Talán az, hogy időben messziről nézve nem tudatosul az emberben, hogy nyugdíjba jobbára idősen megyünk, nem erőnk teljében. Az időskor pedig, bár korábban ez fel sem merül bennünk, életünk leginkább kihívásokkal teli szakasza.
Ennek az időszaknak mindannyiunk számára közelítő vagy épp már elérkezett biológiai, élettani, pszichológiai és lelki tényezőiről, az ebből eredő nehézségekről és a segítségnyújtás lehetőségeiről szeretnék őszintén és a témát jobbára elborító eufemizmusok, megszépítő kifejezések nélkül gondolkodni.
A Covid–19-pandémia legelső hullámában, a védekezés egyik első fázisaként bevezetett kijárási korlátozás elrendelésekor futótűzként terjedtek a szociális médiában azok a felvételek, amelyeken idősekkel zsúfolt tereket, utcákat, bevásárlóközpontokat láthattunk, míg a fiatalabbak otthonaikban húzódtak meg. Mindenki döbbenten fogadta a tényeket: eddig valahogy nem is észleltük, mennyi nyugdíjas él a nagyvárosokban, és túlnyomó többségük mennyire nem kooperál a leginkább akkor épp őket fenyegető vészhelyzet idején elrendelt megszorítások közepette.
Mélyen elgondolkodtatott, mi a háttere ennek a látszólagos fatalizmusnak.
Az első keresztények egyik kiemelkedő szolgálata a magukra hagyott, beteg, idős rabszolgák, gyermektelen özvegyek, magatehetetlenné vált, senkinek nem kellő emberi lények felkarolása volt, az tehát nem kérdés, hogy jelent-e ránk, hívő emberekre nézve valamit ez az elénk táruló helyzet. De vajon van-e eszközünk, amivel ezen segíthetünk?
Többségi társadalmunk hangosan ki nem mondott válaszreakcióját már egy ideje tapasztaljuk.
Óriási az igény már jelenleg is a mentális vagy fizikai, krónikus, degeneratív betegségeik, polymorbiditásuk miatt magatehetetlenné vált idősek állami, intézményi ellátására, de ez a rászorultság a jövőben a széteső családi kötelékek, az elöregedő korfa és a társadalmi hozzáállás megváltozása miatt csak növekedni fog.
Posztmodern világunkba nem fér bele az öregség, még csak a gondolata, látványa sem.
Nem tudjuk rohanó élettempónk mellett a betegséget, a gondoskodásra szoruló rokont felvállalni. Félünk a kiszolgáltatottság látványától, a lassú és szenvedéssel teli elmúlás gondolatától, a halál tényétől. A mai társadalomban az egyén nem azért építi fel az életét önmaga körül, valósítja meg önmagát, hogy mire célt érne, mindezzel szembesülnie kelljen. A számunkra legyűrhetetlen halál gondolatát is eltávolítandó elzárjuk, kirekesztjük mindazt (és persze mindazokat), ami ezt eszünkbe juttathatja.
A KSH adatai szerint 1 677 120 fő 65 év feletti él hazánkban. A száz aktív korúra jutó idősek száma 1900-ban 13 fő volt, 1950-ben 18, a 2011-es adatok szerint már 38 fő volt. Ha a száz gyermekre jutó időskorúak számát nézzük ugyanezen időpontokban: 1900-ban: 21, 1950-ben 17, 2011-ben pedig 100 gyermekre már 161 fő 65 év feletti jutott.[1] Japánban külön társadalmi rétegként kezelik mára a száz év felettiek népes csoportját, a WHO 75 évre tornázta fel az öregkor „hivatalos” határát, és ismerve Európa korfáját, illetve az egészségügy és a szociális rendszer eredményeit, a nyugdíjasok mint felkarolandó célcsoport jelenlétével a jelenleginél lényegesen komolyabban kell foglalkoznunk gyülekezeteinken belül és kívül.
Ha szembesülünk a feladat nagyságával és elkerülhetetlen voltával, a beavatkozás szükségességével, nyilván először a tudomány eszköztárában nézünk szét, hiszen az időskor és az azzal járó jelenségek nem friss keletűek.
Mit mond a tudományunk?
A pszichológiában az életpályán belül a személyiségfejlődési elméletekben az időskor kifejtése tűnik a legkevésbé kidolgozottnak. Inkább klisészerűnek, túlnyomó részt negatívnak tűnő gondolatokkal találkozhatunk, ha egyáltalán felmerül az időskor és a fejlődés összefüggése, hiszen Freud elméletében vagy Piaget-nél ez a serdülőkor végével be is fejeződik. Erikson visszavonulásról, felmérésről, utolsó feladatról beszél, ami számára csupán a visszatekintés, amiből integritásérzés vagy kétségbeesés származik, elfogadva, hogy az élet egyszeri lehetőség volt.[2] Általánosságban a leírások a társadalmi és szociális kapcsolatok elvesztéséről szólnak, státusz-, kompetencia-, presztízsveszteség, elmagányosodás, házastársi, családi kapcsolatok elvesztése, betegségek, rugalmatlan személyiség, hanyatlás, az új dolgok elutasítása, a jelentől elfordulás a múlt felé[3] az időskor tudományunk által felmutatott jellemzői.
Élettani tények: a cardiovascularis szabályzó mechanizmusok romlanak, az intrinsic és a terheléssel elérhető maximális szívfrekvencia is csökken és már tréninggel sem növelhető. A pacemakersejtek száma fokozatosan csökken, ami magyarázza a szívritmuszavarok egyre gyakoribbá válását. A szívizomban az elasztin feldarabolódik, helyét kollagén veszi át, a diastolés működés romlik, az aorta elaszticitása csökken, a perifériás ellenállás nő. A szívbillentyűk megvastagodnak. A receptorsűrűség csökkenése miatt a vérnyomás szabályozása bizonytalanabb, gyakoribb az orthostaticus hypotensio, olyan típusos következményes traumákkal, mint például a combnyaktörés. A glomerulus sclerosis miatt a GFR felére csökken, ami a gyógyszerhatás és mellékhatás befolyásolása mellett a volumenszabályozás és a pH-szabályozás funkciójának romlását eredményezi. A nyelés- és emésztészavarok oka jelentős részben a csökkent nyál- és emésztőenzim-kiválasztás, 70 éves kor felett 70%-os a Hiatus hernia előfordulása. A vékonybélboholy atrofiája miatt csökken a vitaminok, nyomelemek felszívódása. 50 éves kor után a csontok tömege csökken, az ízületi porcok elvékonyodnak, osteo-arthritis már mindenkiben kimutatható. Az annulus fibrosusok feltöredezésével szaporodnak az ideggyökök nyomási tünetei. A gyengeség érzésének hátterében az izomtömegvesztés és a motoneuron-csökkenés együttese áll.
A 80. életévre az agy súlya 7%-kal csökken.
Ezek a tények. Az élettan és medicina fejlődésével azonban az öregséget a betegség fogalmával tettük szinonimává. Ezért az időseket szeparáljuk, leválasztjuk a társadalomról, az öregedést és a halált vastag falak mögé rejtjük.
Az Alkotótól kapott Ige ellenben másról szól, az elkerülhetetlen biológiai folyamatok világos meglátása és elfogadása[4] mellett is az időskorban lehetőséget lát. Lehetőséget a szolgálatra, lehetőséget az Istennel való kapcsolatra, lehetőséget a fejlődés valamely dimenziójára. A halált pedig nem mint a személyes létezés végét, hanem mint lehetőséget a bizonyságtételre.[5]
Folyt. köv.
[1] http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_demografia.
[2] http://janus.ttk.pte.hu/tamop/kaposvari_anyag/jozsef_istvan/a_pszichoszocilis_fejldselmlet.html.
[3] http://janus.ttk.pte.hu/tamop/kaposvari_anyag/jozsef_istvan/a_felntt_s_az_regkor.html.
[4] Prédikátor 12.
[5] Zsidók 13,7.
