…a lányok mind abroncsos szoknyában járnak, és Isten, mint egy hófehér szakállú atyuska, nyájasan bólintgat népe felé hatalmas trónjáról.
Aztán, ahogy egyre több régi egyházi és bibliaköri éneket ismertem meg, rájöttem, hogy a mennyben valószínűleg lesz egy hatalmas kórus is, amelyben örömteli énekeket zengedezhetünk majd egy szívvel, örökkön örökké. Azonban később, az ifjúsági konferenciákon már olyan énekekkel találkoztam, melyek egy végtelen mennyei parti képét körvonalazták elém, ahol Jézus együtt ugrál és táncol híveivel. Így aztán némileg rongálódtak az örökkévalóságról alkotott ünnepélyes elképzeléseim.
Már egyetemre jártam, amikor egyik rokonom szájából hallottam a „romlott baptista” kifejezést.
Egy olyan lelkészre értette, aki otthagyta az egyházat, és egy másik felekezetben kezdett szolgálni. Elgondolkodtatott: vajon az ő képzeletében milyen lehet a menny? Talán különböző kasztok szerint fogunk ott élni? Valószínűleg az elit negyedben élnek majd a baptisták, a polgári lakások jutnak talán a többi protestáns egyház tagjainak, a katolikusok és a romlott baptisták pedig osztozhatnak majd a „mennyei gettón”.
Aztán, egyszer csatlakoztam egy Sacred Harp nevű énekescsoporthoz, ami sokat formált a mennyről és halálról alkotott képemen…
Ez a csoport az amerikai – elsősorban protestáns – telepesek éneklési hagyományait őrzi és közvetíti a világ felé. Zenei szempontból is nagyon érdekes volt részt venni az alkalmaikon: az úgynevezett „shape notes” szolmizációs technikáról és az abszolút demokratikus kórus- és szólamvezetésről külön tanulmányt lehetne írni. (Egyébként ez az éneklési stílus több amerikai filmben is megjelenik, pl. Hideghegy, Fékezhetetlen, New York bandái.) Lényegesebb azonban, amit lelkileg tanultam az énekekből.
Ahogy hallgattam és gyakorolgattam a dalaikat, feltűnt, milyen sok énekük szól a halálról. Azonban a hangsúlyt nem az égiek vidám hangulatára vagy a csodás mennyei kórusra helyezik.
A szövegek sokkal mélyebb átélésről tanúskodnak; ezeket olyan emberek írták, akik napi szinten találkoztak az elmúlással.
Bár megjelenik a halállal szemben érzett szorongás, ezt mindig feloldja a Jézusba vetett hit, és a halált végső soron az élet természetes velejárójának tekintik: „Élek, hogy meghaljak, és sátram letegyem”,[1] „Boldog vagyok, mert azért születtem, hogy meghaljak”.[2] A menny pedig leginkább úgy jelenik meg, mint az igazi otthon, ami várja őket a földi vándorút után. Dalaikat énekelve megelevenedik előttem a protestáns pionírok képe, akiknek annyi megpróbáltatáson kellett keresztülmenniük. Elődeik a vallási üldöztetésektől menekülve jutottak el Amerikába, de ott is rengeteg szenvedést tapasztaltak: akik túlélték a hosszú hajóutat, azok félhettek az éhezéstől, a fagyhaláltól, a járványoktól, az őslakosok haragjától. Később, ahogy földet szereztek, a kemény telek, a hurrikánok, sáskajárások, a függetlenségi, majd a polgárháború viszontagságait kellett átélniük… És mégis erősek tudtak maradni lélekben, mert tudták, hogy Isten ad erőt zarándokutunkhoz, míg el nem érjük a halál kapuját, amin túl az égi haza vár ránk, ahol Isten letöröl minden könnyet a szemünkről.
Most kereskedelemre és fogyasztásra épülő, jóllakott kultúránkat is megcsapta a halál szele.
Ez a járvány még semmi szellemi elődeink szenvedéseihez képest, de jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk életről-halálról, a mennyről alkotott képünkről, hogy aztán az égi otthonra tekintve járhassuk tovább életutunkat.
Kotmájer Edina
[1] Idumea,The Sacred Harp, 47 b.
[2] I’m going home, The Sacred Harp, 282.
