Az igehirdetőket ilyen kérdések foglalkoztatják: hogyan tudjuk a legtöbb gyülekezeti taghoz eljuttatni az üzeneteket, ha nem járhatunk közösségbe? Hogyan tehetjük az igehirdetéseket érthetőbbé, érdekessé ahhoz, hogy az felkeltse és fenntartsa a képernyő túloldalán lévők figyelmét? Mit üzen Isten a gyülekezetnek egy ilyen rendkívüli időszakban?
Igehallgatókként pedig talán még az eddigieknél is nagyobb erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy meghalljuk Isten hozzánk szóló üzenetét.
Megtanulni használni a technikai eszközöket, kizárni a zavaró tényezőket, az Istennel és a gyülekezettel való kapcsolatunkat nem elhanyagolni, időt teremteni ezeknek a gyakran megsokszorozódott teendők vagy a korlátozott lehetőségek mellett…
Gyülekezetbe járó emberekként biztosan találkoztunk ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel, problémákkal az elmúlt hetekben, hónapokban.
Hogyan hallgassuk Isten igéjét? Úgy gondolom, hogy ez önmagában is egy nagyon izgalmas kérdés. A mostanában jellemző nehezítő körülmények pedig még aktuálisabbá teszik, hogy ezen elgondolkodjunk. Az a tapasztalatom, hogy a mögöttünk hagyott időszak sokunkat arra késztetett, hogy valamilyen módon szembesüljünk ezzel a kérdéssel:
mit is jelent számunkra valójában a gyülekezet, az istentisztelet, az igehallgatás?
Teológusként több gyülekezet életébe is belelátok mint rendszeres igehirdető és igehallgató. Igehirdetőket, lelkipásztorokat, technikusokat és egyéb szolgálattevőket látok, akik minden erőfeszítést megtesznek azért, hogy a gyülekezet lelki táplálékhoz juthasson. Tesszük ezt több-kevesebb sikerrel, a lehetőségeinkhez, tehetségeinkhez mérten. Igehallgatói oldalról azt látom, hogy vannak, akik még jobban elköteleződtek a közösségük felé, és bátorítják egymást a testvérek. Ezt jó látni és tapasztalni.
Ugyanakkor mégis az az általános tapasztalatom, hogy nagyon nehézzé vált a gyülekezeti élet szervezése. Sokan váltak passzívvá, érdektelenné. Mások elvárásokat támasztanak a szolgálattevők felé, ugyanakkor maguk még annyira sem vesznek részt a gyülekezet életében, mint eddig. Úgy látom, hogy ez komoly feszültségeket okoz.
Normál körülmények között is rendszeresen van ilyen feszültség a gyülekezet aktív és passzív tagjai között – ez most kiéleződni látszik, és ez olyan probléma, amellyel gyülekezetként szembesülnünk kell. Ebben pedig egy központi kérdés az igehallgatáshoz való hozzáállásunk.
Elmélkedésünk alapja oda vezethető vissza, hogy mint gyülekezeti tagok mit gondolunk egyáltalán a gyülekezetünkről.
Mi számomra a gyülekezet? Ebből következnek majd a további kérdések: mit jelent nekem az istentisztelet, és mit az igehirdetés? Azt hiszem, a jóléti társadalomban élő modern ember számára különösen nagy kísértés, hogy a gyülekezetre a fogyasztói társadalom szemüvegén keresztül nézzen. A gyülekezet a szolgáltató, az istentisztelet és az igehirdetés pedig a szolgáltatások, amelyeket kedvünk szerint igénybe vehetünk.
Nem akarok senkit se megsérteni, de gyakran ez a benyomásom, különösen most. A Biblia tanításának tükrében azonban egyáltalán nem ezt látom a gyülekezetről. A Bibliában a gyülekezet Krisztus teste, melynek élő és aktív tagjai vannak, kiket Isten Lelke vezet. Szeretetben szolgálnak egymásnak, és végzik missziói küldetésüket a világban lelki ajándékaik szerint (1Korinthus 12).
Tehát a keresztény élet egy meglehetősen aktív, kezdeményező élet, nem pedig passzív fogyasztó.
Az egyéni keresztény élet bibliai pillérei: az Istennel való személyes kapcsolat építése, a rendszeres ima, az igeolvasás, a szolgálat, a hitben való növekedés, a megszentelődés és a gyülekezeti élet gyakorlása (Apostolok cselekedetei 2,42; Róma 14,17–18; Filippi 2,14–16; Kolossé 1,9–11; Jakab 1,22…).
