Egy kerékcsere tanulságai

Elolvasási idő: 9 perc
Elolvasási idő: 9 perc
Bizonyára minden család életében vannak nevezetes események, napok. A mi családunk számára 2004. június 6-a egy ilyen nap…

A történet

2003 szeptemberétől egy egyéves családi ösztöndíjjal az észak-írországi Belfasti Biblia Főiskolán tanultunk. Urunk gazdagon megáldotta ottlétünket, és a tanév végeztével izgalommal vártuk, hogy hazatérve újra beállhassunk a szolgálatba. A lakásból, ahol éltünk, ki kellett költöznünk: az utolsó néhány nap búcsúzkodással és pakolással telt. Mérlegelnünk kellett, hogy kis Suzukinkba mennyit és mit vigyünk haza. A Kedves már hajnalban felébredt, hogy szépen, rendben, minden négyzetcentimétert kihasználva bepakoljon az autóba. Aztán mi is készülődtünk. Reggeli után megjött a tulaj, akinek átadtuk a kulcsokat, mindent megköszöntünk, s már beszálltunk volna az autóba, hogy nekivágjunk a több mint 300 km hosszú útnak Rosslaire kikötőjéig, amikor megdöbbenve vettük észre, hogy a jobb első kerék totál lapos. A probléma megoldása nélkül lehetetlenség elindulni: ki kell cserélni a kereket… de hol is van a pótkerék?!… a csomagtartó alján, melyre a Kedvesem precízen mindent rárakott, ami csak odafért. Az egész helyzet érthetően nagy feszültséggel járt, mivel muszáj volt elérni a hajónkat. Ha nem, akkor elúszik a drága jegy ára.

A normandiai partraszállás évfordulója miatt már hetekkel korábban minden hajó megtelt: napokat, esetleg heteket kellene várnunk egy szabad járatra.

A Menedék Alapítvány (szolgálati helyünk) jubileumi évfordulójára pedig haza kellett érnünk Bodrogra… Emiatt a kerékcsere mellett az idővel is versenyt kellett futni.

Az események sodrában mindannyian hoztuk a formánkat: a párom a ránehezedő felelősség és a kerékcsere macerája miatt „fel akart robbanni”. Kisebbik fiunk nem izgatta magát, inkább a szomszéd kertjébe éppen betévedő kóbor macskát hajszolta. Nagyobbik gyermekünk felfogta a helyzet komolyságát, pánikba esett és hisztiszerűen bőgni kezdett, mert le fogjuk késni a hajót. Én pedig hármójuk között toporogtam, mert nem tudtam eldönteni, kinek és hogyan segítsek. Az évek során megtanultam, hogy ilyenkor jobb, ha nem szólok a Kedveshez, de azért mégis mondani kéne valamit… Éliást ki kellene csalogatni a szomszéd udvarából, és szegény macskát megszabadítani tőle… Nimikénket pedig meg kellene nyugtatni…

Az idő közben halad, itt és most dönteni és cselekedni kell…

Amikor egyértelművé vált, hogy a kerékcsere elkerülhetetlen, a lakás tulajdonosa, hogy megkíméljen minket a csomagtartó teljes kipakolásától, és hogy időt takarítsunk meg, kedvesen felajánlotta az ő kocsijának pótkerekét, mely sajnos nem passzolt a Suzukihoz. Mit volt mit tenni, ki kellett bányászni a saját kerekünket. Míg Laci a csomagokkal és a kerékkel bíbelődött, én a gyerekekkel foglalkoztam. Együtt kellett megoldani a problémát. Egy idő után nemcsak a lakástulajdonos, hanem a szomszédok és a járókelők is felfigyeltek a kialakult helyzetre. Végül is kb. másfél órás késéssel elindultunk a kikötő felé. A feszültség még mindig meghatározó volt az autóban, és mind a négyen tudtuk, hogy versenyt futunk az idővel. Írország az útépítők országa: számtalan útlezárásba, forgalomkorlátozásba ütköztünk. Aztán volt, amikor egy csigalassú traktor miatt haladt lépésben a kocsisor. Dublint autópályán próbáltuk elkerülni, csak az volt a bökkenő, hogy az építkezések miatt egyszer csak megszakadt a körgyűrű, és mellékutakra terelték a forgalmat. Több embert megkérdeztünk, mindenki más irányba mutogatott.

A térképünk használhatatlan volt, az új útszakasz még ki sincs táblázva… és nekünk már a kikötőben kellene lennünk!

Az utat megállás nélkül tettük meg, gyermekeink a csomagok között „kisangyalként”, egy pisszenés nélkül üldögéltek. Mi idegesek és kétségbeesettek voltunk, és csak egyet tehettünk: folyamatosan imádkoztunk. Az imádság szárnyakat ad: újra rátaláltunk a főútra, beértünk a kikötőbe, ahol elvették tőlünk a jegyeket. Begurultunk a hajó alsó dokkjába, becsapódott utánunk a hatalmas tengerjáró hajó ajtaja, és kb. 10 perc múlva elhagytuk Írország partjait. Hálát adtunk és megkönnyebbültünk. 19 óra hajózás után Franciaországot elérve az első dolgok egyike az volt, hogy Laci elvitte a kocsit egy műhelybe, ugyanis a csomagtartóban lapuló lapos pótkerékkel mégsem folytathattuk az utat: sok kilométer állt előttünk a hazaérkezésig. Végül baj nélkül elértük Magyarországot. Több év telt el azóta, és sok tanulságot vontunk le a történtekből.  Azóta is rójuk a kilométereket a kis autónkkal, és éljük a mindennapi életünket, vigyázva arra, hogy el ne laposodjanak dolgaink – na meg a kerekek!

A tanulságok

  1. A házassági problémák sokszor észrevétlenül tornyosulnak fel a mindennapokban, ezért a kapcsolatunk lassan, de biztosan ellaposodik, mint a mi kocsink gumija. Mivel a házasság ellaposodása észrevétlen és alattomos, egyszer csak szembesülünk azzal, hogy valami nem stimmel. Ez a felismerés nagy probléma és kihívás – akárcsak az ellaposodó gumi vagy egy durrdefekt. Mindennek valami előzménye van, ezért nagyon fontos, hogy házasságunkra odafigyeljünk a mindennapokban, karbantartsuk és ápoljuk azt.
  1. Kaphatunk segítséget, de a gyakorlatban nekünk kell megoldanunk a problémát. Hálás vagyok azért, hogy nagyon sok könyv foglalkozik házassággondozással. Egyre több gyülekezet ismeri fel a családok felé való szolgálat fontosságát, vannak csendes hetek, hétvégék országszerte. Minden házasság egyedi, és ezért nekünk magunknak kell alkalmaznunk dolgokat, nekünk kell megtalálnunk a megoldás útját (a tulaj jó szándéka nem volt elegendő).
  1. A problémákat és a nehézségeket a felszínen nem tudjuk megoldani. Sokszor a gyökerekig kell leásnunk, hogy szembesülni tudjunk és el tudjunk rendezni dolgokat. Szeretnénk mindezt megúszni, kényelmesebb nem megbolygatni életünk menetét. A hátunk közepére sem kívántuk, de muszáj volt kipakolni a csomagtartót, hogy a pótkereket és a szerszámokat elő tudjuk venni, helyre tudjuk rakni. Mindez szomorúsággal és feszültséggel jár, de csak így lehet lerendezni, megbocsátani, továbblépni.
  1. Közösen kell munkálkodni a megoldáson. Férjnek, feleségnek egyaránt oda kell szánnia magát a házasság ápolására, a nehézségek megoldására. Bár Laci feladata volt a kerékcsere, rám az imádság, a biztatás, a gyerekek és más apróbb háttérmunka várt. Miután gyermekeink megértették a helyzetet, ők is partnerek voltak a megoldásban: megnyugodtak és jól viselkedtek. Gyermekeink érzékelik kapcsolatunk változásait, előbb-utóbb alkalmazkodnak a helyzethez. Segíteni kell őket ebben.
  1. A házasságunkat a mindennapokban kell ápolnunk. A kerékcsere mellett más dolgokra is oda kellett figyelnünk. A mindennapokban sajnos nem tudunk csupán egy dologgal foglalkozni. (Az adott helyzetben bőven elég lett volna a kerékcsere, de ott voltak a gyermekeink, az idő szorítása stb.) Néha azt kívánom, hogy bárcsak kiszállhatnánk a mindennapokból, és csak egymással, a házasságunkkal foglalkozhatnánk! Hálás vagyok, és fontosnak tartom azokat a napokat, hétvégéket, melyeket kettesben tölthetek a párommal. De az életünket a mindennapokban éljük: gyerekekkel, felelősségekkel, szolgálattal, munkával. Isten tervezte így, és ez így jó. Meg kell tanulnunk ápolni, gondozni a kapcsolatunkat a több szálon futó események és feladatok között.
  1. Az életünk nyitott könyv mások előtt. Gyermekeinken kívül mások is figyelnek, látnak minket, hibáinkkal, erényeinkkel együtt. Valamilyen értelemben a keresztény embernek nincs magánélete. A házasságunknak, a családi életünknek, a közösséggel való kapcsolatunknak nyilvánosnak és Krisztusra mutatónak kell lennie. Sokan élnek körülöttünk, akik nem olvassák a Bibliát, de olvasnak az életünk sorai között, megfigyelnek minket. A mai magyar társadalomban képviselnünk kell az Isten által rendelt értékeket, a házasság, a család szerepét és fontosságát. Mindezt fel kell vállalnunk, még akkor is, ha néha kényelmetlen. (Nem volt kellemes szemtanúk előtt megélni a feszültséget, a pakolást, a gyermekek rendezését, de vállalni kellett.)
  1. A házasság gondozása nem sima ügy. Hasonlóan a kikötőbe vezető úthoz: nehézségeink megoldása feszültséggel járó lassú folyamat, melyhez sok türelem, odaszánás kell. Egyik napról a másikra nem tudunk megváltozni, a sebek lassan gyógyulnak, kisebb-nagyobb akadályokba ütközünk. De megéri végigcsinálni!
  1. A közös imádság szárnyakat ad, összekötő erő még akkor is, ha nem látjuk a megoldást. Előfordul, hogy mellékutakra terelődik a házasság, ilyenkor az Istenbe vetett bizalom vezet minket vissza újra a „főútvonalra”. 
  1. Hazaérkezésünkig sok minden vár még ránk. A felüdülés és a felhőtlen időszakok drága kincsei a házasságnak. (A nagy izgalmak után olyan jó volt a hajón lenni, csak úgy, és élvezni a családi közösséget a vezetés felelőssége nélkül.) Bűnös emberek vagyunk, és ezért a keskeny úton nem könnyű járnunk. Ahhoz, hogy be tudjuk tölteni Isten által rendelt szerepünket, rendszeresen szervizelni kell az életünket, a kapcsolatunkat, hogy biztonságban megérkezhessünk arra a lakóhelyre, melyet az Úr Jézus készít nekünk.

Selmeczi Ottilia

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp