érkezéséig. Majd az esti órákban arról értesültünk, hogy rosszullétét a koronavírus okozta.
A következő napon már én sem mentem dolgozni, és engem is teszteltek. Hamarosan meg is érkezett a teszt eredménye: pozitív lett. Eléggé meglepődtem ezen, és kicsit le is dermedtem. Azt gondoltam, most van az ideje annak, hogy az Úr Jézushoz forduljak. Imádkoznom kell, mert ő az, akihez ebben a helyzetben fordulhatok. Jó volt megtapasztalni, hogy békességet adott: egész egyszerűen levette ezt a hatalmas súlyt a vállamról, hogy akkor most betegek vagyunk, és hogy ez most milyen nehéz.
Ezzel együtt elkezdtek jelentkezni a betegséggel járó fizikai tünetek is, nekem és a gyermekeimnek más és más (többen elkaptuk a családban). Én erőteljes vese- és végtagfájdalmakkal küzdöttem. Napközben vagy akár éjszaka is előjöttek ezek a fájdalmak.
Mindamellett, hogy tudtam, hogy az Úr velünk van, és imádkoztunk is, a kísértő mégis ki tudta az ilyen helyzeteket használni. És ilyenkor jöttek a „Mi van, ha…?” kérdések. Mi van, ha ezek a tünetek súlyosbodnak? Mi van, ha ennek negatív következményei lehetnek az én vagy akár a gyerekek esetében? És csak jöttek volna ezek az aggodalmak, félelmek. Aztán valahogy megszólalt egy csengő a fejemben:
– De hát az Úr Jézus győztes Úr és Király! Őneki ezen a helyzeten is hatalma van!
Elképzeltem őt királyként, és kértem, hogy palástjával borítson be engem. Megjelent lelki szemeim előtt, ahogy betakar, és akkor semmi sem tud elérni engem, semmilyen negatív hullám vagy érzület, semmilyen kísértés, mert akkor védve leszek. Ez valóban meg is történt, úgy éreztem ezt a közelséget, mint soha azelőtt. Bátran állíthatom, hogy ezt a fajta védettséget, biztonságérzetet korábban nem tudtam ennyire közvetlenül megtapasztalni, mint amilyet akkor megéltem, ahogyan átemelt ezen a nehéz időszakon.
Óriási hála van a szívemben, hogy megtapasztalhattuk ezt a kegyelmet, a gyógyulás örömét, az ima erejét egyénileg, a szűk vagy a nagycsalád részéről, illetve a gyülekezet keretein belül működő családi körből, ahol hihetetlen mennyiségű öröm- és hálaokot oszthattunk meg, hiszen folyamatosan érkeztek a megtapasztalások, ami egy óriási nagy kegyelem és kapaszkodó ebben a jelen helyzetben.
Az Igéből is olyan versek jöttek elém, amelyeket ízlelgettem is, és próbáltam magamba szívni. Ezek is erőt adtak, Isten ezek által is szólt hozzám. Az egyik ilyen igevers:
„Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi.” (Ézsaiás 40,29)
Egy másik gondolat, ami lelkileg erősített engem, hogy gyakorlatilag nem én vagyok az, aki cselekszem, hanem Jézus, aki bennem él. Ezáltal kialakult bennem egy újfajta gondolkodásmód az én keresztény identitásommal kapcsolatosan: egyre több élethelyzetben teret kell adnom annak, hogy ő munkálkodhasson általam. Ő valóban élni akar bennünk. Ehhez kapcsolódik a következő igevers is:
„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (János 15,5)
Mindannyiunk számára azt kívánom, hogy hadd tapasztalhassuk meg ezekben a nehéz időszakokban is, hogy az Úr Jézusban tudunk valóban gyümölcstermőkké válni, mások számára segítséget nyújtani, és Krisztusra mutató életet élni. Ámen.
Szabóné Deák Eszter
A bizonyságtétel meghallgatható a Rákoscsabai Baptista Gyülekezet online istentiszteletén belül:
