Amikor az évzárás-évkezdés óráiban vagyunk, semmiképpen nem kerülhetjük meg a számvetés súlyos kérdéseit. Ilyenkor beindulnak az automatizmusok: a múltra nézve szívesen szépítgetjük a bizonyítványunkat, a jövőre nézve pedig – a mai kor nagy divatja szerint – szívesen vetjük be a pozitív gondolkodás fegyvereit.
Csakhogy.
Csakhogy mit sem ér a szépítgetés, mert a valóság sokkal nagyobb teherként jelentkezik – ha máskor nem, egy-egy ébren töltött éjszakai órán –, semhogy figyelmen kívül hagyható lenne. A múlt hibáit nem tudjuk meg nem történtté tenni. Hurráoptimizmussal pedig semmit nem lehet a jövendő bajai közül elhárítani.
Kezemben nyitva van az Isten igéje. Nem kozmetikáz semmit, de gyógyít. Valós és vélt sebeket is, no és aggódó szívet is.
„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget. Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig” – írja a zsoltáros (Zsoltárok 62,2–3). Ám a folytatásba egy kis „hiba” csúszik, hiszen ember az ember, s miközben gyönyörű és szentséges ének zendül ajkán, egyszer csak a mindennapok fájdalma, az átélt szenvedések terhe másfelé viszi a gondolatokat.
Egy velejéig romlott világban lehet-e Istennel élni? Lehet-e valóban nyugalmat találni a Mindenható lábánál? Lehet-e – újszövetségi hívőként – választ kapni Krisztustól a körülöttünk zajló eseményekre? Hiszen harcok kívül és belül. Ideológiai, etikai, erkölcsi válság, fizikai és szellemi harcok vesznek körül minket.
Gyermekeinkre és fiataljainkra ráragad a szülők, nagyszülők feszültsége, és egyre több helyen teszik fel a szörnyű kérdést: minek?
Minek tisztán őrizni magunkat, ha a harmadik világháború réme, az atomfenyegetés szinte mindennapossá válása árnyékot borít a jövendőre? Minek tanulni, szorgalmas munkával építeni, ha mindez semmivé válik egy pillanat alatt? Vagy az Isten színe és szíve előtti megnyugvás nem más, mint írott malaszt? Hogy kezdhet az ember tervezésbe akár az új esztendő kapcsán, ha ezekre a kérdésekre nincs bizonyos válasz?
És a kereszténység – felekezeti hovatartozástól függetlenül – mintha állandóan magyarázkodna és rohanna az események után – válaszadás, példaadás, útmutatás helyett.
Van-e értelme – és realitása – újra belekezdeni a bizonyságtételbe? Vagy maga alá temet minket a mindennapok keserű valósága?
Hogy mi zajlott a 62. zsoltár írójának lelkében, arra válaszolni természetesen csak ő maga tud. De egy biztos. Egy rövid megakadás után (Szelah – csend) újrakezdi a zsoltárt: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet. Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom. Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten.” Mert igaz, hogy a körülöttünk levő világ felől értelmezve a saját életünket óhatatlanul a csüggedés és az elkeseredés örvényébe sodródunk. De „Istenre néző lelkiismerettel” (vö. 1Péter 2,19) egészen másként lehet feldolgozni az élet fordulatait.
Van nekünk egy erős Krisztusunk, akire felépíthetjük az életünket.
S nem azt ígérte, hogy ha ezt tesszük, nem jönnek viharok, nem lesz áradás és nem fog ez az egész romboló erővel nekifeszülni lelki házunknak. Csak éppen nem omlik le a ház, mert kősziklára, kősziklába épült.
Hát ezért nem ingadozom. Mert Krisztus Jézus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz! És másoknak is csak azt tudom tanácsolni, amit a zsoltáríró a szívünkre tett: „Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!”
Új év van előttünk. Nem tudom, mit tartogat a holnap. De azt tudom, Ki tartja kezében a holnapot! És ez elég arra, hogy az Úrban lecsendesüljön a lelkem.
Kulcsár Tibor
Kiemelt kép: pexels.com
