Jézus tanítványainak, követőinek számára a nagyheti események rémálomnak tűnhettek, a reménységből katasztrófa lett, amikor elítélve, megalázva, megkínozva keresztre feszítették. Aztán a tragédiából új remény bontakozott ki harmadnapra, amikor feltámadt a halálból. A harmadnap kifejezést tévesen három napnak is gondolhatjuk, ugyanakkor ez az idő alig volt harminc óra vagy talán még kevesebb.
Az örökkévaló Isten Fia valóban halott volt ebben a néhány órában.
Caravaggio Krisztus sírba tétele című festménye 1602-ben készült. Tudvalevő, hogy Caravaggio rendkívül gyorsan festett, nem készített előtanulmányt és vázlatokat. Nem került elő semmilyen más festményéről sem ilyen jellegű tanulmány. Rögtön vászonra festette gondolatát, elképzelését, értelmezését egy-egy bibliai témával kapcsolatban. Az persze nyilvánvaló, hogy magasan képzett teológusok segítettek neki ebben. Nála megvolt az a mesterségbeli tudás, ami megrendelői elképzelését maradék nélkül vászonra vitte. Így tudott korszakalkotóvá válni a festészetben.
Ha egy ilyen festményt nézünk, akkor valóban úgy érezhetjük, hogy a festmény prédikál. Olyan részleteket is megérthetünk a történetből, amiket más módon nem érthetünk. Krisztus sírba tételének bibliai leírása, annak minden mozzanata egy kiragadott pillanatba van sűrítve.
Példátlanul esszenciális ábrázolása ez annak a pillanatnak, amikor Krisztust leveszik a keresztről, arimátiai József és Nikodémus megkeni őt mirhával és aloéval, és utána begöngyölik egy gyolcsba, és a sírba helyezik. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen elég rövid ideig nézni ezt a képet, hogy magával ragadjon. Magával ragadjon a kezek látványa, a kéztartások jelentése, magával ragadjon Jézus lemeztelenített teste, ami gyakorlatilag világít ezen a vásznon. Arról is elgondolkozhatunk, hogy milyen kövön áll ez a társaság, hogy milyen növény van a bal alsó sarokban, hogy a Krisztus testét takaró gyolcsnak van-e jelentősége, hogy Jézus jobb kezének középső ujja megérinti vagy sem ezt a bizonyos lapos követ, hogy egyáltalán kik a szereplői ennek a jelenetnek.
Mielőtt mélyebbre ásnánk, ismerjük meg ennek a páratlan festménynek a történetét!
Egy római nemes, Pietro Vittrice, aki XIII. Gergely pápa címzetes kamarása (ruhatárosa) volt, családi magánkápolnájába egy oltárképet szeretett volna rendelni. Úgyszólván véletlenül találkozott Caravaggióval 1599-ben, aki néhány utcányira azon a Szent Máté-trilógián dolgozott, amely elismerést és megbecsülést szerez neki. A megrendelő jó barátja és tanítványa volt Néri Szent Fülöpnek. Így az is érthető, hogy a Vittrice-ik családi kápolnája éppen a „mosolygós szent” templomában, a Chiesa Nuovában állt, ahol az oldalkápolnák titulusai a rózsafüzér titkait követik. A megrendelő nem érte meg a mindenki csodálatát elnyerő festmény leleplezését. Szinte ez az egyetlen Caravaggio-alkotás, melyet azonnal dicsérettel és elismeréssel fogadtak a műértők és az egyházi méltóságok. A kép nemcsak bravúros festészeti alkotás, de teológiai gyöngyszem is! Nem is csoda, hogy a festményt 1797-ben, amikor Napóleon kifosztja Itáliát, Párizsba hurcolták hadizsákmányként a Napóleon Múzeumba (ma Louvre). 1815-ben a franciák visszaszolgáltatják, de akkor már VII. Piusz pápa képtárába kerül. A kápolnában egy utánzata látható jelenleg, az eredeti pedig a vatikáni Pinacoteca képtárban található. A festményt számos művész másolta, többek között Rubens, Fragonard, Géricault és Cézanne is.
Térjünk rá a festmény alapjául szolgáló bibliai beszámolóra! Nyilvánvaló, hogy az evangéliumok megírásáig verbális kommunikációval terjedtek a Jézusról szóló történetek, így a temetéséről is. Talán először Pál apostol írta le kb. Kr. u. 54-ben a korinthusiakhoz írott levelében:
„Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek.”
A négy evangélista kissé másképpen emlékezik a történtekre, illetve máshová teszik a hangsúlyt. Máté és Márk írja meg legkorábban evangéliumát, aztán Lukács, majd legkésőbb János apostol zárja a sort, aki viszont saját szemével látta az eseményeket. Olvassuk el, hogy mire emlékeztette a Szentlélek az evangéliumok íróit! Vastaggal kiemelve, azokat a részeket, amik a festmény szempontjából fontosak.
Máté így ír:
„Amikor beesteledett, eljött egy Arimátiából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. József elvitte a holttestet, tiszta gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment. Ott volt pedig a magdalai Mária és a másik Mária, akik a sírral szemben ültek.” (Máté 27,57–61)
Máté tehát úgy emlékszik, hogy arimátiai József Jézus egyik tanítványa volt.
Márk annyit tesz hozzá:
„Amikor beesteledett, mivel az előkészület napja, vagyis szombat előtti nap volt, eljött az arimátiai József, a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát; bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét.” (Márk 15,42–43)
Lukács evangéliumában ezt olvassuk:
„Volt egy József nevű ember, Arimátiából, a júdeaiak egyik városából, a nagytanács tagja, derék és igaz férfiú, aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával, mert várta az Isten országát.” (Lukács 23,50–51)
Lukács apostol igaz férfiúként írja le arimátiai Józsefet. Nagyon fontos kiegészítés ez is, hiszen ő volt Krisztus halála után az egyik első hitvalló. Fontos, hogy egy kicsit jobban megismerjük, mert többször nincs szó róla a Szentírásban.
Végül nézzük meg János apostol emlékeit, aki legkésőbb írta meg evangéliumát, egyedüli szemtanúként:
„Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus holttestét. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment Jézushoz, és mirhából és aloéból készült olajat hozott, mintegy százfontnyit. Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.” (János 19,38–42)
Néhány új információt is említ János, és egy új szereplő is megjelenik a történetben. Nikodémusról annyit tudunk, hogy a nagytanács tagja volt, farizeus, és egyik éjjel – kockázatot vállalva – meglátogatta Jézust.
Előzmények és megközelítések
Fontos látni, hogy Caravaggio képi világa nem előzmények nélküli. A művészettörténet számos alkotást ismer, amelyek az évszázadok során különböző módon ábrázolták a sírba tétel témáját. Az első ilyen jellegű ábrázolás a Meleagrosz-szarkofág, egy második század közepén készült dombormű. Az alkotáson nem a halott Jézust láthatjuk. De a halott testhelyzete, az alakok kétségbeesett arckifejezése, a gyásznak és reménytelenségnek a jól látható jelei, a megrendültség kifejeződése szinte előképe a századokkal későbbi alkotásoknak. Utat mutatott abban, hogy hogyan kell ábrázolni egy jelenetet, amikor a haldokló hőst hordozzák társai. (1. kép)
