Ma már kuriózumként éljük meg, ami régebben természetes volt. Hiszen más ismerőseim ebben a korban adják házasságkötésre a fejüket, ebben a korban születik meg az első gyermekük. Tény, hogy a mai társadalom szinte két-három évtized alatt gyökeresen megváltozott.
Ma a fiatalok tovább maradnak otthon a „mamahotelekben”, akár 30–40 éves korukig, nehezen köteleződnek el, nehezen vállalnak felelősséget.
A mai 50–60 éves szülők amíg tehetik, igyekeznek támogatni gyermekeiket, és sokszor rájuk nehezedik az idős szüleikről való gondoskodás is. Generációs probléma ez, majd idővel kialakulnak a megfelelő társadalmi reakciók, megoldások.
Ha megnézzük a gyülekezeteinket, elég vegyes képet kapunk. Sok közösségben nagy számban vannak az idősek, és mondjuk ki, számos nehézséget okoz a fiatalokkal való együttműködés bizonyos területeken, például zene, délutáni szolgálatok. Vannak friss, fiatalos, családias gyülekezetek, amelyek most kezdik kialakítani saját „hagyományaikat”, szokásrendszerüket.
Mindezeket miért írom? Manapság ritkán találunk együtt élő háromgenerációs háztartást.
Honnan is tudhatnánk, milyen a korosztályok együttműködése úgy igazán?
Nem természetes, hogy tudjuk a másikról, ki milyen elvek alapján hozza meg a döntéseit, milyen félelmek dolgoznak benne, mi okoz neki örömet. A különbségeket meghatározza az a kor, amelyben felnövünk és szocializálódunk. Általában ezekből fakadnak a legnagyobb félreértések, konfliktusok.
A baptista közösség színes, élettel teli közösség, amelyben képviseltetve van minden generáció a maga sajátosságaival.
Mégis sokszor úgy tekintünk egymásra, mint legyőzendő felekre. Vagy úgy látjuk magunkat, mint akiknek kizárólagos joguk van megmondani a másik generációnak, hogyan élje meg a hitét. És közben megfeledkezünk egymásra figyelni, elfelejtjük a legfőbb krisztusi parancsot: szeressétek egymást. „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13,35)
Láttam erős embereket, akik úgy gondolták, az erejük elég ahhoz, hogy minden az akaratuk szerint történjen. És láttam ezeket az erős embereket megöregedni, meggyengülni. Láttam elfoszlani az erőt, az akaratot, és már csak remélni az addig megbántott, elnyomott vagy elüldözött család- és gyülekezeti tagok jóindulatát.
Láttam egyszerű idős asszonyokat, férfiakat, akik a maguk kis környezetében fényesen világítottak, mert engedték, hogy Jézus szeressen rajtuk keresztül. Fontos volt számukra meghallani és megérteni a másik embert.
Az idő mindannyiunknál múlik megállíthatatlanul. Nincs az a hatalom, nincs az a pénz, amely kiváltságossá tenne némelyeket földi életük meghosszabbítására.
Mindannyian kerülhetünk kiszolgáltatott helyzetbe, és talán csak annyi lehetőségünk marad a szolgálatra, hogy telefonon bátorítunk másokat.
Vannak olyan idős emberek is, akiknek a családi körülményeik úgy alakultak, hogy nem megoldott a róluk való gondoskodás. Egyházunk az elsők között figyelt erre a szükségre, már 1905-ben létrehozta az úgynevezett Menházat. Ma több intézményünkben méltósággal tölthetik megszabott éveiket a gondozást igénylő idős testvérek, biztonságban, szeretetben, nyugodt légkörben. A gyülekezetek korábban rendszeresen látogatták az itt élőket, együtt imádkoztak, énekeltek, ezzel is érzékeltetve a törődést, a figyelmet, a tiszteletet az idősebb generáció felé. Mára kikopott ez a szokás, pedig milyen nagy szükség lenne erre a szolgálatra is!
„Sokan érik meg úgy az öregkort, hogy észre sem veszik, hogy valójában már nagyon régóta halottak.” (Ismeretlen szerző)
Szíven ütött ez a mondat, amikor olvastam. Mit jelent élni? Isten szolgálatában lenni úgy, ahogyan ő eltervezte számunkra. A helyünkön lenni, lámpásként világítani idősként, fiatalként egyaránt.
Fotó: freepik.com
