Hiszen az elmúlt évszázadokban a közösségi érdek olyan erősen érvényesült, hogy sokszor az egyének szenvedték meg: elnyomták, bántalmazták fizikailag vagy lelkileg, diszkriminálták őket.
Hosszú történelmi útra volt szükség ahhoz, hogy megtanuljuk azt, hogy mindenki egyedi, ezért különleges értékkel bír. Az egyediségünk miatt pótolhatatlanok vagyunk, és ezért különösen kell vigyáznunk mindenkire.
Ezen az úton viszont fokozatosan veszítettük el a mindennapi kisebb-nagyobb erős lokális közösségek létezését, melyek folyamatosan valóságos kontextusban tarthatták volna az egyéni lét egészséges alakulását.
Hiszen az ember egyszerre autonóm és társadalmi (közösségi) lény. A kettő egyszerre, amely benne feszültséget is okozhat, de létezésének egyben záloga is.
A múlt egyént háttérbe szorító közösségi gyakorlata is lehet az oka annak, hogy a jogalkotás folyamata egyre nagyobb hangsúlyt helyezett az egyén védelmére és jogaira, mintsem a meglevő közösségek egészséges működésének támogatására.
Így jutottunk mára odáig, hogy megdöbbenve tapasztaljuk sokszor, hogy egyetlen kezelhetetlen gyermek az osztályközösségben több figyelmet és segítséget kap, mint maga a szenvedő osztályközösség. Hogy egy gyermek szülőt zsaroló hazugságát jobban készpénznek veszik a gyámügyekkel foglalkozó munkatársak, mint a család a rokonok és a szomszédok tanúvallomásait. Hogy a különféle képviselői feladatokat betöltő személyek mindennapi életéről alig tudhatunk valamit (személyiségi jogaik védelme kapcsán), miközben ők a közösség példaképei is lennének egyben. De miben, ha azt sem tudjuk, hogy élnek.
Ezért a jog bármelyik országban csak akkor és ott fog tisztességesen és emberségesen működni, ahol a tág lakókörnyezet (falu, városrész, szomszédok) valóságos közösségként funkcionál. Ezért kontrollt jelent a jogérvényesítők (gyámhivatal, jóléti szolgálat, családvédelem, iskola pszichológus, rendvédelmi szervek, jogvédők, stb.) számára is.
Mindenféle hatalmat is csak a mérhetetlen számú közösségek tudják féken tartani.
Ahol ebből a kontextusból kikerül, ott egyoldalúan és sokszor igazságtalanul fognak eljárni, hiszen nem is ismerhetik ők egy-egy család és közösség komplex valóságát. Hiszen a magyar közmondás is okosan látja: “Lakva ismerni meg az embert.” Ezért törvényszerű: Ahol egyre nagyobb az individualizmus a valódi közösségi léttel szemben, ott látszólag érthetetlenül a humanista jogalkalmazás egyre embertelenebbé válhat.
Mi fordíthatja meg egészségesen a humanista jogérvényesítést emberségessé? A valóságos és egészséges lokális közösségek ereje, sokasága és szeretete, akik akarnak a jog kontrolljává válni. Legyen belőlük minél több.