Időben nagy ugrás Rogier van der Weyden holland festő, nagyon szép Krisztus sírbatétele ábrázolása, ami 1450-ben keletkezett. Már most szeretném ráirányítani néhány fontos részletre a figyelmet. A táj gondos ábrázolása, a ruhák redői, Krisztus szokatlan testhelyzete (mintha még mindig a kereszten lenne), a jelenetben szereplő személyek száma és kiléte, a sír lezárására készült kő alakja (ezt a követ nem lehet hengeríteni, ahogy a Bibliában olvassuk) figyelmet érdemelnek. Az alakok között láthatjuk Máriát, Jézus anyját és Jánost, akiket név szerint ugyan nem említ a szentírás, hogy részt vettek volna a temetésen (de egyébként ez magától értetődik). Láthatjuk Arimátiai Józsefet és Nikodémust és egy angyalt. Nem látjuk viszont az asszonyokat. A sírkő, ami a bibliai leírásban kerek itt inkább egy kőlapra, asztallapra hasonlít. Ami természetesen érdekes jelentést hordoz magában. A későbbiekben erre is magyarázatot kapunk. (2. kép)
A következő Raffallo: Sírbatétel c. alkotása, ami nagyon hasonlít arra a domborműre, amit az előbbiekben láthattunk. A kompozíción több alakot figyelhetünk meg. Az is szembetűnő, hogy Raffaello nem minden alakhoz illeszt glóriát, ami segít beazonosítani a személyeket, így tudjuk meg, hogy Krisztus felsőtestét tartó személy minden bizonnyal Nikodémus, Krisztus lábait emelő fiatalember, valószínűleg egy szolga, de az sem kizárt, hogy Raffaello önmagát festette bele a jelenetbe. Rajtuk nem látható dicsfény. Közvetlenül Nikodémus mellette Arimátiai József áll, akit viszont szentként tisztel a katolikus egyház. Krisztus feje felett pedig a keresztes glóriát láthatjuk. Itt érdemes megjegyezni, hogy Caravaggio festményén, egyik alakon sincs glória, és ez meglehetősen nehézzé teszi a személyek azonosítását. (3. kép)
Tiziano 1559-ben készült festményén kendőzetlenül ábrázolja a tanácstalanságot, a megrendültséget, a szenvedést. A két alak Jézust nem a sírba próbálja meg elhelyezni, ez a megkenetésének (balzsamozásnak) asztala, ami oltárra hasonlít. Ezt a feltevést igazolja a faragott dombormű témája a vörösruhás alak térdénél. Izsák feláldozása látható rajta, ami Krisztus áldozatának előképe volt. (4. kép)
Rubens: Sírbatétel című képét egyértelműen Caravaggio alkotása ihlette. Másolat és tanulmány, illetve egy eltérő értelmezése az eredeti műnek. Rubens ezt a festményt második római útján festette, amikor abban a templomban (Chiesa Nuova) dolgozott, amiben Caravaggio festménye is látható volt. Mivel a főoltár képeit festette kétségkívül többször látta az oldalkápolnában Merisi alkotását. Nem egyszerű másolatról van szó. Az alakokat és mozdulataikat átrendezte, megfigyelhetjük, hogy a háttérben nincs az ég felé karját kitáró nőalak, János apostol máshogy fogja Jézus testét, Arimátiai József nem tekint a képen kívülre, jobb oldalon a sötét háttérben felbukkan egy alak kezében kenettartó tégellyel. Itt egy pillanatra álljunk meg. Tíz művészettörténészből nyolc a Jézus lábát tartó alakot Nikodémussal azonosítja. A többiek inkább azt mondják, hogy vagy Nikodémus, vagy Arimátiai József. Számomra egyértelmű, hogy Arimátiai József. Rubens festményén a sötétben látható alakja fogja a kenettel teli tégelyt. János apostol említi egyedül Nikodémust, aki a keneteket hozta. A másik érvem, ha Nikodémus érintette volna a halott Krisztus testét, akkor az egyház később már csak ezért a cselekedetéért szentté avatta volna, de nem ő, hanem Arimátiai József lett szent. (5. kép)
Caravaggio egyetlen olyan festménye, amit a korabeli kritika is azonnal elfogadott. A művész meglehetősen zaklatott életstílust folytatott, ennek folyományaként prostituáltakat festett meg Máriaként és hamiskártyásokat szentekként. Rómában ismerték ezeket a figurákat és nagyon nagy botrányok voltak ebből adódóan. Ez volt az egyetlen olyan festménye, amit rögtön elfogadtak az egyházi elöljárók és a közönség is.
