Minden élet értékes. Isten számít rád!

Elolvasási idő: 15 perc
Elolvasási idő: 15 perc
Nemrég többször is találkoztam a FB-közösségi oldalán egy bejegyzéssel az abortusz témájában. A fényképet, a hozzá tartozó írást és kommenteket nézegetve azon gondolkodtam...

…hogy az utóbbi időben egyre több ilyen vagy inkább még „keményebb hangvételű” cikkek vagy vélemények megosztásával találkozom hívők részéről. Egyáltalán nem vitatom e megosztások igazságtartalmát, sőt!!! Azt is tudom, hogy sok esetben jó szándék van mögötte, mégis sokszor nehéz szívvel olvasom.

12 hetes magzat

Az alábbi szöveg szerepelt a bejegyzésben, a csatolt képpel:

„Így néz ki az ember, amikor magzati léte 12. hetében van. Ilyen embereket teljesen törvényesen ölnek meg a világ legtöbb országában, Magyarországon és 50 amerikai államban is. [Arkansas államban 2013 márciusától szigorú abortuszellenes törvény lépett hatályba]. Valaki tényleg azt hiszi, hogy ő nem ember? Minden szerve kialakult, dobog a szíve, és a videófelvételek tanúsága szerint menekül a küretkanál elől. Ő egy ember – nem egy orvosi beavatkozás tárgya. Talán ez a kép és ezek a gondolatok szó szerint megmenthetik valakinek, egy embernek az életét! Megérdemel-e ez a kép annyi megosztást, mint az árva kutyusokéi?”

 

Nehéz szívvel olvasom és leginkább elhatárolódom ezektől, mert többnyire ezek a bejegyzések csupán a társadalom megosztottságát fokozzák ebben a témában, komoly indulatokat generálva. Számomra azonban erősen kérdéses, hogy mennyivel járulnak hozzá ténylegesen az élet védelméhez. Arról nem beszélve, hogy politikai színezete is lett, és az életvédelemben megfigyelhetően egy aktivista mozgalom nőtte ki magát, ami azonban eltakarja Krisztus személyét és dicsőségét.

Az jutott eszembe, hogy amennyiben 20 évvel ezelőtt valaki ezt a fotót a hozzá csatolt információval elém rakja, vajon meggondoltam volna-e magamat.

Vajon megmentette volna ez a gyermekem életét? Vajon segített volna ez nekem, hogy másképpen döntsek, és ne oltsam ki magzatom életét? Vagy hozzájárult volna ahhoz, hogy Jézushoz találjak? Nagyon nehéz ezt így ennyi idő távlatából megválaszolni, de mégis valószínűsítem – még ha nehéz is kimondani –, hogy NEM.

Ennek a képnek a látványa és információtartalma valószínűleg nem segített volna, hanem az amúgy is beszűkült tudatállapotomat még jobban beszűkítette, és a nyomorultságérzetemet még inkább növelte volna, ahogyan ezt sok tanácsoltnál is tapasztalom. Teljes bizonyossággal persze ezt nem állíthatom.

Arra a bejegyzésben taglalt kérdésre, hogy „Valaki tényleg azt hiszi, hogy ez a 12 hetes magzat nem ember?”, azt kell válaszolnom, hogy igen, akadnak egypáran, akik ezt hiszik, mert ezt akarják hinni, különben nem tudnának tovább a tagadásban élni. A fiatalabb korosztályban is előfordul ez a fajta tudatlanság, ezért is nem győzöm hangsúlyozni az iskolákban tartandó prevenciók jelentőségét (pl. lásd Bus4Life).

A mai világban a terhességmegszakítás mellett döntő nők egy jelentős része azonban tudatában van annak, hogy egy parányi életet olt ki.

A mai világban annyi információ és tudás birtokában vagyunk, és nem kell ahhoz hívőnek lenni, hogy valaki tudja, hogy az élet a fogantatással kezdődik, és NEM a 12. hét + 1 naptól.

