A közösségi médiát elárasztották a kivégzésekről készült videók, amelyek változatos reakciókat váltottak ki a hazai keresztényekből. Volt, aki imádságra buzdított, de volt, aki szinte kívánta ezt az állapotot, hátha akkor megtisztul az egyház – ami valljuk be, kicsit szuicid gondolat.
Én azon kezdtem el gondolkodni, vajon mennyire erős a hitem, és egy üldözés esetén mit bírna ki.
Szomorúan olvastam később, hogy amikor az 1950-es évek Magyarországán a Rákosi Mátyás fémjelezte korszak kemény retorziókkal sújtotta a gyülekezetbe járókat, minden gyülekezetben töredékére csökkent a tagok és látogatók száma, és vannak olyan közösségek, melyek ezt azóta sem heverték ki. Nincs olyan messze tehát tőlünk az az időszak, amikor bár nem az Iszlám Államhoz hasonló drasztikussággal torolták meg a hitgyakorlást, de mindenképpen negatív hatást gyakorolt a gyülekezeti és az egyéni hitéletre egyaránt. Nem akarok azonban pálcát törni azok felett, akik végül a hit dolgában hajótörést szenvedtek, inkább szeretnék megvilágítani néhány dolgot, amivel felkészülhetünk a nehezebb időszakokra.
Amikor az egyik télen leesett az első hó, egyik ismerősöm egy mémet posztolt az alábbi szöveggel: „Egy tipp, hogyan vezess télen, ha egész évben alig vezettél, és semmi gyakorlatod sincs csúszós, jeges utakon: #1 sehogy.”
Ez kiváló példa arra, mit jelent egy üldöztetésben felvállalni a hitünket, ha a nyugalmi időszakban ezt rendre elmulasztottuk.
Nem szeretnék moralizálni, én magam sem tudom, mennyire lennék bátor a nehezebb időkben, mindössze arra akarok rámutatni, sokkal kevesebb az esély, hogy nem tagadjuk meg Krisztust az üldöztetésben, ha a keresztények számára kedvezőbb években is hitet teszünk mellette.
Péter apostol a második levelét olyan hívőknek írta, akik Kis-Ázsiában éltek szétszórva, és mindennapjaik része volt a sátán elleni harc, aki arra törekedett, Isten népe minél inkább megfogyatkozzon. A levél 3. részének 17. versében ezt olvassuk: „vigyázzatok, hogy az elvetemültek tévelygései el ne sodorjanak, és saját biztos meggyőződéseteket el ne veszítsétek.” Más szóval, Péter arra buzdít minket is, a hitünk váljon meggyőződéssé, amely olyan erős, hogy a halál szele sem tudja megingatni. Ez viszont biztosan nem sikerül gyakorlás nélkül. Amikor Dánielt és három barátját elvitték Babilonba, egy kis dologgal kezdődött kiállásuk hitük mellett: azt kérték a felügyelőjüktől, ne kelljen a király ételét enniük, és ezáltal ne szegjék meg az Isten által elrendelt étrendi előírásokat. A héber fiatalok jellemformálódásában ez egy kis lépésnek tűnik, de ennek (és valószínűleg más, hasonló helyzetek) elmulasztása esetén vajon később ki mertek volna-e állni hitük mellett, amikor már az életüket fenyegették?
A Bibliában két helyen teljesen mást olvasunk arimátiai Józsefről, és érdekesnek találom a vele kapcsolatos feljegyzéseket. Márk (15,43) úgy említi, mint aki „bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét”. János evangéliuma azonban azt hangsúlyozza, arimátiai József titokban ment Pilátushoz, „mert félt a zsidóktól” (19,38).
Lehet-e valaki félve bátor?
Arimátiai József bement Pilátushoz, és elkérte, majd saját sírjába temette egy keresztre feszített ember testét – az eredményen nem változtat, félelem vagy bátorság volt-e a szívében. Valószínűleg nem verte nagy dobra, de helyesen akart cselekedni, és neve így bekerült a Bibliába (bár valószínűleg nem ez volt az igazi motivációja).
