Jézus Krisztusban (a Wikipédia szerint is) az emberi természet egyesült a Fiú isteni személyével mint létének alapjával!
A Kr. u. 451-es khalkédóni zsinat dogmaként mondta ki, hogy a Fiú isteni személye az isteni és emberi természetet mint sajátját birtokolja, s azokon keresztül kifejezi magát mint valóságos Isten és valóságos ember.
Először hivatalosan a Kr. u. 553-as második konstantinápolyi zsinat használja a hüposztatikus egység kifejezést, hogy a két természet (azaz az isteni és az emberi) a „személyben” egyesült.
A dogma a Szentírásból merít, amennyiben az Jézusról mint egy valóságról állít isteni és emberi sajátságokat (János 1,14; Filippi 2,6), és itt a valóságos történelmi Jézusra gondol.
A katolikus lexikon hozzáfűzi, hogy az efezusi zsinat előtti atyák inkább csak a szentírási kifejezéseket ismételték. A fogalom tisztázása a IV. század 2. felében kezdődött, és belejátszott a hellénizmusnak az emberről vallott fölfogása is. Arius, Apollinaris csak a test és a lélek egységének módjára tudták elgondolni Krisztus egységét, vagyis úgy, hogy az Ige csak testet vett magára, és ő tölti be az emberi lélek szerepét is. Azonkívül Ariusnál az Ige nem isteni személy, hanem teremtmény. Az ilyen nézet nem volt elfogadható, mert ha Krisztusban nincs emberi lélek, akkor nem igazi ember, tehát nem lehet a mi megváltónk.
Azt gondolom, fontos még az idei ünnepre készülve a teljes képet látni. Miért jött Jézus? Azért született, hogy meghaljon!
Az örök, végtelen Isten „nem tud” meghalni, ezért volt szükség az emberi lét (test & vég) időszakos felvételére. Nincs karácsony húsvét nélkül, és így van ez fordítva is!
Nekünk, baptistáknak különösen fontos és kedves kép az a hármas, ami Jézus Krisztussal történik életének három sarokpontján: „alámerül” édesanyja méhébe, amikor emberi formát vesz fel teste (Filippi 2), megmerítkezik a Jordán hullámsírjába (Máté 3; Lukács 3), illetve elmerül a halálba, szó szerint is a sírbolt mélye rejti el (Márk 15; János 19), fogadja magába, akárcsak Mária teste. De ahogy onnan is életre támadt, a sír sem tarthatta fogva, feltámadt – most már örök életre, mennyei testben! Olyan testben, amely az egész örökkévalóságban őrzi majd a megváltás árát: begyógyult sebei, a szent hegek tanúskodnak majd a mennyben az övéi, a választottak és üdvözültek szeme láttára Isten földig hajoló, megtestesülő szeretetének bizonyítékáról.
Érdekes továbbá, ha már triászoknál tartunk, az a három „A”, melyeket hasznos lehet tudatosítani idén karácsonykor. Egy szerzőtől olvastam nemrég, hogy jó lenne, ha az igehirdetők, prédikátorok az athanázi, az engesztelő és a lealacsonyodó témákat is előhoznák ezen az ünnepen. Tanulságosnak találtam, úgyhogy megosztom itt végül.
-
Az athanázi megtestesülés
Ahogy Athanáz, a negyedik századi teológus hirdette: Krisztus olyanná lett, amilyenek mi vagyunk, hogy mi is olyanná váljunk, amilyen ő. Ez a „csodálatos csere”. Ő belép a mi életünkbe, hogy mi beléphessünk az övébe. Íme, Isten, a Fiú, aki a mi testvérünkké lett!
-
Az engesztelő megtestesülés
Azt, aki Mária méhében volt, „Megváltónak” hívjuk. Itt van velünk az Isten, aki eljött, hogy engesztelést végezzen. Hogyan teszi ezt? Úgy, hogy „eggyé” válik velünk, emberré lesz, magához veszi mindazt, ami a miénk. És ezt azért teszi, hogy a kereszten még a bűn rettegett ellenségét is magára vegye. Semmitől sem riad vissza, hogy velünk lehessen. Íme, Immánuel!
-
A megalázkodó megtestesülés
Pillantsunk le a jászolhoz! Ő, aki érettünk gazdag volt, szegénnyé lett (2Korinthus 8,9). Mivel természeténél fogva Isten… semmivé tette magát (Filippi 2,5–6). Az Ige testté lett (János 1,14). Nézzétek, milyen mélyre süllyedt! Íme, ez a kis Úr Jézus dicsősége!
Adjon a mennyei Atya mindannyiunknak meghitt, különleges ünnepet, illetve majd áldott évkezdést nemsokára: 2025-ben!
