Óvatosan kell fogalmaznom, mert manapság nagyon nem illik mások életébe beleszólni, az ő döntéseiket bírálni, megítélni, és legfőképpen helytelennek minősíteni. Az egyházat gyakran éri az a vád, hogy bűntudatkeltéssel teszi tönkre emberek életét, mert egyes cselekedeteiket bűnnek nevezi.
Már a Biblia első lapjain találkozhatunk az emberek életét annyira megnyomorító szégyenérzettel.
Ádám és Éva a bűnbeesés után elbújnak. Fiuk, Káin lehorgasztott fejjel jár, és amikor Isten a halott Ábelről kérdezi, úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. A következő történetekben a bűn és a gonoszság elterjedéséről olvasunk, és azt látjuk, hogy az emberek egyre nyíltabban lázadnak Isten ellen, és egyre kegyetlenebb gonoszságokat követnek el egymással szemben is. Innentől kezdve a Bibliában is, a későbbi történelemben és a saját életünkben is azt látjuk és tapasztaljuk, hogy a gonoszság, a bizalmatlanság, a szégyenérzet és ezeknek minden következménye szerves része lett az emberi életnek.
Szenvedünk ezektől mindnyájan. Mégis, a bűnnel való egyéni szembesülést, ahogyan az első emberek is tették, kerüljük, ahogyan lehet. Rettegünk attól, hogy hibáinkat feltárjuk és elismerjük. Felháborodunk, ha valaki bűnösnek nevezi egy döntésünket – mindenki foglalkozzon a maga dolgával, és senki ne nyomja el bigottságával a másikat!
A mindennapi életben meglep, hogy még a legegyszerűbb hibákat is olyan nehezen ismerjük el.
Ügyintézés közben az adminisztrátor elír valamit – természetesen az ügyfél a hibás. A buszon valaki rálép a lábamra – miért kellett odaállnom? A kolléga elront valamit, amit nekem kell kijavítanom – de meg tudja magyarázni, hogy valójában egy másik kolléga rontott. A főnök elfelejtette, amit múlt héten megbeszéltünk – miért nem szóltam? Egészen ritkán hallom már ilyen banális helyzetekben is azt, hogy „Elnézést!”, „az én hibám”, „elrontottam”, vagy valami hasonló. Ez presztízsvesztés lenne. Ezért nem is meglepő, hogy sokkal súlyosabb helyzeteket is hasonlóan kezelünk. Közben gyűlnek az elvarratlan szálak, rendezetlen kapcsolatok, kezeletlen sebek, és ezek mély nyomokat hagynak a lelkünkön.
A Biblia úgy ír Dávidról, mint aki „Isten szíve szerint való ember” (1Sámuel 13,14). Ez egészen meglepő kijelentés lehet, hiszen a Biblia a hőstettek mellett kifejezetten hosszú és mondhatni szaftos részleteket közöl Dávid király magánéleti kisiklásairól, erőszakos cselekedeteiről, családi konfliktusairól. Ezeket olvasva felfedezhetjük, hogy Dávidnak is elég súlyos csomagja gyűlt össze élete során: elkövette ugyanazokat a hibákat, amelyeket legtöbbünk – sőt, esetenként talán súlyosabbakat is. És mégis ő az Isten szíve szerinti férfi.
Meggyőződésem, hogy ez leginkább az Istennel való őszinte kapcsolata miatt lehetséges. Miután Nátán próféta szembesítette a Betsabéval elkövetett házasságtörésével, Dávid a földre esett és napokig böjtölt. „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal… Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van. Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted… Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó…” Ezekkel a szavakkal tartott Dávid őszinte és mély bűnbánatot, ahogyan az 51. zsoltárban olvashatjuk.
Sok igazság van abban a mondásban, hogy „az ember a hibáiból tanul”. De vegyük észre, hogy itt ennél sokkal többről van szó!
„Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (Példabeszédek 28,13)
Az Igéből úgy látom, hogy igenis fontos szerepe van annak, hogy a bűneinkkel szembesüljünk, azokból ne csak tanuljunk, hanem felettük megszomorodjunk, meggyászoljuk azok következményeit, és bocsánatot kérjünk értük. Dávid nem azt mondta, hogy „nem bánok semmit, később minden a javamra vált…”. Hanem elismerte azt, hogy a múltbeli tetteivel fájdalmat okozott Istennek és gyakran embertársainak is. Ez a kettő általában együtt jár – a bűnbánata során pedig átérezte azt az olykor mérhetetlen fájdalmat, amit másoknak okozott.
Az Ige segít tájékozódni abban, hogy felmérjük, mi az, amit helyesen vagy helytelenül tettünk, ezért fontos azt olvasnunk, az esetleges intést elfogadnunk, átgondolnunk. De ha ilyen helyzetek felett átsiklunk úgy, hogy „ha újrakezdhetném, sem tennék másként”, akkor csak magunkra gondolunk, és elmulasztjuk a bűnbánat és az átérzés élményét.
Ez pedig csapda! Mert hogyha nem tudunk valódi bűnbánatot tartani, megszabadulni sem tudunk valójában. Istentől és embertársainktól is elvágjuk magunkat.
„Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje…” (Apostolok cselekedetei 3,19–20) – hirdeti Péter már rögtön a keresztény misszió legelején. Itt nem az a cél, hogy az egyház bűntudatkeltéssel akar leuralni embereket, hanem a bűnök felismerése, megbánása és megvallása a gyógyuláshoz vezető út része az igei útmutatás alapján. Fontos meglátnunk azt, hogy az evangélium üzenete nem áll meg itt. Isten azt akarja, hogy minden ember bűntől szabad életet élhessen és üdvözüljön.
„Ha azt mondjuk, közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk és nem cselekedjük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő, megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól…” (1János 1,6–9)
Buzdítsanak hát ezek az igék minket valódi, őszinte bűnbánatra! Segítsenek bennünket abban, hogy rendezzük Istennel és embertársainkkal a rendeznivalót! Még ha fájdalmas is ez az út, kapaszkodjunk a hű és igaz Krisztus ígéreteibe, és nyerjük el az Istentől való szabadulást!