Mi következik ebből? Az igehirdető és az igehallgatók ugyanannak a testnek aktív, egyenértékű tagjai. Az igehirdető a maga lelki ajándéka szerint szolgál, míg a többieknek is úgy kell tenniük a maguk területén, a maguk adottságai szerint. Akkor működik jól egy gyülekezet, ha ezt élik meg a tagok. Másrészt, megállapíthatjuk, hogy az istentisztelet és az igehallgatás csak egy szelete a biblikus keresztény életnek. Keresztény hitünket nem lehet csak erre az egy pillérre építeni!
Hogyha csak egy pillérre építünk, szinte borítékolható, hogy amit építünk, össze fog omlani. Természetesen vannak esetek, amikor csak arra van szükségünk, hogy Isten igéje megvigasztaljon vagy különleges érzéseket váltson ki belőlünk – egy „lelki pluszt” adjon, amikor erőtlenek vagyunk. De hogyha el akarjuk hagyni azt a bizonyos tejet, akkor ez nem lehet az állandó állapotunk, elvárásunk az igehirdetésekkel szemben (Zsidók 5,11–14).
Úgy gondolom, hogy a keresztény életre és így az igehallgatásra is különösen igaz ez az elv: annyit nyerünk belőle, amennyit belefektetünk.
Ha igehallgatásunk mellé nem párosul az imádság, a személyes igeolvasásunk, az egyéni istenkeresésünk, a gyülekezetünk tagjai iránt való elköteleződésünk, akkor jelentősen leszűkítjük az Istennel való találkozásaink, formálódásunk lehetőségét! Vegyük észre, hogy az igehirdetőnek nem feladata az, hogy az igehallgatók helyett is gyakorolja a hitéletet! Ebben nekünk, igehallgatóknak van egyéni felelősségünk: a hallott igét nekünk kell beépítenünk az életünkbe. Ez munkával jár, de akkor lesz valódi haszna!
Szoktuk az igehirdetést a magvetéshez hasonlítani. A magvető csak szórja a magokat. De kinek a feladata előkészíteni a földet? Ki fog gazolni, kapálni, öntözni, hogy jó földbe hullhasson a mag, és kikelhessen? Természetesen ezt Isten végzi a szívünkben, de ehhez teret kell adnunk neki. Ez pedig csak úgy történhet meg, hogyha a mindennapokban is komolyan vesszük Krisztus követését.
Gondoljunk csak bele: mennyivel gazdagabb lehet az igehallgatásunk akkor, ha jól ismerjük a Bibliát! Az igeszakaszt, amit éppen felolvastak. Ha imádságos szívvel készültünk arra, hogy Isten megszólítson, és kérdezzük tőle, mi a mondanivalója számunkra. Ha úgy tekintünk az igehirdetésre, mint erőforrásra az egyébként mindennapos tanítványságunkhoz. Ha továbbkérdezünk, imádkozunk, ha valamit nem értünk meg elsőre.
Rögtön másodlagos lesz, hogy az igehirdető hogy néz ki, hogy raccsol, vagy hogy milyen a díszítés mellette… Ekkor igehallgatásunk középpontjában az áll, hogy a mi Istenünkben és az ő igéjében gyönyörködhetünk – és emellett minden más eltörpül. Ráadásul gondoljunk bele abba is, hogy milyen motiváló hatással lehet egy igehirdetőre egy ilyen gyülekezet! Ezzel is segíthetjük a szolgálatát!
Igehirdetői oldalról pedig ott van a hatalmas felelősség, hogy Isten nevében szólunk emberekhez. Ez rengeteg készülődést, imádságot, őrlődést jelent.
Tudhatjuk, hogy aki tanít, annak súlyosabb ítéletben lesz része (Jakab 3,1). Ennek tudatában kell készülnünk minden egyes igehirdetésre, miközben egyébként mi is megküzdünk a mindennapok gondjaival. Ezt kell tennünk egy olyan világban, amikor még azt sem feltétlenül látjuk, hogy a kamera túloldalán kik hallgatnak minket! Amikor igehirdetéseinket bármikor, bárki a világon meghallgathatja, visszanézheti, terjesztheti. Adott esetben egy fél mondatot bármikor felhasználhatnak ellenünk! Ki mer szembenézni ekkora nyomással? Kérem az igehallgatókat, hogyha kritizálnák lelkipásztorukat, igehirdetőiket – vegyék figyelembe ezeket a szempontokat is: te mit mondanál ilyen helyzetben, testvérem?
Adjunk hálát Istennek azért, hogy még most is szól hozzánk igehirdetéseken keresztül! Adjunk hálát az igehirdetőkért, akik vállalják ezt a szolgálatot! Imádkozzunk azért, hogy igehallgatókként tudjuk beletenni a mi részünket is, hogy az igehallgatás gyakorlata valóban gazdagítsa életünket, és épülésünket szolgálja!