Korántsem mindenki, de sokan abban is jól informáltak, hogy a 6. héttől már dobog a magzat szíve, mégis ennek ellenére abortálják gyermeküket. Fogalmam sincs, hányszor tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy miért tettem. Mi kell ahhoz, hogy egy anya, aki valóban teherként éli meg az állapotát, mégis meggondolja magát?

Nagyon sokan vannak, akik különösebb indok nélkül döntenek az élet kioltása mellett, ténylegesen megkeményítik szívüket, elhallgattatják lelkiismeretüket, és amennyiben mondjuk egy ilyen vagy hasonló megosztást látnak, csak még keményebbek lesznek, sőt még dacot is kivált belőlük.

Vannak nők, akik a munka, egzisztencia, tanulás vagy egyéb okokból mennek terhességmegszakításra (egyébként az esetek 90%-a tartozik ide). Végül léteznek olyan nagyon nehéz helyzetek is, amikor az anya saját vagy a magzat betegsége miatt kilátástalan helyzetben érzi magát és úgy gondolja, hogy nem képes kihordani vagy felnevelni gyermekét.

Nagyon sokféle élethelyzet van, de a legtöbben titokban tartva, az internetről informálódva, gyakran nem mernek erről beszélni senkivel. Habár ennek az ellenkezőjével is találkoztam már, ahol egy zárt FB-csoport tagjaként osztogatnak egymásnak szörnyűbbnél szörnyűbb tanácsokat az „orvosi beavatkozás” előtti és utáni időszakra. Igen, ilyen is létezik!

Én viszont csak egy dolgot szeretnék ebből kiemelni, ami talán mindannyiukban, akik abortuszra mennek/mentek, közös: hiányzik az életükből a Krisztusban való örök élet reménysége és az a hit, hogy Isten szereti őket, de meg is ítéli, a javukat akarja, és csak neki áll egyedül hatalmában, hogy életet adjon vagy elvegyen.

Sokukból hiányzik az a bizalom is, hogy ez a parányi kis élet, akit a szívük alatt hordanak, nem teher és probléma, hanem Istennek terve van vele, ahogyan az anya életével is.

Gyakran az ilyen helyzetben lévő nők nem elkötelezett párkapcsolatban élnek. Nem hisznek, és félnek a jövőtől, attól, hogy párjuk elhagyja, vagy nem bírják erővel és/vagy anyagilag esetleg egy, illetve több másik gyermek mellett. Sokszor már az, hogy elmondhatják ezt valakinek, nagy segítséget jelent nekik. Egyébként nem egy esetben férfiak hívják fel a Tanácsadó Központot, és elkeseredve kérik a segítséget, mert tanácstalannak és tehetetlenek érzik magukat.

Persze máskor pedig éppen ők azok, akik a nőket az abortuszra „küldik”. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy a statisztikák szerint az abortuszban Magyarországon szinte minden második család valamilyen módon érintett. A döntést ugyan a nők hozzák meg, de többnyire a környezetük is hatással van erre: a válságterhességben lévő nő párja, szülei, családtagok, barátai, és végül, de nem utolsósorban a beavatkozást elvégző orvos.

Ha erről az oldalról nézzük, akkor még többen részesei az abortusznak. „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátok fiai, aki felhozza napját a gonoszokra és jókra, és esőt ad az igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is?” (Máté 5,44–46)

Én 20 évvel ezelőtt nem ismertem Istent, de szólt hozzám a lelkiismeretem által. Szívem mélyén éreztem, hogy rossz dolgot teszek.

Nem tudtam, hogy Istennek milyen terve van az életemre nézve, és egy nagy „Isten alakú űr” volt bennem.

Akkoriban senkivel nem beszéltem ilyen dolgokról. Hiszem, hogy ezeknek az anyáknak is ez hiányzik, csak Isten képes arra, hogy a szíveket megváltoztassa, és az ő szükségleteiket betöltse, de mi lehetünk az ő eszközei. Meggyőződésem, hogy csak úgy lehet életet menteni, ha az igazság kimondása mellett a reménység és a szeretet üzenete is ott áll, ami a mi Urunk Jézus Krisztusban van.

