Legalábbis érzelmileg, de lehet, hogy sok más területen is: anyagilag, időben, energiában.
Amikor valakit elfogadtál, befogadtál, megnyitottad az otthonodat számára, beengedted az illetőt a szabadidődbe, ünnepeidbe, szeretteid világába, de ez az ember egy idő után – miután kiélvezte mindezt – szörnyű módon visszaélve mindezzel meglopott érzelmeidben, kirabolt, megtaposott téged a kapcsolatotokban.
Még fiatal koromban történt, hogy a gyülekezetünkbe befogadtunk két, a börtönből kiszabadult embert. Megmelegedtek nálunk a szó minden értelmében. Tényleg nem is lett volna máshol olyan hely, ahol aludhattak volna. Ahol emberszámba vette volna valaki őket. Aki szerette volna őket – igazán, valósággal, önzetlenül. Az imateremben aludtak, és mindenféle használati tárgyat hoztunk/vásároltunk nekik. Pénzzel is támogattuk őket – gyülekezeti szinten, de egyénileg is. Egy jó év után, amikorra már a legtöbbünkkel tegeződtek, gyermekeinket is a keresztnevükön szólították, egy éjszaka kirámolták az imaházat: ellopták a perselyt, a hangszereket, és mindent, amit mozdítani érdemes volt. A gyülekezet viszonylag könnyen kiheverte az anyagi károkat. Nem volt túl drága dolog előtte sem a birtokunkban, és utána sem. Ez egy kis gyülekezet volt.
De a lelki kifosztottság érzése ordítóan fájó volt…
Néhány évvel később a családommal is átéltem hasonlót. Egy lány, aki nagyon fiatal volt még és szenvedett szülei tönkrement életétől, az édesapa hiányától, sok időt töltött otthonunkban. Behívtuk őt az életünkbe. Megnyitottuk az otthonunkat számára, otthon érezhette magát nálunk. Mindig volt egy tál finom ételünk az ő számára, és időnk, hogy meghallgassuk, bátorítsuk, imádkozzunk érte. Anyagilag is támogattuk. Ez mégsem akadályozta meg őt abban, hogy ellopjon egy családi ékszert. Ugyan nemesfémből készült, de egy vékony nyaklánc volt, úgyhogy nem az értéke elvesztése miatt szomorodott meg a családunk. Hanem a becsapottság, az érzelmi kifosztottság csapott arcba bennünket. Mert a lényeg nem az, hogy anyagilag adtunk – hanem az, hogy a szívünket adtuk oda, teljesen, visszatartás, védelem nélkül, sebezhetővé válva.
Ha te is jártál már így, kedves olvasóm, akkor ismered ennek a fájdalmát, néha gyötrelmét.
Mert a rablók nemcsak a házunkba törhetnek be, hanem az életünkbe, szeretteink életébe is.
Mert a rablók nemcsak az ajtó berúgásával, az ablakok befeszítésével jönnek be rabolni, hanem néha szeretetünk, befogadásunk engedi be őket a legszentebb és legmeghittebb privát szféránkba.
25 éves lelkipásztori szolgálatom során azt tapasztaltam, hogy az emberek félnek életüket Jézus Krisztus számára megnyitni. Egy lelki közösséghez tartozni. Talán éppen azért, amit leírtam fentebb. Félnek, hogy beengedik az életükbe ezt a bizonyos Jézust vagy adott esetben az ő szolgáját – a lelkipásztort vagy a többi lelki testvért, és azok nem adni fognak nekik valamit, hanem elrabolják legszentebb kincseiket.
Hogyan is van ez?
„A tolvaj nem másért jön, hanem hogy lopjon, öljön és pusztítson, én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.” (János 10,10)
Krisztus nem azért kér bebocsátást az életedbe, hogy majd meglopjon téged. Éppen ellenkezőleg. Adni akar. Adni életet, adni örömet, adni bővölködést.
Amikor téged beenged valaki az életébe, a családjába, a hétköznapjaiba és ünnepeibe, te is hasonlóan háláld azt meg!
Ha pedig te engedtél be másvalakit az életedbe, és az kifosztott, akkor kiálts Krisztushoz! Ő ismeri az érzést. Ő átélte ezt. Ő segít neked.
És csalódásaid ellenére őt beengedheted magadhoz: ő adni fog neked. Életet, örömet és mindent, amire szükséged van.
