• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En
kep3-scaled-e1622730595471
kep3-scaled-e1622730595471

Nincs kezdete, sem vége… Biblikus tanulmány az örökkévalóságról

Elolvasási idő: 13 perc
Elolvasási idő: 13 perc
Nincs más olyan könyv, amely annyira tény- és tárgyszerűen írna az örökkévalóságról, mint a Biblia. Csodálkozni sem lehet ezen, hiszen az eredeti szerző maga az Örökkévaló volt.

Amennyiben ezt a jelzőt alany nélkül, önmagában állóan találjuk – mint fentebb is –, minden kétséget kizáróan a teremtő és gondviselő Istenre gondolunk. Mert nincs is más asszociációs lehetőség; nincs más élő, akire ezt a jelzőt rá lehetne adni, örökkévaló.

Figyelemre méltó az a mód, ahogyan Isten szava, a Biblia kezdődik és végződik. Mindkét esetben az örökkévalóság és az időiség ütközik egymással. Hiszen a „kezdetben” állítása határkő az addigi tér nélküli örökkévalóság, valamint az anyag megteremtésével létrejövő idő- és térbeliség között. Mintha egy ház ablakán néznénk kifelé a végtelenül elterülő rónára, szemünket erőltetve, hogy bemérje az ég és föld találkozásának helyét – de közben tudjuk, hogy a síkság tovább tart, ott is, ahová már nem látunk, mert a láthatár lezárja szemünk elől a folytatást. Ennyit vagy ennyit sem tudunk felfogni az örökkévalóságból, egy darabkát, egy szeletet, amelynek kicsisége is végtelen, mert a végtelen örökkévalósággal próbáljuk mérni.

Isten teremtői tette abszolút kezdetet jelez, úgy, hogy ettől fogva minden időtartam a teremtett dolgok rendjébe tartozik.

A Biblia teremtéstörténetének, a „kezdet” létrejöttének tökéletes üzenete mögött halvány árnyékként sejlik fel a pogány gondolkodás bizonytalansága. A babiloni „szent versek”-ben leírva találjuk, ahogyan Marduk megalkotja a kozmikus és az emberi idő kereteit. Ám ez előtt volt egy „kezdeti” idő, amelyben már léteztek az istenek, akik sokasodtak egymás közt, és harcoltak egymással. Végül ennek a küzdelemnek a végső eredménye lett a világ és az emberek megjelenése. Mindebből az tűnik ki, hogy ezeknek a pogány istenségeknek már megvolt a maguk története, mintha maguk is függenének az idő múlásától. Vagyis korántsem örökkévalók.

A Biblia zárószavai pedig – kissé talán sejtetően – a visszaállást, a mulandóságból az örökkévalóságba történő átlépést sugallják, amikor „ama fényes Hajnalcsillag” kijelenti: „Bizony, hamar eljövök!” A mulandóság korszakai lezárulnak, az Időtlen és Örökkévaló ismét minden lesz mindenekben. Olyan ez, mintha a mában élő ember átmenne a képzeletbeli ház képzeletbeli szobájának túlsó oldalán levő képzeletbeli ablakhoz, és most onnan tekintene ki a messzeségbe. Ahogy a tér végtelenül terül el előtte, úgy az idő is, a maga időtlen örökkévalóságában.

Mivel sosem tapasztaltuk, így nem is értjük az időnélküliség fogalmát. Mi sem, a XXI. század sokat látott, sokat kipróbált emberei.

Hát akkor a régmúlt időkben élők! A különféle kifejezésekkel (örök idők, örökkévalóság, világ) fordított héber „ólám” szó olyan időtartamot jelöl, amely meghaladja az emberi mértéket, Isten mindörökké, örökkön örökké (szó szerint századok századain át; korszakok korszakain keresztül) él. Ilyen időtartamról az embernek nincs élménye, ezért – hogy megértesse vele – a Biblia a kozmikus idő mulandóságával állítja szembe: „Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt; mint egy őrváltásnyi idő éjjel.” (Zsoltárok 90,4) Vagy a másik, a 102. zsoltár 12. verse: „Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék, én pedig elszáradok, mint a fű. De te, Uram, örökre megmaradsz…”

A Biblia írói maguk is küzdenek az időtlenség és az időtlen Isten személyének leírásával. A teremtésről szóló első mózesi könyv még a közismert „kezdetben” formulát használja, így datálja Isten teremtő aktusát. Salamon már „messzebbre lát”, és ha időiségben mérjük, korábbi eseményekre utal, bár ő sem tudja a – még oly ősi – idő fogalmát absztrahálni (elvonatkoztatni): „Az Úr útjának kezdetén alkotott engem, művei előtt réges-régen. Az ősidőkben formált engem, kezdetben, mielőtt a föld létrejött. Mikor még nem voltak mélységek, megszülettem, mikor még nem voltak tele a források vízzel. Mielőtt a hegyek helyükre kerültek, a halmok létrejötte előtt megszülettem; amikor még nem alkotta meg a földet, a rónákat, még a világ legelső porszemét sem.” (Példabeszédek 8,22–26) Az örökkévalóság gondolata zavarba hozza Jóbot: „Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? Mondd el, ha tudsz valami okosat! (Jób 38,4) és csodálkozó felkiáltásra ösztönzi a zsoltárost: „Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten!” (Zsoltárok 90,2)

Az idő tehát Isten műve, és az emberiségre vonatkozó történelem keretéül szolgál.