Sokan vannak, akik már túl vannak egy vagy akár több kegyetlen és traumatikus terhességmegszakításon, és talán évek vagy évtizedek óta élnek ezzel a teherrel vagy annak következményeivel mind lelki, mind testi síkon. Nekik milyen nagy szükségük van az evangéliumra! És megint csak sokan vannak, akik évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt követték el ezt a szörnyű bűnt, de máig tagadják!

Nekik is milyen nagy szükségük van arra, hogy Isten szavát és igéjét meghallják. Most tudatosan nem szeretnék külön azokkal a nőkkel foglalkozni – csupán talán megemlíteni –, akik felvállalják ezt a kegyetlen tettet, és az utcára vonulnak, mert hiszik, hogy nekik joguk van mindenhez, az abortuszhoz is. Biztos vagyok benne, hogy még mindig nem ők vannak többségben, de nekik is megtérésre van szükségük és az imádságainkra. Bár emberi szemmel nézve mi erre talán nem sok esélyt látunk, de Istennek semmi nem lehetetlen.

Milyen jó lenne, ha nem csupán az ítélet és a saját erkölcsi meggyőződésük kimondására törekednénk – mint ahogy azt a legtöbb hasonló megosztásban is tapasztalom –, hogy ez egy gyilkosság, hanem arra is, hogy mi Isten igazsága ezzel kapcsolatban, és mi a jó hír! Isten hányszor ítélte el Izrael fiait, és hányszor üzente nekik, hogy „Térjetek meg hozzám, és én is hozzátok térek!”? Krisztus megszületett és a földre jött, hogy a halálával megváltson minket az örök kárhozattól. Ez a jó hír. De az igazság az, hogy Isten szemében minden élet értékes, ő teremtett bennünket, és csak ő dönthet annak kezdetéről és végéről.

A tízparancsolatban az áll, hogy Ne ölj!. Igen, ezt is hirdetnünk kell annak, aki abortuszra készül. De ez nem a mi igazságunk. Isten mondja, hogy „az anyaméh gyümölcse jutalom”. Dávid jól ismert zsoltárjában olvassuk, hogy „bizony te alkottad veséimet, te formáltál engem anyám méhében”. Isten arra hív bennünket, hogy megmentsük és megvédjük a gyengéket és a védteleneket: „Mentsd meg azokat, akiket halálra visznek, és ne fordulj el azoktól, akiket a vesztőhelyre hurcolnak.” (Példabeszédek 24,11)

Ugyanakkor meg vagyok győződve, hogy nekünk hívőknek abban kell Isten eszközeinek és jó sáfárainak lennünk, hogy az evangéliumot és Isten szeretetét hirdetjük, ahol tudjuk, hogy az olyan elbukott embernek, mint amilyen én is voltam, a reménység csillaga felragyogjon Krisztus Jézusban.

Van megbocsátás erre a bűnre! Azt is hiszem azonban, hogy sok magzat életét megmentheti, ha Krisztus szeretete eléri az anya szívét.

Volt már rá példa, hogy a legkilátástalanabb helyzetben imádkoztunk egy magzatért és az édesanyjáért. Mi mindent megtettünk, amit emberileg lehetséges, és nem sok remény volt, mégis pár héttel később telefonált az anyuka, hogy megtartotta gyermekét. Persze nagyon sokszor nem ez történik, de akkor sem ítélkezem, mert ez nem az én dolgom.

Lehet, egy év múlva pontosan ez a bűne viszi őt majd Istenhez, ahogyan ez nálam is történt. „Mert mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül.” (Róma 3,23–24) „Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1János 1,9)

Jézus volt a legnagyobb életvédő az eddigi világmindenségben, szívén viselte az elkóboroltakat, a bűnösöket, a sötétségben élőket. Ő az életadó. Ő tudott ott életet teremteni, ahol halál volt, mégpedig a kereszthalálával. Isten a bűnt gyűlöli, nem a bűnöst! A bűnösöket kimondhatatlanul szereti! Ő az, aki már akkor szeretett, amikor még bűnben éltünk…

Én ezért vagyok ma itt és tudok az ő megmentő Szeretetéről bizonyságot tenni. És csak ismételni tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem szabad az igazságot kimondani. Sőt, ki kell!

Amikor tanácsolok valakit, minden alkalommal kimondom az igazságot! De nem mindegy, hogyan! Tegyük azt szeretettel, és legyünk irgalmasok, mint ahogyan Krisztus is volt a parázna asszonnyal. Az igazság mellett legyen ott mindig a remény üzenete is! „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jeremiás 29,11)

Senkit nem áll szándékomban megsérteni vagy megbotránkoztatni soraimmal. Együttérző, imádságos szívvel gondolok azokra, akik nem a saját döntésükből kifolyólag vesztették el magzatukat, vagy már évek óta várják a gyermekáldást. Nekik milyen nehéz lehet ezeket a sorokat olvasni és irgalmat vagy akár szeretetet érezni olyan nők iránt, mint én.

Hálás vagyok, hogy mégis többször megtapasztalhattam testvérektől, hogy mit jelent az, hogy a szeretet sok vétket elfedez! Az abortusz bűnében lehet, én vagyok az első közöttetek. Pedig én EGY vagyok a sok millió nő közül, aki abortálta magzatát. Tudom, mit jelent ezt a bűnt elkövetni, ezzel hosszú évekig szégyenben élni, az igazságot felismerni, megtérni, bűnbánatot gyakorolni, az abortuszt megvallani és Krisztus kegyelméből meggyógyulni.

Az igazság felismerését a Szentlélek végezte el bennem, nem pedig mások. Ezért is van a szívemen, hogy válságban lévő nők is megtapasztalhassák Isten szeretetét, szabadítását, és felismervén az igazságot ne menjenek el abortuszra, illetve ha már megtették, elhiggyék, hogy van belőle gyógyulás. Azonban az élet védelmét nem választhatjuk el Krisztustól, az Élet adójától, a krisztusi lelkülettől és a cselekvő krisztusi szeretettől.

Ez az, ami minket is motivál a Kiáltás az Életért Egyesületben (KIÉ), ahol istenfélő önkéntes tanácsadók és szakemberek immár 20 éve próbálnak segítséget nyújtani bajba jutott, a terhességet válságként megélő, többnyire nem hívő anyák számára. Arra a bejegyzésben feltett kérdésre, hogy „Megérdemel-e ez a kép annyi megosztást, mint az árva kutyusokéi?”, a válaszom határozottan igen! Persze hogy megérdemel! Azonban csak halkan megkérdezem, van értelme ezt így mérlegre tenni?

Én arra szeretnék bátorítani mindenkit, hogy ossza meg ezt a képet egy életvédő szervezet elérhetőségével, honlapjával vagy egy reményteljes üzenettel. Ahogy Pintér Béla is énekli az ismert „Miért” című dalában: „Engedd, hadd szóljak a szívedhez, esélyt kell adnod az életnek. Nem dönthet más, tiéd a választás. Isten számít rád!”

Ne mondjunk le róluk! Se a magzatról, se az anyáról! Azonban hiszem, hogy hamarabb célba ér az üzenet, ha a szívhez szólunk!

Végül egy utolsó gondolatként álljon itt ez az idézett mondat, ami ha nem is minden esetben, de gyakran igaz: „Mert aki igazán érezte a bűn láncát, az tudja a Krisztusban nyert szabadságot valóban értékelni.” És ahogyan meg szoktam vallani, EGY vagyok a sok millió édesanya közül, aki gyászban keservesen megsiratta gyermekét, de Jézus szerető karjaiban bizonyságra leltem, hogy az én bűnöm nem nagyobb, mint amit Krisztus vére ne tudna elfedezni, és reménységre találtam, hogy az örök életben viszont láthatom őt. Szeretettel osztom meg veletek a Vándorutam roskadozva járom című dalt, ami nagyon közel áll a szívemhez.

https://youtu.be/YWgIsN7URCE

 

Fotók: unsplash.com

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp