Szinte megrökönyödtek, amikor mondtam, hogy épp most olvastam erről az újságban. (Hogy miben?!?!) Megpróbáltak meggyőzni, hogy lépjek fel én is – néhány szelfit bevállaltam a kedvükért, de a regisztrációra már nem került sor. Nem is tervezem. Semmiképpen sem „rage-elni” (az idősebbek kedvéért: őrjöngeni, kirohanni) akarok most, de elgondolkodtatott néhány dolgon ez az alkalom.
„Boomer”-nek ugyan nem mondanám magam, már csak a koromból fakadóan sem, de azt aláírom, hogy vannak dolgok, amelyekben „régimódi” vagyok. Sokáig ámulatba ejtettem például a fiatalokat nyomógombos telefonommal, amihez egészen a közelmúltig ragaszkodtam. Ma is inkább szükséges rossznak élem meg az okostelefon-használatot – még ha kétségkívül vannak hasznos funkciói is. A közösségi médiával pedig mindig is távolságtartó voltam – és az évek múltával is inkább egyre több hátrányát, veszélyét látom ezeknek az oldalaknak, semmint az előnyeit. Lehet, hogy ez furcsán hangzik egy huszonéves ifivezetőtől, de én igyekszem ezt az életmódot úgy megélni, hogy egyfajta „utolsó mohikánként” mutathatom be a fiataloknak, milyen a techőrülettől viszonylag szabadon élni.
Talán ez is egy szolgálat…
Mert a közösségi média megkötöző, romboló hatásait hosszan lehetne sorolni: a teljes nyilvánosság veszélyeit, azt, hogyan gázol bele az internet népe az ember magánszférájába, az álhíreket, hogy milyen függőségeket okoz ez, hogyan hat az agyra, a fiatalok viselkedésére, a közmorálra stb. stb. Persze vannak nagyszerű lehetőségek is benne, de az én szememben ezek egyre inkább eltörpülnek a problémák mellett. Meg azt is értem, hogy mértékkel lehet jól csinálni, de ezek az appok pont úgy vannak kitalálva és fejlesztve, hogy az emberek ne tudják benne tartani a mértéket. Vagy legalábbis nagyot kelljen harcolniuk ezért.
Érzésem szerint egyszerűen túl nagy árakat fizetünk, túl nagy árakat fizettetnek meg velünk a közösségi média oltárán: ezzel van a bajom.
Én a Facebooknál leragadtam, ott is leginkább a nagyvilágban élő kapcsolataim miatt maradok fenn – az újabb appokról már teljesen lemaradtam. De az összes többihez képest a BeRealben az azért tetszett, hogy ott nem lehet filterezni, javítgatni – ott mindig az aktuális, valós állapotodról kell posztolni. Végre egy olyan hely, ahol nem a megfelelési kényszert erősítik, hanem a cél az, hogy az ember jót tudjon nevetni saját magán meg másokon: sokkal életközelibb helyzetekben tudja megmutatni magát, mint más platformokon. Legalábbis nekem ez jött le. De én nem fogok regisztrálni. Kérdezik a srácok: miért? (Mintha ez kötelező dolog lenne!) Az őszinte válaszom a fentiek mellett az, hogy nekem erre nincs se időm, se energiám. Másrészt: önvédelemből.
A vasárnapi ebéd után jó nagyot aludtunk a családommal. Ahogy megébredtem, néztem a feleségemet, ahogy átölelve aludt hathetes kislányunkkal. BeReal – csengett a fülemben: Légy valódi! És akkor beugrott:
a feleségemnek valódi férjre, a kislányomnak valódi apára van szüksége.
Ezért nem a közösségi média álvalóságába fektetem az erőmet, időmet. Az igazi, hús-vér kapcsolatok híve vagyok. Kisbabánk érkezése sok változást hozott az életünkbe. Az egyik legnagyobb dolog, amit észrevettem, hogy annak ellenére, hogy eleve igyekszem elzárkózni a közösségi média pörgő világától, még így is sokkal lassabb lett az életem. A babát nem lehet siettetni. Nincsenek rajta gombok, nem lehet tiltani vagy némítani, nem lehet filterezni és nem lehet instant megoldásokkal nevelni. Ráadásul, szemben a pár másodperces online hatásokkal, a gyereknevelés életem egyik leghosszabb távú projektje lett: nemhogy órákra, hanem évtizedekre le fog foglalni – néha fel se tudom fogni, mennyi idő ez. Akár így is mondhatom: az eddigieknél sokkal jobban ki lettünk szolgáltatva a természet kőkemény törvényeinek – erre emlékeztetnek például a babával töltött sírós éjszakák, amelyek bizony nem múlnak el azonnal, kattintásra.
De jól van ez így. Sőt, valójában így van jól – csak ezt mintha elfelejtettük volna a nagy rohanásban. Mióta itt van a baba, sok olyan dolog vált számomra meglepően értéktelenné, ami miatt korábban képes voltam rohanni, gürcölni, kapkodni. Segített még visszább lépnem ebből a rohanó világból, ami egyébként korántsem biztos, hogy az ember természetes élőközege…
Erre a káoszra végképp nem vagyok hajlandó ráerősíteni további közösségimédia-platformok használatával.
Emellett azt is eldöntöttük, hogy a lányunkat nem szolgáltatjuk ki a közösségi média számára, amíg elég idős nem lesz ahhoz, hogy maga döntse el, ott akar-e lenni. (Nem véletlen, hogy a régi családi fotóalbumokat sem az utcafronti ablakba vagy a bejárati ajtóra teregettük ki annak idején…)
A babának valódi gondoskodásra, szeretetre és sok-sok gyakorlati, valós segítségre van szüksége, amit egyébként más nem tud és nem is fog neki helyettem megadni. Ahogyan a házasságunkat is valódi beszélgetésekkel, ölelésekkel, szerelemmel tudjuk megerősíteni, mélyíteni. És minden más emberi kapcsolatra is igaz ez: valódi közösségre van szükségünk. Ezért a BeReal helyett azt választom, hogy a mindennapi életben legyek igazi, valódi férj, apa, testvér, barát. Nemcsak pár másodpercre, hanem amíg élek. Nem lájkokért, hanem őszinte, igazán szeretetteljes, valódi kapcsolatokért. „Time to be real!”