A kompozíció
Első ránézésre nagyon statikus a kép. A halott test mozdulatlansága átterjed környezetére is, mintha az idő állt volna meg. Mintha mindenki benn ragadt volna a pillanatban. Mégis hogyha megnézzük a kezeknek és a lábaknak az elrendezését, a fejek viszonyát egymáshoz (egy spirálvonallal szeretnék ebben segíteni). Akkor egy örvénylő kompozíciót láthatunk. A spirál elindul Jézustól és megérkezik Máriának (Kleofás felesége) ég felé emelt kezéhez, de visszafelé is lehet értelmezni, a közbenjáró az égtől várja a segítséget és ez visszaörvénylik a közösségen át a halott Krisztusig. (6. kép)
Láthatjuk, hogy a vonalakon belül ott vannak az arcok, ott vannak a kezek a különböző testrészek. Vagyis a statikusság csak egy pillanatig látható, amíg felfogjuk a helyzet drámaiságát, aztán mozgásba lendül minden és egy hihetetlenül impulzív festményt látunk a következő pillanatban. De ehhez a szemlélőnek a figyelme is kell. Nem egy képtárban vagyunk, ahol tetszik, vagy nem tetszik egy festmény. A szemlélő egy kápolnában áll, azért jött ide, hogy imádkozzon és a festőművész ezzel a festménnyel akarja segíteni abban, hogy felfokozott állapotba kerüljön és önkét kimondja: Jézus Krisztus, te értem, esendő bűnösért vállaltad a kínhalált, hogy nekem üdvösségem legyen!
Korábban egy piéta témájú festmény volt a kápolnában, azt cserélték le Caravaggio alkotására. A harmincas éveinek elején járó művész nem piétát festett, hanem egy több jelenetet tartalmazó szuper alkotást. Három vagy négy jelenet is össze van sűrítve ebben a képben. Felfoghatjuk úgy, mint a keresztről való levételt, felfoghatjuk sírba tételként, felfoghatjuk a megkenetésnek és igen benne van a piéta is.
Láthatjuk a vízszintes felosztásokat, a női fejeket nagyjából egy vonalba tudjuk helyezni, aztán a következő sorban a férfiakét is, Jánosét és Arimátiai Józsefét. Végül ugyanakkora távolságban Jézus feje és testének tengelye. A legalsó vízszintes vonal a kőlap teteje, ami gyakorlatilag a horizont, egy tökéletesen egyenes vonalat látunk. A kápolnában állóknak ez a vonal szemmagasságban van. Itt válik szét az evilág és a túlvilág. Az imádkozni betérő hívő azt a pillanatot látja, amikor Jézust a föld alá, a sírba teszik. Caravaggio azt akarta elérni, hogy mindenki, aki betér ebbe a kápolnába megértse, hogy hol van a fönt, és hol van a lent. Isten fia hamarosan a föld alá kerül és megjárja a poklok poklát. (7. kép)
A fények
A fáklya fényénél a sötétből előbukkan egy csoport egy kicsit olyan, mintha meglepnénk őket, mintha titokban végeznének valamit. Ne felejtsük el, hogy azt olvastuk, Arimátiai József bátran bement Pilátushoz, ez azt is jelenti, hogy mindenki más félt, rettegett. Péter nemrég tagadta meg Jézust és utána a leleplezéstő félve eltűnt, még a keresztre feszítésnél sem volt jelen, az összes tanítvány elrejtőzött, magukra zárták az ajtókat. Egyedül ez a néhány ember van Jézus közelében. Ők vállalják fel egyedül, hogy közük van Jézushoz. Ezért gondolom, hogy Arimátiai József és Nikodémus az első hitvallók, aki ebben a mivoltukban meg mernek mutatkozni, hiszen volt okuk félni. A nagytanács tagjai voltak mind a ketten. Hozzáteszem, hogy emiatt a tettük miatt a másnapi pészah vacsorát nem vehették magukhoz, mert tisztátalanná váltak azzal, hogy halottal érintkeztek. Sok olyan dolgot felvállaltak, amit nem biztos, hogy mindannyian meg mertünk volna tenni. Tehát nagyon bátrak voltak. A Megváltó élettelen testét bebalzsamozzák és sietve eltemetik, mert közeledik az ünnep.
Ezen a ponton egy kis kitérőt teszek a harmadnap jelentésével kapcsolatban. A zsidó időszámítás a napot hajnaltól hajnalig számítja, nálunk éjféltől éjfélig tart ugyanez. Arimátiai József Jézus halála után azonnal Pilátushoz megy, kikéri Jézus testét a temetésre. Pilátus csodálkozik, hogy ilyen hamar meghalt, tájékozódik századosán keresztül, és az igenlő válasz után a testet kiadja. Vagyis nem kevés adminisztrációs munkát kellett elvégeznie Józsefnek és hajnalig mindent be is kellett fejezni. Ezért van az, hogy harmadnapra jönnek az asszonyok az illatos kenettel, hogy befejezzék azt a balzsamozási műveletet, amit Nikodémusék elkezdtek. Ők viszont következő nap hajnalán, shabbat után, hajnal előtt érnek oda. Így megvan a harmadnap, de korántsem három napra kell gondolni, hanem huszonnégy óra plusz néhány órára.
Láthatjuk ebben a nagyon kevés fényben is, hogy a fények és az árnyékok mennyire drámaivá tudnak tenni egy jelenetet. A háttérből alig sejtünk valamit, nem tudjuk, hogy sír van a háttérben vagy egy kertnek a részlete, semmit nem látunk. Csak az alakokat látjuk, illetve a követ, amin állnak. Az egyetlen ragyogóan fénylő alak – mert az a lényeg – Jézus élettelen teste.
A Világ Világossága még holtában is világít, és a művész egyértelművé teszi számunkra, hogy még így is Jézus van a középpontban, aki a bűneinkért vállalta a halált.
Említettem, hogy a festmény a Pieta (A fájdalmas anya) kápolnába lett tervezve. Amit Caravaggio festett erre a helyre inkább a sírbatétel témájához kapcsolódik, de mégis van utalás a pietára. Caravaggio óriási tisztelője volt Michelangelonak és nyilván sokszor látta a Szent Péter székesegyházban található Pietáját. A tisztelet egyes elemző szerint ott is tetten érhető, hogy Arimátiai József arca hasonlóságot mutat Michelangelo ismert arcképeivel. Hasonlítsuk össze Jézus ernyedten csüngő jobb kezét, oldalsebének helyzetét és a testet tartó alakok kézmozdulatát. A kéztartás ugyanolyan, a seb ugyanott van, egyedül a Krisztus testéhez való viszony más. Mária a gyolcson keresztül érintkezik halott fiával, míg János apostol közvetlenül a sebhez érinti ujját. Ebből a sebből víz és vér folyt ki. Kétezer év óta emlékezünk az eucharisztia során Jézus értünk megtört testére és kiontott vérére. Egy apró mozdulat Jánostól, mégis ez a kapcsolódás határozza meg a keresztyénség identitását évezredek óta.
Még egy érdekességet tartogat számunkra a két műalkotás összehasonlítása. Michelangelo szobra a fájdalmas anyáról szól, Caravaggio festménye szintén, ha kihagyunk belőle bizonyos részeket. A feladatot úgy oldotta meg, hogy nem változtatott a sírbatétel témájához képest, csak több jelentést rendelt egyetlen kiragadott pillanathoz. Mária idealizált, eszményiesített arca sokat változott száz év alatt. Michelangelo Szűzanya arcán nem látszik az idő múlása. Caravaggio festményén viszont egy meggyötört, fájdalmas, megrendült idős asszonyt látunk. A változás okát a reformáció hatásában, a tridenti zsinat döntéseiben és a művész bátorságában kell keresnünk. (8. kép)
Alakok
„Sosem próbáltam isteni személyt festeni, mivel ami isteni, azt az ember nem képes megfesteni. Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni.” (Munkácsy Mihály)
Caravaggio is hasonló felfogásban alkotott. Festményein kerülte az eszményített ábrázolásmódot, alakjait hétköznapi emberekből választotta, akik modellt álltak egy-egy bibliai jelenethez. A képeket átjárta a naturalizmus légköre, izzadt, koszos testek, szakadozott, gyűrött ruhák, csapzott haj ezek mind jellemzik képeit. Korabeli kritikusai a festményeit ezért „büdösnek” tartották. A templomban járó híveknek ismerős volt ez a környezet, éppen ezért közelebb érezhették magukat ehhez a tragédiához. Nem egy illatos, jól fésült, „kivasalt” fájdalmat láttak, hanem olyat, amit ők maguk is átélhettek gyászukban.
