Mindannyian szeretjük (kevés kivétellel) a gyülekezetünket, a plébániai közösségünket. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a magyar és az európai társadalmakban egyre kevésbé figyelnek ránk embertársaink.
A kereszténység elerőtlenedésének és így térvesztésének egyértelmű jelzéseit láthatjuk a társadalomban és így a médiában is.
Több kritika ér bennünket, mint elismerés, több váddal találkozunk, mint követéssel. És mintha kereszténységünk mindezzel nem törődne, hanem tovább építgetjük a magunk templomait, imaházait, tovább szervezgetjük belső közösségi életünket, tovább fejlesztgetjük istentiszteleteink, miséink szolgálattevőit, tovább igyekezgetünk jótékonykodni a rászorulókon, tovább missziózunk a csatlakozók számának növeléséért. Mindezek nem bűnök, sőt nagyon jó dolgok.
De nem a gyülekezeteknek kell különlegesen kiemelkedőnek lenniük, hanem a tagjaiknak a mindennapokban.
Ha kiszorul a középpontból az, hogy a gyülekezet – mint egy edzőterem – arra szolgál, hogy az egyházaink tagjai felnőjenek Krisztushoz, vagyis mások által is vágyott és jelentős hatású hívőként legyenek embertársaik között, akkor óhatatlanul a gyengülés felé tart a kereszténység.
Akinek szívügye a kereszténység, annak legyen szívügye az, hogy ő maga olyan hívővé váljon, akinek életére vágynak az emberek! Pál apostol jó régen megmondta: „Nem beszédben áll az Isten országa!” Hanem vonzó és erős hatásban, ami megváltoztatja környezetét is. Hát ilyen egy gazdag és igaz lélek. A keresztény gyülekezetekben ilyen embereknek kell születniük, felnőniük. Mert a keresztény egyházak azért vannak, hogy az igazi élethez segítsék híveiket és mindenkit.
LEGYEN AZ IGAZI ÉLET A KÖZÉPPONTBAN, AMIRŐL JÉZUS IS BESZÉLT!
