A Facebookon az anyukás csoportokban sokan tanácstalanok. Hogyan válaszoljak a gyermekem kérdéseire? Mit jelent a háború, mi zajlik most? Velünk is megtörténhet? Egy anyuka megosztja gyermeke bölcsességét:
„Törpapa azt mondta, hogy az emberek mindig találnak okot a háborúra.” És milyen igaza van.
Sokan sokféleképpen vélekednek a szembenálló felekről, a világpolitikáról, jogos és jogtalan lépésekről, emberi természetről, de alapvetően nem érezzük, hogy közünk lenne az eseményekhez. Döbbenten figyeljük, hogy mire képes a hatalom, és milyen gyorsan fordul meg emberek és családok élete.
Én hazafelé kerekezek és azon gondolkozom, hogy mi az én feladatom azon túl, hogy imádkozom és segítem a bajbajutottat. Csak ülök és élem tovább a napfényes életemet, hiszen nem nálunk szólnak a légvédelmi szirénák?
Dehogyisnem szólnak! Az Úr azokat már régen bekapcsolta.
Szól a sziréna több mint 2000 éve, arra figyelmeztetve, hogy légitámadás közeleg.
A lelkünkért folyó harc folyamatosan zajlik. Észrevétlenül, de pusztítóan tör rá az ellenség az életünkre. Szól a sziréna, amikor képmutatóan viselkedünk, vagy épp házasságtörést követünk el. Amikor saját, frusztrált dühünket a gyermekeinken vezetjük le. Szól, amikor újból és újból beleesünk a függőségeinkbe, amikor túlköltekezünk, túleszünk, túlfogyunk, túlzásokba esünk embertársunk vétkeit számolgatva.
Miközben a saját háborúimat vívom, az én szirénám vajon megszólal-e bennem? Vagy már annyit bütyköltem, hogy végül tényleg elhallgatott?
Talán ez most a feladatom. Hogy a saját háborúimban is letegyem végre a fegyvert. Ott is van már civil áldozat, pedig megígértem, hogy nem lesz…
Kérdem én. Ha veszekedek a házastársammal, és vég nélküli játszmákban öljük egymást, az mitől jobb, mint a hadszíntéren folyó harcok? Ha semmibe veszem a gyermekem jelzéseit és szükségleteit, az mitől másabb, mint lerohanni egy szuverén országot, és ráerőltetni az akaratomat? Elítélem az értelmetlen vérontást, de pletykálok a munkatársamról, főnökömről, gyülekezeti testvéremről a háta mögött úgy, mintha tőrt döfnék a szívébe? Nem küldeném a férjemet és fiamat a frontra meghalni, de otthon se lábatlankodjanak, mert nőként én vagyok az úr a háznál? Békéért és irgalomért könyörgök, miközben a forgalomban előttem haladó autósnak sem tudom elengedni a tartozását?
Nem folytatom a sort, mert ennyiből is magamra ismertem. Háború zajlik már régóta.
Nem csak több ezer kilométerre, hanem itt és most a szíveinkben is. Amíg ezeket nem zárjuk le, nem tudunk igazán szárnyalni, és könnyen elveszíthetjük az éberségünket is. Vigyázzunk! A szirénák szólnak!
Jézus Krisztus Péterrel, Jakabbal, Jánossal és Andrással ül le beszélgetni, de most meghív minket is, hogy értsük meg a szavait:
,,Amikor pedig háborúk zaját vagy háborúk hírét halljátok, meg ne rémüljetek! Ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. (…) Tanuljátok meg a fügefáról vett példázatot: amikor már zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor meglátjátok, hogy ezek történnek, tudjátok meg, hogy közel van ő, az ajtó előtt. (…) Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki sem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya. Vigyázzatok, legyetek ébren, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő! (…) Amit pedig nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Vigyázzatok!” (Márk 13,7–37)