Mária (A három Mária egyike, a fiatalabb Jakab apostol és József anyja)
A néven nevezett tizenhat újszövetségi nőből hatnak Mária a neve, ezért olykor nehéz a beazonosításuk. A mi esetünkben is kizárásos alapon mondhatom azt, hogy a keresztre feszítésnél jelenlévő három Mária közül, Zebedeus felesége volt valószínűleg a legidősebb ezért nem ő, hanem a két fiatalabb Mária szerepel Caravaggio festményén, akik közül a fiatalabb Jakab apostol anyja látszólag nem Jézussal van elfoglalva, legalábbis az égnek emelt tekintet és a kezek szinte kívülállóvá, mellékszereplővé teszik. Talán ezért hagyta el Rubens a tanulmányából is és ezért ítélték túlzóan patetikusnak alakját a kritikusok. Akkor miért van ott? Caravaggio miért tette a csoport mögé és miért csak az arcát és a kezeit látjuk? Mert ebben a pillanatban, amikor Isten Fia halott, amikor az Atya elhagyja Jézust, mert »„bűnné” tette értünk«, amikor a többiek gyászolnak, és a testtel-, a temetéssel vannak elfoglalva, egyedül ez a nő fordul Isten felé, egyedül ő bízik rendíthetetlenül Isten igazságosságában, egyedül ő próbál kapcsolatba lépni a Mindenség Urával, aki mintha a teremtett világtól is elfordult volna. Számomra ezek az égre néző szemek és felemelt kezek az egyetlen vékonyka szálat jelentik Isten és az ember között ebben a kilátástalan pillanatban. Így még érthetőbb az előzőekben bemutatott átlós elrendezés és a spirál is. (9. kép)
Mária (a magdalai)
A másik Mária, Mária Magdolna aki Szűz Mária mellet lehorgasztott fejjel áll. Némely felfogás szerint csendben gyászol. Kétségtelen, hogy a testtartása kendővel a kézében, a lehajtott fejjel, mintha a könnyeit törölné a gyásznak a jele is lehet. Mégis, úgy gondolom, hogy Mária Magdolna is sokat tudott Jézusról, hiszen miután megszabadult hét ördögtől és a bűneitől, folyton Jézus környezetében volt a tanítványokat kísérő asszonyok között. Hallotta azokat a tanításokat, amiket a tanítványok. Ha figyelt, összerakhatta, hogy Jézus miről beszélt, hogy mi a célja ezen a földön, hogy mivé fog ez majd kiteljesedni. Alig néhány nappal a mostani események előtt Jézus mondott egy mondatot Betániában, ami talán most kapott értelmet. „Mert amikor ezt az olajat a testemre öntötte, a temetésemre készített elő.” (Mt 26,12), máshol „Hagyd őt, hiszen a temetésem napjára szánta;” (Jn 12,7) Ha ez a mondat eszébe jutott ebben a pillanatban Mária Magdolnának, akkor nemcsak a gyászra gondolhatunk esetében, hanem felfoghatjuk mintegy merengésként is. Elgondolkozik azon, hogy mindaz, amit hallott és mindaz, amit most lát, hogyan kapcsolódik egymáshoz. Félelmetesen érzi meg ezt a pillanatot Caravaggio.
Mária (Jézus anyja)
Ritkán látni ekkora megrendültséget, amit Szűz Mária alakja képvisel ezen a festményen. Karjait széttárja, mintha meg akarná állítani a megállíthatatlant. Mintha nem akarná elfogadni a valóságot, hogy fia – akit kijelentés által kapott, angyalok jöttek mentek születésekor, akit fiaként nevelt, tudva azt, hogy ő elsősorban Isten Fia – halott. A harminchárom év minden öröme, fájdalma benne van ebben a mozdulatban. De ismernünk kell Caravaggiot, ő a pillanat művésze. Mária jól ismerte Jézust, jól ismerte küldetését, és ismeri az Atyát is, hiszen tiszta, igaz ember. Nézzünk más módon erre az alakra, mert a másik olvasat szerint ebben a pillanatban világosodott meg, és értette meg, hogy ettől fogva hamarosan beteljesednek a próféciák, és aki egykor fia volt, feltámadása után már személyes megváltója lesz. A megrendültég és felismerés egy mozdulatban és arckifejezésben látható.
