Capa tudta, hogy a távolság bár biztonságot ad, ugyanakkor titkos takaróként elrejti az igazságot. Hiszen távolról minden sokkal rendezettebbnek tűnik: a háború nem több stratégiánál, az ember csupán fogalmi tényező, és a fájdalom is csak egy minőségjelző adat a többi közül. De amikor valaki elég közel megy – akár a háborúban dúló történésekhez –, a valóság többé nem marad elviselhetően elméleti, hirtelen kézzelfoghatóvá válik a félelem, bénítóvá a tehetetlenség, megmásíthatatlanul igazivá minden vérző seb.
„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Ez az idézet érdekes párhuzamra hívta fel a figyelmemet, elvégre néha azt érzem, ugyanez az állítás igaz lehet a hitre is. Ha nem megy elég jól, nem vagyunk igazán közel Istenhez. Lehet, hogy nem azért homályosak életünk egyes területei, mert Isten hallgat, hanem csak mert túl messziről nézzük a dolgokat.
Mert – amint a háborúkban is – távolról minden egyszerűbbnek tűnik: a fájdalmak egyszersmind statisztikává szelídülnek, az emberek tömeggé, Isten csupán gondolattá, és az imádkozás pedig mindennapi rutinná.
Pedig a lényeg, a dolgok valódi mélysége madártávlatból aligha vehetőek észre. Közelről látszik meg egy tekintetben a fáradtság, közelről hallani meg a félelemtől dobbanó szívet, és ekképpen talán közelről válik nyilvánvalóvá az is, amikor eltávolodtunk Istentől.
A távolság mindig megvédi az embert egy kicsit. Távolról nem kell igazán bevonódni, még lehet elemezni, kategorizálni, nem szükséges visszavonhatatlan döntéseket meghozni. Távolról a szenvedés is halkabb, az ember is kezelhetőbb, a lehetőségek is számolatlanul tátonganak, és az Isten-kapcsolat is sokkal elméletibb. Csakhogy a lényeges dolgok rendre életlenek, alaktalanok, ha úgy tetszik, felismerhetetlenek maradnak távolról.
Azon gondolkodom mostanában – és ezért is ragadta meg figyelmemet Capa állítása –, hogy talán sokszor nem azért nem látjuk tisztán az életünk alakulását, célját, mert nincs irány, hanem mert túl messziről próbáljuk nézni.
Biztonságos távolságból akarjuk megfejteni saját magunk titkait, mintha az ember kívülről hozzáférhetne a saját lelkéhez. Pedig a valódi kérdéseink nem bonthatók ki steril távolságból – ahogyan Isten sem. Mert Isten furcsa módon soha nem panorámában mutatja meg magát, nem egy pompázatos kiállítás központi darabjaként, és az életünkre vonatkozóan sem tár elénk grandiózus összképeket, hanem zavarba ejtő közelségekben válik nyilvánvalóvá jelenléte, útmutatása.
Egy megszakított éjszakában, egy őszinte mondatban, egy veszteségben – soha nem sejthető módon, helyen és időben. Hiába keresünk mi konkrét célokat az élet vonatkozásában, praktikus, előre megírt kijelentéseket, lépéseket, az Isten kapcsolatot kínál. Mi végleges válaszokat akarunk, ő pedig jelenlétet, közelséget.
A közelség viszont mindig veszélyes, hiszen meg lehet halni a frontvonalon egy-egy háború közepette, ugyanakkor túl is lehet élni, hármat, négyet vagy akár százat is, és számtalan csodával is lehet találkozni mindeközben – olyanokkal, melyekre máshol, máskor és máshogy nem lenne lehetőségünk.
De valahol érthető, miért olyan félelmetes ez a közelség, elvégre közelről már nem lehet idealizálni sem Istent, sem önmagunkat. Közelről látszik a hitünk önzése, a szeretetünk feltételessége, sőt az is, hogy sokszor nem is feltétlenül Istent keressük, hanem csak a megnyugtató válaszokat. Közelről derül ki, hogy a legnagyobb félelmünk nem az, hogy Isten nincs jelen, épp ellenkezőleg, az, hogy valóban jelen van, és lát is minket egészen.
Talán azért maradunk mindig egy kicsit inkább távol, mert a távolságban megőrizhető az illúzió, az, hogy kontrolláljuk a dolgokat. Közel menni Istenhez viszont mindig valamiféle lelepleződés. Ott már nem működnek a betanult mondatok, a vallásos szerepek mögül kilóg a lóláb, és ott aztán kiderül, hogy az ember valójában mennyire szomjas. És talán itt válik igazán fontossá Capa mondata. Mert amikor azt mondta: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”, valójában nem csupán a fotózásról beszélt, hanem a közelség áráról. Arról, hogy az igazságot nem lehet biztonságos távolságból szemlélni, hogy vannak dolgok, amelyek csak akkor mutatják meg valódi arcukat, ha vállaljuk a sérülés lehetőségét. A hitben sincs ez másként. Nem azért kell közel mennünk Istenhez, hogy végre minden kérdésünkre választ kapjunk, és nem azért, hogy az életünk egy csapásra könnyebbé, kiszámíthatóbbá vagy fájdalommentessé váljon, hanem azért, mert a távolságban minden torzul. Távolról a kegyelem csupán egy fogalom marad, a szeretet vallásos szófordulat, az élet célja pedig megfejtendő rejtvény. Közelről azonban minden személyessé válik.
A frontvonalon nemcsak meghalni lehet, hanem élni is – Capa példája ezt méltón alá is támasztja. Lehet, hogy a legmélyebb sebeink közelében találkozunk a legnagyobb irgalommal, és lehet, hogy ott, ahol már elfogytak a válaszaink, végre meghalljuk Isten hangját. És minden bizonnyal az életünk célja sem a távoli horizonton vár ránk, hanem sokkal közelebb, mint gondolnánk: abban a kapcsolatban, amelybe Isten újra és újra hív bennünket. Mert végső soron nem az a kérdés, hogy elég jó-e a kép, amelyet az életünkről látunk, hanem az, hogy elég közel vagyunk-e ahhoz, aki megmutatja, mi is van rajta.
