És mi csak ülünk a belső zsivajban, mint egy utas, akit már rég lerakott a vonat, de még mindig kapaszkodik a menetjegybe. Pedig olyan jó lenne elengedni… Olyan jó lenne tudni elengedni azokat a vágyakat, amelyek becsapott gyermekként térnek vissza minden este, azt remélve, hogy talán holnap majd másként lesz. Olyan jó lenne elengedni azokat a célokat, melyeket mi magunk tűztünk ki, nem pedig az Isten, és most ott porosodnak a polcon, kicsit megsértődve, amiért nem lettek valóra váltva.
És olyan jó lenne elengedni azokat az emberi akarásokat is, amelyek hangosabban beszélnek, mint az Atya csendes suttogása. De hogy is lehet elengedni azt, amit a szív szorongat?
Talán úgy, ahogyan a fák vetkőznek ősszel. Nem erőlködve, nem rohanva, hirtelen, csak egyszerűen hagyva, hogy a szél levegye róluk, ami már nem él. És ha megfigyeljük, egy levél sem sír, amikor lehullik, egy ágon sem látni kétségbeesést, amikor a tél beköszöntével végül meztelen marad. A fa nem kéri számon az ősztől, hogy miért kellett megválnia a zöldtől, nem vádaskodik, nem alkudozik, hiszen tudja, hogy a levél elvesztése nem egyenlő a halállal, hanem az élet rendje. A fa tudja, hogy a kopárság nem átok, hanem az átalakulás szükséges velejárója. Mi pedig sokszor a lelki tél első fuvallatára már kétségbeesünk. Kapaszkodunk minden apróságba, kapkodunk mindenfelé, mert félünk meztelenül maradni a reményeink nélkül. Félünk attól, hogy ha elengedjük, már nem marad semmi.
Pedig az elengedés Isten kezében nem veszteség, hanem egy csendes, célzott mozdulat – nem a rombolásé, hanem a formálásé.
Mint amikor a szőlőműves metszeni kezd: nem azért, mert elutasítja a vesszőt, hanem mert ismeri a titkát, és látja, hol akadályozza saját – akár más területen történő – növekedését. Vajon mitől lesz kész a fa elengedni a leveleket? Nem attól, hogy elveszítette a ragaszkodását a lombjához, nem attól, mert megunta a koronáját, és többé már nem fontos számára, hanem attól, hogy mélyebbre növesztette a gyökereit, és már nem a levelek jelentik a kizárólagos életet, már nem azoktól az, ami. Tudja, hogy a levél, a virág, a gyümölcs mind csupán ajándék, nem pedig önazonosság. Az igazi valóját, az életet abból nyeri, ahová kapaszkodik, hiszen a gyökerek mélyebbre érnek annál, mint amit a szél lesodorhat róla. Tehát talán nem is az elengedés az igazi kulcs, hanem az a bizalom, ami mögötte van.
Így van ez velünk is. Az ember többnyire nem azért engedi el a vágyait, mert már nem fontosak számára, vagy mert meggyőzte magát arról, hogy nem is számítanak. Az igazi elengedés nem önmegtagadás, hanem valaki és általa valami másba vetett bizalom.
Nem a kiüresedés, hanem a megtelés előtti csend.
Amikor elhisszük – nemcsak értelmünkkel, hanem a szív izmaival is –, hogy Isten terve nem ellenünk, hanem értünk született, akkor kezdünk megpihenni abból, ami addig feszített. Nem mi mondunk le valamiről, hanem az Úr hív arra, hogy engedjük, hogy ő írja újra. Ilyenkor történik meg csendesen, észrevétlenül az, hogy a kapaszkodás átváltozik átadássá. Nincs szó mindeközben erőfeszítésről, kényszerről, lemondásról vagy beletörődésről, hiszen amit elengedünk, az nem vész el, csak átkerül egy másik kézbe, az Úr kezébe. Ez a bizalom. És amikor már nem a mi akaratunk szorítja a jövőt, hanem az Úr jelenléte öleli körbe a jelent, akkor születik meg az a megmagyarázhatatlan békesség, amit valamennyien keresünk. Nem az események békéjére gondolok, hanem a jelenlétre. Mert végső soron nem az a teljes békesség, ha minden úgy történik, ahogyan elterveztük, hanem az, ha minden úgy történik, ahogyan Isten tudja, hogy javunkra válik – még akkor is, ha mi ezt csak később értjük meg. Micsoda különös logika ez: Isten épp akkor munkálkodik a legerősebben, amikor mi már nem teszünk semmit. Amikor elapad bennünk az akarás, és nem marad más, csak a kimondhatatlan sóvárgás: „Uram, csak legyél elég te, és amit adsz.”
Ez az állapot lehetséges, hogy nem holnap jön el. Lehet, hogy még sokáig csaholnak a gondolatok, mint a kóbor kutyák, de folyamatosan közelít. És talán egyszer csak nem akarjuk többé tudni a miérteket. Nem lesz fontos, hogy miért úgy vagy nem úgy történt, miért akkor és nem máskor, miért az vagy épp nem az, mert valahol mélyen, az akarataink alá ereszkedve belénk hasít, amit nem lehet elmagyarázni: hogy bármiként is történt, Isten ott volt. Ott volt, amikor foggal-körömmel ragaszkodtunk, ott volt, amikor elengedtük, és ott maradt, amikor már nem volt mit mondani, csendben formálva tovább bennünk azt a titkot, amit csak ő ért – mint a szőlőműves, aki tudja, hol és mikor kell metszeni. És a fa sem kérdezi, visszanő-e a lomb, nem diktál feltételeket az évszakoknak. Csak áll, gyökérrel a földbe írva, a hallgatás mélyébe kapaszkodva, és él.
Nem azért, mert látja a tavaszt, hanem mert tudja, ki tartja őt télen is.
Meglehet, hogy nem is tudjuk, hová tart a vonat, amire jegyet váltottunk. A menetjegy, amit annyira szorítottunk, már nem is kell többé, hogy bizonyítékként szolgáljon a végállomásról. Talán már nem is fontos szorítani, elvégre nem szükséges felmutatni senkinek. Elég, ha csak hisszük, hogy aki meghívott az utazásra, az velünk van az úton.
Kiemelt kép: Vlad Vasnetsov: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/1448899/
