Mert az a természetes, ha fejlődnek, és egyre többet lehet rájuk bízni. Növekedési pályán vagyunk, személyre szabott tanítványi terv mentén, ahol olyan közel kerülhetünk Istenhez, amennyire csak szeretnénk.
Az 1János 2-ben a gyerekek a bocsánatot élik át, a fiatalok harcolnak, az apakorúak pedig már ismerik az Örökkévalót.
Persze mindhárom szellemi életkor érvényes férfiakra és nőkre egyaránt.
Benne vagyunk egy érési folyamatban, ami hasonló kérdéseket vet fel, mint amilyenekkel a családban találkozunk. Mi az, amit már elvégezhet egy gyerek, mit lehet rábízni, mire kérhetjük meg?
A szülők – millió más dolguk és teendőjük mellett – próbálják kitalálni, hogy mikor, mivel és mennyire lehet terhelni a gyereke(ke)t. Az a gond, hogy eleinte amit rájuk bízunk, azt lassabban, kevésbé hatékonyan csinálják meg – vagy akár el is felejtik. Ha viszont nem fogjuk be őket, akkor egyrészt lusták maradnak, másrészt felnőttként hiányozni fog nekik az a tudás és aktivitás, amit most megtanulhatnak, amihez hozzászokhatnak.
A legfontosabb persze, hogy a szüleik maradunk, és a szeretetünk nem függvénye a teljesítményüknek – azt folyamatosan, alanyi jogon kapják.
Ha ezt átemeljük Isten és a mi kapcsolatunkra, akkor ő is szeretne egyre több dolgot ránk bízni.
Amit pedig megtanultunk, elvárja, hogy alkalmazzuk, sőt még magasabb szintre emeljük. Jézus is így tanította az apostolokat, aztán kiküldte őket, és biztosan örült annak, amikor beszámoltak róla, hogy sikerült teljesíteni küldetésüket. Ha pedig már elvárható volt, hogy megoldjanak egy helyzetet (epilepsziás fiú), de nem sikerült, akkor kifejezte a csalódását is.
Ugyanígy a jellemünkön is dolgoznunk kell, hogy megbízhatóbbak legyünk, érjünk oda pontosan, tegyük meg azt, amit elvállaltunk, és egyre jobban uraljuk gondolatainkat és beszédünket. Legyenek egyre érettebbek a Lélek gyümölcsei (ha ez egy, akkor az ízei), és a szellemi harcban is tanuljuk meg, mi a hatáskörünk, s egyre ügyesebben vitézkedjünk.
Keskeny úton járunk, és szellemi fejlődésünk során fejlődik az az érzékünk is, hogy mi az, amit Istentől kérjünk, várjunk, s mi az, amit nekünk kell megtennünk. Amikor Dávid családját elrabolták, akkor őt tették felelőssé érte, és nagyon nehéz helyzetbe került. Azt olvassuk, hogy megerősítette magát az Úrban. Már azon a szinten volt, ahol tudta, milyen hozzáállás kell a részéről, hogy Isten győzzön ebben a helyzetben. A számtalan harci helyzet során megtanulta, bejáratta az aktív bizalmat, ebből pedig erőt merített. Ismerte Istent, és tudta, hogy a segítségére fog jönni.
Mindenki önmagához képest tud fejlődni, ezért nem érdemes mással összehasonlítani magunkat.
Ő más tananyag szerint tanul. Van, amiben előrébb jár, van, amiben hátrébb. Mert nemcsak tanulunk, hanem gyógyulunk is. A világ legjobb klinikáján kezelik az élet sebeit, amelyeket kaptunk. Legyünk megértőek a másik testvér felé, még ha nagyon magabiztos, akkor is! Ő ugyanúgy esendő és gyarló, aki szeretetre vágyik – még ha leplezi is.
A tananyag adott. Tudjuk, mikor lehetett volna négyes türelemből és megbocsátásból, vagy ötös kísértéselhárításból és pletykaleállításból. Ha nem sikerül, újabb dolgozat megélésére kapunk lehetőséget, addig, amíg abból az anyagból jól nem teljesítünk. Érdekes iskola ez, ahol minden tananyaghoz szeretetet, hűséget és alázatot szükséges hozzáadni. Néha nagyon fárasztó, ha a kitartást tanuljuk, nem is beszélve a „semmi felől nem aggódás” és a „csak olyan nehézségbe visz, amit kibírunk, sőt ki is vezet abból” gyakorlati oktatásairól.
Lesz majd egy bizonyítványosztás, amikor azokat a tantárgyakat fogják elbírálni, amelyek teljesítését senki nem látta, csak Isten.
Ne legyünk oda, ha látszik az áldásosságunk, ne csüggesszen, ha senki nem veszi észre! Mi túllátunk a láthatókon, az Úr osztályába járunk, s azért készülünk, hogy megfelelhessünk neki.
Ám azt soha ne feledjük el, hogy mindig a gyermekei maradunk! És ha az élet nagyon sok, régóta nehéz, kimerítő, erőnk végéhez érünk, és elegünk van mindenből és mindenkiből, akkor hazamehetünk, leroskadhatunk a királyi szék elé, ahol kisírhatjuk, kiadhatjuk magunkból a fájdalmakat és a csalódásokat. Itt szavak nélkül is megértenek, átkarolnak, biztatnak és hagyják, hadd pihenjük ki magunkat. Aztán felerősítenek és a szeretet erejével visszaküldenek, hogy életet vigyünk közvetlen és tágabb környezetünknek.
Ez a legértékesebb iskola, örökké ható tanulnivalókkal, tudással. Fejlődünk, időnként hibázunk, aztán megyünk tovább. Nincs kárhoztatásunk, csak biztatás és segítség minden szinten. A legjobb kezekben vagyunk egész életünkben.
Jó tanulást!