Összefoglalva a női alakoknak a szerepét: láthatunk egy Isten felé forduló racionális alakot, egy megrendült anyát, aki felismeri a jelekből a próféciák beteljesülését, és egy gyászoló, de egyben eltöprengő női tanítványt, aki szintén ráeszmél a kozmikus léptékére a történteknek. Egyszerűen félelmetes, ahogy ábrázolja Caravaggio ezeket a pillanatokat.
Jézus
Ha tovább kutatjuk a festmény alakjainak misztériumát, akkor figyeljük meg Jézusnak a testét. Szinte világít a felületen. A Világ Világossága ő, a „hallál fullánkja” próbálkozott, de nem arat diadalt felette. Gyolcsba van tekerve, és ha emlékezünk Michelangelo Szűz Mária alakjára, keze nem érintkezik Krisztus testével. Míg János itt közvetlenül érinti azt. A gyolcs úgy omlik le testéről, hogy szinte a szemlélődő megfoghatja. Nagyon izgalmas és fontos Jézusnak a lehanyatló jobbkeze, ahogy hozzáér a kőhöz. Krisztus még holtában is velünk van, még így is üzen nekünk, jelet mutat nekünk. Az ujjai hármat mutatnak, mintha egyszerre mutatná a harmadnapot és a Szentháromságot. Bízzatok, harmadnapra feltámadok. Ahogy ernyedt teste hozzáér a kőhöz (kenet köve vagy szegletkő), az nagyon izgalmas és mélyenszántót teológia Caravaggio részéről. Mint egy villámhárító Isten és az ember között, tulajdonképpen még halálában is az ember fontos számára. (10. kép)
János
Ő a sírbatétel történeténél nem szerepel az evangéliumokban. Jelenléte ettől függetlenül egyértelmű. A szeretet tanítványként ismerhettük meg, ahogy önmagára hivatkozik, de a többi evangélista is így azonosítja személyét. A legközelebb ő van a halott Krisztushoz, ő éli át legintenzívebben azt az űrt, amit a Mester hagy maga után. Néhány órával korábban, a pászka vacsorán is arról olvastunk, hogy Jézus kebelére hajtja a fejét. Azaz nagyon szoros volt a kapcsolat János és Jézus között, és most itt tartja a halott megváltót karjában.
Arimátiai József
Az utolsó férfialak Arimátiai József vagy Nikodémus, nem lehet pontosan tudni, mert nincsenek glóriák az alakokok feje felett, nem láthatunk attribútumokat, nem láthatunk balzsamtartó tégelyt, nincs harapófogó senki kezében, amivel kihúzták Jézus testéből a szegeket. Ezektől függetlenül nagyon érdekes, ahogy Arimátiai József (szerintem) kinéz a képből. Az alak nagyon erőteljesen fogja, öleli át Jézusnak a lábait és közben ránk néz. Ez nagyon szokatlan egy csoportjelenetnél. Tehát az imádkozó ember felé néz, aki ott áll a kápolnában. Szinte hallja, amint József azt mondja: gyere és segíts, vedd át, érezd te is azt, hogy a Megváltó meghalt. Érezd a súlyát, a terhét, érezd át hogy hogy Isten Fia meghalt érted. Számomra ez a tekintet és ez a felszólítás az egyik legfontosabb jelenete a festménynek. Hiszen Arimátiai József, aki bátor volt, aki bemegy Pilátushoz, aki titokban Jézus tanítványa volt, aki tudott sok mindent, de a belső ügyekről is, ami a Nagytanácsban téma volt Jézusról, aki tudta a kinti ügyeket is, ami Jézussal történt, hogy milyen csodákat vitt véghez. Ő valóban testközelben volt és átélte Jézusnak a csodáit, az eszmevilágát, a küldetését és most ezzel a gesztussal próbálja meg számunkra is testközelbe hozni Jézusnak a halálát. Még egy apróság, ha előttünk van Michelangelo portréja, akkor nem véletlen, hogy Caravaggio által megfestett Arimátiai József arcára nagyon hasonlít, tiszteletének talán egy újabb bizonyítékaként. Michelangelo a saját síremlékét amikor kifaragta, abban is a Piéta témája szerepelt, és saját magát Arimátiai Józsefként ábrázolta Mária és Jézus mögött. (11. kép)
Arimátiaia József vagy Nikodémus
Néhány gondolat arról, hogy hogy miért gondolom azt, hogy Arimátiai József és nem Nikodémus van Caravaggio képén. Ha megnézünk egy novgorodi iskolának tulajdonított ikont: Négy jelenet Krisztus haláláról (15. sz. vége–16. sz. eleje), akkor az első jeleneten azt látjuk, hogy Arimáteai József elkéri Pilátustól Krisztus testét. Fején glória van a mellette álló Nikodémusén nincs. Aztán a keresztről való levételnél – a bizánci művészetben mindig Arimateai József fogja Jézus testét – szintén ott van a glória az alakon, ellentétben azzal, aki a szegeket szedi ki (Nikodémus). A balzsamozó asztalon Jézus kiterített, átkötözött testét látjuk, és Arimátiai József van Krisztus lábánál. Tévedés ne essék, nem kicsinyíteni akarom Nikodémus szerepét, egyszerűen elmondom, hogy szerintem kit ábrázol Caravaggio festménye.
A növény
A vallási témájú festményeken a középkor végéig, de néhány esetben napjainkig semmi sincs öncélúan ábrázolva. Mindennek jelentése van. Krisztus lehanyatló karja, ill. ujjai megérintenek egy zöldellő növényt, a molyhos ökörfarkkórót (Verbascum thapsus). A középkori enciklopédisták szimbolikus értelmezése szerint a növény virágjának el kellett halnia, hogy gyümölcsöt hozzon. Mai olvasatban: „A virágzást követően az egész növény elszárad és elpusztul…, minden egyes virág mindösszesen egyetlen napig nyílik, még hajnal előtt…”. A festészetben Krisztus-szimbólummá lett ez a növény, a középkorban feltámadás virágnak, később mise gyertyának is hívták. Az akkori hit szerint hajnal előtt virágzott el és úgy hozta meg a termését. (13. kép)
A kőlap
Talán a sarokkövet kívánja megjeleníteni a művész. „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben”? (Mt 21,42) Hatalmas, súlyos kőlap van a Krisztus testét hordozó csoport lába alatt. Tekinthetjük őket gyülekezetnek, eklézsiának is, hiszen akik ott állnak, ezen a kövön, mintegy talapzaton, az egyháznak a kezdeménye. Ezek az emberek hitet tettek Jézus mellett legelsőként a halála után, és így „protoegyházként” is tekinthetünk rájuk. De izgalmas arra gondolni, hogy Caravaggio ismerte a „Kenet Kövét”, ami Jeruzsálemben a Szent Sír templomban található és nagyon hasonlít a festményen található kőlaphoz.
A hagyomány szerint ezen a kövön balzsamozták be Krisztus testét. Az egyetlen olyan hely a világon ahol felavatott pap közreműködése nélkül lehet tárgyakat megszentelni. A festményt nézve úgy tűnik ez a kő instabil, hiszen nincs alátámasztva, mégis szilárd, mert akik rajta állnak azok teszik szilárddá és mozdíthatatlanná. Ott látjuk rajta az eklézsiát, a gyülekezet, akik a Szent Lélek közösségépítő, megtartó ereje által kezdenek el egy több ezer éves történetet, és ez a történet folytatódik napjainkban is a feltámadt, győzelmes Krisztussal. (14. kép)
„Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg.” (1Pt 2,24)