A teremtés hét napja látomást nyújt arról az időtartamról, amelynek során a világegyetem létrejön. Isten teremtményei fokozatosan megtöltik a teret, hogy végül az ember megjelenésével értelmet kapjon minden megelőző cselekmény. Láthatjuk tehát, hogy az idő nem pusztán üres forma, pillanatok egymásutánisága, hanem a földi időtartam mértéke a maga konkrét megjelenésében.

Összegezve, a Bibliának sikerült összeegyeztetnie Isten időtlenségének tényét a történelembe való beleavatkozásának bizonyosságával. Ezzel elkerült két nagy hibát, azt, hogy istenítse az időt (miként a pogány görög hitvilág Kronoszával történt), és azt, hogy semmibe vegye, tagadja az idő jelentőségét – miként azt az iszlám tanai vallják.

Az elméleti megközelítés után nézzünk meg bibliai példákat is! Az „időtlenség” fogalmát a Biblia először Isten személyéhez köti. Ábrahám az Abímelekkel kötött szövetsége után fogalmazza meg ezt: „Ábrahám pedig tamariszkuszfákat ültetett Beérsebában, és segítségül hívta ott az Úrnak, az örökkévaló Istennek a nevét.” (1Mózes 21,33)

A bibliakutatók szerint ez még egy nagyon leegyszerűsített örökkévalóság-fogalom.

Egyszerűen azt jelentette, hogy Isten léte az elképzelhetetlenül messze időkbe nyúlik vissza, és ő mindig lesz – az emberekkel ellentétben, akiknek nem kell a „messze jövendőig” élniük. Noé történetéből tudjuk, hogy Isten maga határozta el ezt a különbségtételt. „Akkor ezt mondta az Úr: Ne maradjon lelkem örökké az emberben, hiszen ő csak test!” (1Mózes 6,3)

Ez a kezdeti örökkévalóság-fogalom a későbbiekben, tartalmára vonatkozóan, kiteljesedik, Ézsaiás gondolkodásában már valóban a végtelen időt, az örökkévalóságot jelenti. „Hát nem tudod, hát nem hallottad? Örökkévaló Isten az Úr, ő a földkerekség teremtője!” (Ézsaiás 40,28) Ez igaz Isten szavára is: „Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad.” (Ézsaiás 40,8) És folytatja az Isten szentségének jelzőivel: „Emeljétek szemeteket az égre, tekintsetek le a földre, mert az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom örökre megmarad, és igazságom nem rendül meg.” (Ézsaiás 51,6) „Ne féljetek az emberek gyalázkodásától, szitkozódásuktól meg ne rettenjetek! Mert úgy járnak, mint a ruha, melyet megrág a moly, mint a gyapjú, melyet megrág a féreg. De az én igazságom örökre megmarad, és szabadításom nemzedékről nemzedékre.” (Ézsaiás 51,8) „Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked – mondja megváltó Urad.” (Ézsaiás 54,8) „Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert a Dávid iránti hűségem rendíthetetlen.” (Ézsaiás 55,3) Az Ószövetség Isten örökkévalóságát értékelő szavai átsugárzanak az Újszövetségbe. „Te vetettél, Uram, alapot a földnek kezdetben; és a te kezed alkotása az ég. Azok elpusztulnak, de te megmaradsz, és azok mind elavulnak, mint a ruha, és összegöngyölíted őket, mint egy palástot, és mint a ruha, elváltoznak; te pedig ugyanaz maradsz, és esztendeid nem fogynak el soha.” (Zsidók 1,10–12)

A bibliakutatás megállapította, hogy a babiloni fogság előtt a szentírók alig használták az örökkévalóságra vonatkozó szavakat.

Majd csak Jeremiás és Ezékiel prófétánál figyelhető meg az újfajta szóhasználat. Különös hangsúllyal az ítéletre vonatkozóan találunk ilyen igéket. „Örök szégyennel és örök gyalázattal sújtalak titeket, amely soha nem megy majd feledésbe!” (Jeremiás 23,40) „Bocrá borzalmas romhalmazzá válik, vele példálóznak majd az átokmondók és a csúfolódók; a többi város is örökre romhalmaz marad.” (Ézsaiás 49,13) „Örökre pusztasággá teszlek, városaid nem népesülnek be soha. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr!” – szól az ítélet a Széír hegyén lakókhoz, akik ellenálltak Izrael fiainak az Ezékiel 35,9 szerint.