A Péter által említett meggyőződéshez szilárd tartás kell, ehhez pedig egy csodálatos ígéret hangzik el Ézsaiás könyvében (26,3): „Akinek szilárd a jelleme, azt megőrzöd teljes békében, mert benned bízik.” Mint szikla a szélben, amit hiába tépáz minden vihar, de az megingathatatlanul áll. Ez nem bénulást jelent, hanem erőt. Tudjuk, Isten gyermekei vagyunk, és az ő védelmét élvezhetjük! Egy másik ígéret (és egyben figyelmeztetés) Jézustól szintén ehhez kapcsolódik (Máté 10,32–33): „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.”
A témában nem megkerülhető három nagyon fontos dolog: az identitásunk, a megfelelő konfliktuskezelés és az imádság.
Egyrészt, meg kell értenünk, kik vagyunk Krisztusban! A régi vicc szerint az elefánt és a kisegér együtt megy át a fahídon, az egér pedig örömmel, magabiztosan fordul oda az elefánthoz: „Hallod, hogy dübörgünk?” Még ha a valódi erőviszonyokat nem is adja át, de valahogy így mehetünk át mi is Istennel a „fahídon”. Pál így ír a korinthusiaknak írt 2. levelében (5,21): „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” Ez a tudat hatalmas erőt adhat számunkra a hétköznapokban, tehát amikor fel kell vállalnunk Krisztushoz való tartozásunkat, Isten igazságaként állhatunk bárkivel szemben. Másrészt, legyenek eszközeink, hogy amikor megszólalunk, és esetleg ellenállásba ütközünk, ne adjuk fel a hitünk melletti kiállást. Egy munkahelyi vitában a meghunyászkodás akár kifizetődő is lehet, vagy úgy érezzük, energiát, kapcsolatokat spórolunk, de ha a saját határainkat nem védjük a kisebb dolgokban, mi lesz majd akkor, ha az életünk a tét? Harmadrészt, imádkozzunk már előre, ha éles helyzetbe kerülünk, nem futamodunk meg gyáván. Jézus pontosan tudta, mi vár követőire, és Lukács evangéliumában ezt az ígéretet olvashatjuk (21,12–15): „De mindezek előtt kezet emelnek rátok, és üldöznek titeket, átadnak benneteket a zsinagógáknak, és börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé vezetnek titeket az én nevemért. De ez alkalom lesz nektek a tanúságtételre. Határozzátok el szívetekben, hogy nem gondoltok előre a védekezésre, mert én adok nektek szájat és bölcsességet, amelynek nem tud ellenállni vagy ellene mondani egyetlen ellenfeletek sem.” Minden megpróbáltatás alkalom a bizonyságtételre, a szavakat pedig Jézustól kapjuk majd ajándékba.
Jézusról bátran példát vehetünk abban, ahogyan védte az Atya tanításait.
Néha egészen bátor konfliktusokat vállalt például a farizeusokkal, és ehhez nem kellett felemelnie a hangját, szelíden is ki tudta fejezni álláspontját. Persze amikor arra volt szükség, korbácsot ragadott, de az volt a kivétel a szabály alól. Nagyon jól tudta, mi az igazság, mikor pedig eltérést tapasztalt, korrigálta. Később tanítványai sem ingerült, dühös csőcselékként viselkedve forgatták fel a világot, hanem az Istentől vett szelíd erővel és szilárd jellemmel.
Isten nem akarja, hogy felkészületlenül kelljen nagyobb próbát megélnünk, ezért már azonnal gyakorolhatjuk, hogyan álljunk ki a bibliai értékek, Isten igazsága és a hitünk mellett. Ha inkább azt keressük, hogyan tegyünk, mondjunk mások kedvére, akkor sajnos ez nagyon nehéz lesz, éppen ezért abban kell megerősödnünk, „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” (Apostolok cselekedetei 5,29). Vegyük észre mindennapjainkban, hol tudjuk gyakorolni a bátor kiállást Jézus és a hitünk mellett!