Isten örökkévalósága a vigasztalás szavaiban is hatással van: „Hát nem tudod, hát nem hallottad? Örökkévaló Isten az Úr, ő a földkerekség teremtője!” (Ézsaiás 40,28) Amiként Isten az egész földkerekség teremtője, azonképpen az idői örökkévalóság Isteneként ura a népeknek is. Az „örökkévaló Isten” azonban nem valami elvont idő- vagy örökkévalóság-fogalom, hanem Istennek az időtől való abszolút szabadságát akarja kifejezni. „Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert a Dávid iránti hűségem rendíthetetlen” – olvassuk az Ézsaiás 55,3-ban.

Az Újszövetségnek az örökkévalóság kifejezésére használt görög szava az „aión”. Ez a szó alkalmanként a végtelen múltat vagy az örökkévaló jövőt jelenti.

Példa a múltra: „Örök idők óta nem hallott olyat senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét.” (János 9,32) Példa az örökkévaló jövőre: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (János 4,14) Máskor csak a szövegösszefüggésből lehet megérteni, hogy az aión örökkévalóságot vagy pedig csak hosszú, távoli időt jelöl-e. „Őt azonban az égnek kell befogadnia addig, amíg a mindenség újjáteremtése meg nem történik, amiről Isten öröktől fogva szólt szent prófétái által” – mondja Péter prédikációjában Jézusra utalva. A „mindenség újjáteremtése” (burkoltan ugyan, de) az eljövendő örökkévalóságot vetíti képzeletünkbe, míg az „öröktől fogva szólt szent prófétái által” nyilvánvalóan nem az örökkévalóságot, hanem a „nagyon régóta”, „a prófétaság kezdete óta” értelmében értelmezhető.

Végül tekintsük át az örökkévalóság bibliai fogalmának legszebb, egyben legismertebb területét, az úgynevezett doxológiát, azaz istenimádatot. Ezekben az esetekben az „örökkévalóság” kifejezésének többes számával találkozunk (aiónion), ami a bibliai szóhasználatban a megerősítő jelző szerepét jelenti. Magyarítva talán leginkább a „korszakok” szóval lenne visszaadható. Mivel ez meglehetősen idegenül hangzik, így a fordítók zöme, Károlitól kezdve a „mind” erősítő szócskával kombinálják az örökkévalóság fogalmát. Így: „mindörökké”. Az általánosan elterjedt, közkézen forgó fordítások közül mindössze Csia Lajos és Vida Sándor vállalták a szokatlanság terhét. A közismert igevers, „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsidók 13,8), náluk így szól: „A Jézus Krisztus tegnap és ma és az örök korokon át ugyanaz” (Csia); „Jézus Krisztus tegnap és ma és korszakokba (nyúlóan) is ugyanaz” (Vida). Nézzünk még néhány példát az örökkévalóság fogalmának megerősített alakban történő fordítására:

„És uralkodik a Jákob házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen!” (Lukács 1,33; Károli)

„…Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen.” (Róma 1,25; RÚF)

„…Krisztus test szerint, aki Isten mindenek felett: áldott legyen mindörökké. Ámen.” (Róma 9,5; RÚF)

Az örökkévalóság fogalmának még ennél is fokozottabb megerősítését a szó megismétlésével, azaz megkettőzésével érik el a bibliai szerzők. Erre vonatkozó példák:

„A te királyi széked, óh Isten, [megáll] örökkön örökké.” (Zsidók 1,8; Károli)

Ugyanez az idézet szöveghű fordításban:

„Trónod, ó Isten, az örök kornak korain át megáll” (Csia); illetve

„A trónod, ó Isten, a korszakok korszakaiban [az aión aiónaiban] áll.” (Vida)

És még három idézet a megszokott „hangzásban”:

„…tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére, és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké. Ámen.” (Zsidók 13,21; RÚF)

mindenkor Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön örökké. Ámen. (1Péter 4,11; RÚF)

„Övé a dicsőség és a hatalom örökkön örökké. Ámen.” (1Péter 5,11; RÚF)

Az örökkévalóság fogalma egyaránt munkára serkentette a filozófusokat, filológusokat, teológusokat. Ki-ki a maga érdeke szerint és érdeklődési szférájának határain belül próbálta magyarázni és megértetni a megmagyarázhatatlant és éppen ezért érthetetlent.

Nekünk, bibliás embereknek a beteljesedésre váró élő reménység, Isten ígérete és ajándéka, lelkünk sóhajainak irányadója az örökkévalóság. Nem értjük, de várjuk. Ennél több pedig nem is kell!

„Akinek pedig van hatalma arra, hogy megerősítsen titeket az én evangéliumom és a Jézus Krisztusról szóló üzenet szerint – ama titok kinyilatkoztatása folytán, amely örök időkön át kimondatlan maradt, de most nyilvánvalóvá lett, és az örök Isten rendelkezése szerint a próféták írásai által tudtul adatott minden népnek, hogy eljussanak a hit engedelmességére –, az egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség Jézus Krisztus által örökkön örökké. Ámen.” (Róma 16,25–27)

 

Megjelent a Szolgatárs teológiai folyóirat 2021/1. számában

További írások: http://szolgatars.hu/2021-evi-1-szam/

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp